Terry Pratchett - A mágia színe

Az Utazó sebessége egyre nőtt. Kétvirág kobakján túl Széltoló látta a napfényes felhőóceánt, meg a lehetetlen Perevárványt, amint csábítóan sziporkázik mögötte, s integetve csalogatja vesztükbe a bolondokat…

Ezenkívül néhány tucat krullit is látott, akik a kilövőrámpa meredek oldalán kapaszkodtak fölfelé, és egy hatalmas gerendát vonszoltak magukkal, hogy feltartóztassák a száguldó hajót, mielőtt eltűnne a Perem mögött. Dactylos mester bronzhala rá is futott a gerendára, amit az utolsó pillanatban, hihetetlen erőfeszítések árán gördítettek eléje a sínekre, ennek azonban csak annyi eredménye lett, hogy a hajó kissé megbillent, Kétvirág lába alól kicsúszott a talaj, és lepottyant a kabinba, a csapóajtó pedig visszazuhant a helyére, néhány tucat apró biztosítópecek szörnyűséges kattanásától kísérve. Széltoló hasra vágta magát, és nyöszörögve feszegetni kezdte őket, mindhiába.

A felhőóceán most már jóval közelebb volt. Maga a Perem, az amfiteátrum sziklás széle, szinte ijesztően közel.

Széltoló fölállt. Most már csak egyetlen dolgot tehetett, s ő azonnal meg is cselekedte. Habozás nélkül pánikba esett, ugyanabban a pillanatban, amikor a hajó orra elérte a fölfelé kanyarodó sínszakaszt, s a Potens Utazó lazacként ugorva vetette föl magát az égre, túl a Peremen.

Néhány másodperccel később apró lábak tucatjainak dübörgése harsant, és a Poggyász nekifutásból elrugaszkodott a világ végéről. Kis lábai még akkor is elszántan rúgkapáltak, amikor pörögve aláhullott a Világegyetembe.

Széltoló magához tért, és megborzongott. Szörnyű hideg volt.

Szóval ilyen érzés, gondolta. Ha az ember meghal, valami hideg, nyirkos, ködös és dermesztő helyre kerül. A Hádész, ahol a holtak jajongó lelkei örökké a búbánat mocsarait járják, a festői lidércfények és hullalámpások… De álljunk csak meg egy pillanatra!

Az nem létezik, hogy a Hádész ennyire kényelmetlen hely legyen. Márpedig Széltoló roppant kényelmetlenül érezte magát. Sajgó hátának egy vastag ág feszült, karjátlábát gallyak horzsolták véresre, s a koponyájában lüktető fájdalomból ítélve a fejét valószínűleg beleverte valamibe. Ha ez Hádész, akkor Hádész maga a pokol… Álljunk csak meg egy pillanatra!

Fa. Széltoló igyekezett erre a szóra összpontosítani, mely váratlanul merült fel tudata legmélyéről, bár ezt a zúgást a fülében meg a szeme előtt táncoló színes karikák nem kis mértékben megnehezítették. Fa. Tölgy, bükk, fenyő, nyír, berkenye, mangrove, baobab. Ez az. Ágak meg gallyak meg izék. És Széltoló, aki fennakadt rajtuk. Fa. Csuromvíz fa. Körös-körül hideg, fehér fellegek. Alul is. Bár ez kimondottan furcsa.

A varázsló élt, és összevissza törve lógott egy kis tüskefán, mely egy sziklaszirt egyik hasadékában nőtt, ami a Peremcsobaj habzó, fehér falából állt ki. A fölismerés körülbelül olyan hatással volt rá, mint egy jeges pöröly. Megborzongott. A fa figyelmeztető hangnemben recsegni kezdett.

Egy borzas, kék valami húzott el előtte, egy pillanatra eltűnt a mennydörgő vízfüggöny mögött, aztán kibukkant, és letelepedett egy ágra Széltoló feje mellett. Egy kékeszöld tollazatú, rendetlen külsejű kismadár volt az. Lenyelte az apró aranyhalat, amit az imént kapott ki a Peremcsobajból, és érdeklődve szemügyre vette a varázslót.

Széltoló hirtelen fölfigyelt rá, hogy százával repkednek körülötte ezek a madarak.

Könnyedén táncoltak a levegőben, néha lebegve megtorpantak egy másodpercre, majd fürgén lecsaptak, s ki-kiragadtak egy-egy halálra ítélt hulladékmorzsát a roppant vízesésből. Néhányan közülük a fán gubbasztottak. A tolluk úgy szórta a ráeső fényt, mintha drágakőből lenne. Széltolót teljesen elbűvölték.

Ami azt illeti, ő volt az első ember a világon, aki saját szemével látta a peremhalászokat, ezeket a kicsiny lényeket, amelyek még a Korongvilágon uralkodó körülmények között is meghökkentőnek számító életmódot választottak maguknak. A peremhalászok hosszú évszázadokkal a krulliak és a Herület előtt kifejlesztették a maguk igen hatékony módszerét a Peremcsobaj megvámolására.

Széltoló szemmel láthatólag nem különösebben zavarta őket. A varázsló egy röpke, ám vérfagyasztó pillanatra elképzelte, hogy élete hátralévő részét ezen a fán fogja leélni, nyers madárhússal és azokkal a halakkal táplálkozva, amiket zuhantukban ki tud ragadni a vízesésből.

A tüskefa azonban rögtön megnyugtatta, hogy ilyesmire nem kerülhet sor, ugyanis vészesen recsegni-ropogni kezdett a súlya alatt. Széltoló nyöszörögve csúszni kezdett, de az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia egy ágban. Csakhogy előbb-utóbb aludnia is kell…

A helyszín valami finom változáson ment át, az eget halványbíbor pír futotta be. Egy magas, fekete köpönyeges alak állt a fa mellett a levegőben. A kezében egy kaszát tartott. Arca rejtve maradt az árnyas csuklya alatt.

ELJÖTTEM ÉRETTED — mondta a láthatatlan száj olyan súlyos hangon, akár egy óriáscet szívdobbanása.

A fatörzs ismét tiltakozón megreccsent, s egy kavics pattant le Széltoló sisakjáról, amikor az egyik gyökér túlterhelten kifordult a szikla talajából.

A Halál mindig személyesen jelenik meg, hogy learassa a varázslók lelkét.

— Miben fogok meghalni? — kérdezte Széltoló.

A magas alak habozni látszott.

TESSÉK? — mondta.

— Nos, nem törtem el semmimet, nem is fulladtam meg, ezért kérdezem, hogy miben fogok meghalni? A Halál nem ölheti meg csak úgy egyszerűen az embert: a halálnak kell legyen oka — mondta Széltoló. Legnagyobb döbbenetére már nem érzett félelmet. Ez volt életében az első alkalom, hogy egy csöppet sem volt megijedve. Kár, hogy az élmény nem fog soká tartani.

A Halál a jelek szerint talált valami megoldást.

ESETLEG SZÖRNYET HALHATNÁL — felelte a csuklya. A hang továbbra is komor és temetői volt, de most mintha egy kis bizonytalanság csengett volna benne.

— Ki van zárva — mondta Széltoló önelégülten.

NEM KELL OKOT KERESSEK — közölte a Halál. — MEG IS ÖLHETLEK.

— Hé, azt nem teheted! Az gyilkosság lenne!

A fekete alak mélyet sóhajtott, és hátrahúzta arcából a csuklyát. Széltoló nem a vigyorgó halálfőt pillantotta meg, amire számított, hanem egy meglehetősen letörtnek látszó démonféleség hullasápadt, áttetsző ábrázatát.

— Nem csinálom valami jól, ugye? — kérdezte nyomorultul.

— Te nem a Halál vagy? Ki vagy akkor? — kiáltotta Széltoló.

— A Görvély.

— Görvély?

— A Halál nem tudott eljönni — magyarázta siránkozva a démon. — Pszeudopoliszban tombol a fehér pestis. Az utcákat kell rónia, ez a munkaköri kötelessége. Úgyhogy engem küldött maga helyett.

— A görvélybe nem hal bele senki! Én varázsló vagyok, nekem jogaim vannak!

— Jól van na, jól van. Elbaltáztam életem nagy lehetőségét — mondta a Görvély. — De gondolj csak bele: ha én most megsuhintalak ezzel a kaszával, abba ugyanúgy bele fogsz halni, mintha maga a Halál lenne a helyemben. Ugyan ki tudná meg?

— Én! — csattant fel Széltoló.

— Te nem tudnád, te halott lennél — mutatott rá hibátlan logikával a Görvély.

— Kopj le! — követelte Széltoló.

— Megértem én az álláspontodat — mondta a démon, és magasba emelte a kaszát —, de próbáld meg a dolgokat az én szemszögemből nézi. Ez nagyon sokat jelent a számomra, és be kell látnod, hogy az életed jelenleg nem valami csodálatos. Az újjászületés csak javíthat a helyzeteden… Hoppá!