Terry Pratchett - A mágia színe

Széltoló mélységesen aggódott. A legjobban az a két öltözet aggasztotta, amelyek egy fogason lógtak a terem közepén. Bizonytalanul kerülgette őket.

Puha, fehér bőrből készültek, és tele voltak szíjakkal, csatokkal, rézfúvókákkal, meg számos más, ismeretlen rendeltetésű, ám annál gyanúsabb szerkezettel. A nadrágrészük magas szárú, vastag talpú csizmában végződött, a ruhaujjakhoz pedig egy-egy nagy, rugalmas bőrkesztyűt rögzítettek. A legkülönösebb azonban a két nagy rézsisak volt, amiket nyilván a ruhák nyakán körbefutó nehéz gallérféleséghez kellett erősíteni. A sisakok teljesen hasznavehetetlenek voltak: egy könnyű karddal még akkor sem lett volna nehéz széthasítani őket, ha az ember történetesen elhibázza rajtuk azt a nevetséges kis üvegablakot ott elöl. Mindkét sisakot fehér tollbokréta díszítette, amitől egyáltalán semmit sem javult összképük.

Széltolóban homályos gyanú ébredezett ezekkel a ruhákkal kapcsolatban.

A fogas előtt egy asztal állt, amin csillagtérképek és számokkal telefirkált pergamenek hevertek. Akárki fogja is viselni ezeket az öltözékeket, bizonyára azt várják el tőle, hogy vakmerően nekivágjon azoknak a régióknak, ahová még soha ember nem merészkedett — leszámítva pár balszerencsés tengerészt, akik nem számítanak. Széltoló gyanúja hátborzongató előérzette változott.

Sarkon fordult, és látta, hogy Kétvirág tűnődve nézi.

— Ne… — kezdte rá sürgetően Széltoló, ám a kis ember ügyet se vetett rá.

— Az istennő azt mondta, hogy két embert akarnak a Peremen túlra küldeni — mondta csillogó szemekkel —, és emlékszel még, mit mondott Tethis a hidegről, meg hogy védekezni kell ellene? Erre a krulliaknak is rá kellett jönniük. Ezek a ruhák űr páncélok.

— Nekem inkább zűrnek tűnik — vágta rá Széltoló kapkodva, és karon ragadta a turistát —, úgyhogy ha lennél szíves velem jönni, nem ücsöröghetünk itt örökké…

— Miért muszáj neked mindig pánikba esni? — kérdezte Kétvirág nyűgösen.

— Mert gondolatban lepergett előttem az egész eljövendő életem, és valahogy rövidebbnek tűnt, mint szerettem volna, és ha nem szedelőzködsz azonnal, hát én esküszöm itt hagylak, mert ahogy én ismerlek, másodperceken belül azzal fogsz előállni nekem, hogy vegyük fel ezeket a…

Kinyílt az ajtó.

Két tagbaszakadt ifjú lépett a szobába. Teljes öltözékük egy vászon alsónadrágból állt. Fejenként. Az egyikük még mindig buzgón törülközött. Különösebb meglepetés nélkül odabiccentettek a két szökevénynek.

A magasabbik leült egy padra az űrpáncélokkal szemben, odaintette magához Széltolót, és így szólt:

— ?Tyø yur åtl ha sooten gåtrunen?

És ez kínos volt, mert bár Széltoló szakértőnek tekintette magát a Korongvilág nyugati körcikkén beszélt legtöbb nyelv terén, krulliul életében először szólították meg, és egy büdös szót sem értett belőle. Hasonló volt a helyzet Kétvirággal is, őt azonban ez nem tartotta vissza attól, hogy mély lélegzetet véve előrelépjen.

A fény sebessége a Korongvilágot körülvevő sűrű mágikus közegben viszonylag lassúnak mondható, nem sokkal haladja meg azt a sebességet, amellyel más, kevésbé felpörgetett univerzumokban a hang szokott mozogni. Ám még így is a fény volt a leggyorsabb dolog a Korongvilágon, kivéve persze Széltoló gondolatait a mostanihoz hasonló helyzetekben.

Egy pillanat alatt rájött, hogy a turista az ő saját, egyedi nyelvtudományával akar próbálkozni, ami azt jelenti, hogy tagoltan és harsányan beszél az anyanyelvén.

Széltoló könyöke meglódult, egyenest Kétvirág bordáinak. Amikor a kis ember döbbenten a varázslóra emelte fájdalomtól eltorzult arcát, Széltoló kihúzott a szájából egy képzeletbeli nyelvet, és úgy tett, mintha egy képzeletbeli ollóval levágná.

A második chelonauta — mert ez volt a hivatása ezeknek a rettenthetetlen férfiaknak, akikre az a sors vár, hogy rövidesen útra keljenek Nagy A’Tuinhoz — fölnézett a térképasztalról, és ámulva figyelte mindezt. Sűrű, hősi szemöldöke belevonaglott a tagolt beszéd erőfeszítésébe.

— ?Hør yu latrain nør u? — kérdezte.

Széltoló mosolygott, bólogatott, s közben a chelonauta felé taszigálta Kétvirágot. Amikor látta, hogy a turista egyszerre csak különös figyelmet szentel egy jókora rézteleszkópnak, ami az asztalon hever, lélekben megkönnyebbülten felsóhajtott.

— !Sooten u! — adta ki az utasítást az ülő chelonauta. Széltoló bólogatott, mosolygott, leakasztotta a fogasról az egyik nagy rézsisakot, és amilyen keményen csak bírt, lesújtott vele a férfi fejére. A chelonauta halk hördüléssel összerogyott.

A társának egyetlen meglepett lépésre maradt ideje, aztán Kétvirág amatőr mozdulattal, de meglehetősen hatásosan kupán vágta a teleszkóppal. Azon nyomban elhanyatlott.

Széltoló és Kétvirág egymásra néztek a vérfürdő fölött.

— Jól van, rendben! — csattant fel Széltoló; érezte, hogy alulmaradt valami kimondatlan vetélkedésben, csak abban nem volt egészen biztos, hogy miben. — Ne fáraszd magad azzal, hogy kimondod! Valaki odakint azt várja, hogy ez a két fickó perceken belül kimasírozzon innen az űrpáncélokban. Gondolom, azt hitték, rabszolgák vagyunk. Gyere, segíts: rejtsük el őket az állványok mögé, aztán, és aztán…

— …legjobb lesz, ha fölvesszük ezeket — jelentette ki Kétvirág, és leakasztotta a másik sisakot.

— Igen — felelte Széltoló. — Amint megláttam ezeket a vacakokat, azonnal tudtam, hogy valahogy ránk fognak kerülni. Ne kérdezd, honnan… Azt hiszem, csak azért jutott eszembe, mert jelen pillanatban körülbelül ez a legrosszabb, ami történhet velünk.

— Nos, te magad mondtad, hogy nincs más módja a menekülésnek — jelentette ki Kétvirág, miközben a fején keresztül igyekezett magára cibálni az űrpáncél felsőrészét. — Az áldozati oltárnál bármi jobb.

— Az első adandó alkalommal megpattanunk! — mondta Széltoló. — Nehogy mást vegyél a fejedbe!

Ingerült mozdulattal magára rántotta az űrpáncélt, és sikerült belevernie a fejét a sisakba. Eszébe jutott, hogy odafönt van Valaki, aki rajtuk tartja a szemét.

— Kösz a segítséget — mondta keserűen.

Krull városának és országának legszélét egy hatalmas, félköríves amfiteátrum foglalta el, több tízezer férőhellyel. Az aréna ama praktikus okból volt csupán félköríves, mert a Peremcsobaj fölött gomolygó hatalmas felhőtengerre nézett. Telt ház volt, és a tömeg már kezdett morgolódni. Elvégre a polgárok azért jöttek, hogy lássanak egy kettős emberáldozatot, meg a nagy, bronz űrhal kilövését. Egyelőre egyik eseményre sem került sor.

A főcsillagász magához intette a főindítót.

— Nos? — mondta, és sikerült ebbe az egyetlen szótagba annyi dühöt és rosszindulatot sűrítenie, hogy az egy lexikonra is elegendő lett volna. A főindító elsápadt.

— Még mindig semmi, Kiválóságod — hebegte, aztán kissé elbizonytalanodva hozzátette: — Illetve Kiválóságod bizonyára örülni fog a hírnek, hogy Garhartra mester végre magához tért.

— Én igen, de ő csöppet sem fog örülni neki — mondta a főcsillagász.

— Igenis, Kiválóságod.

— Mennyi időnk van még?

A főindító a gyorsan emelkedő napkorongra sandított.

— Harminc perc, Kiválóságod. Azután Krull el fog távolodni Nagy A’Tuin farkától, és a Potens Utazó menthetetlenül elvész a teknősközi űrben. Már beállítottam az automata irányítást, úgyhogy…