Terry Pratchett - Bűbájos bajok

Mindhárman lekuporodtak, és figyelték.

— Ő most alszik? — kérdezte Kerőzus.

Conina bólintott.

— Mit próbál csinálni?

— Azt hiszem, hogy tornyot próbál építeni.

Széltoló visszadülöngélt a kőkörhöz, és, nagy gondossággal, még egy sziklát helyezett el az üres levegőn. Az leesett.

— Nem valami ügyes benne, hát nem? — jegyezte meg Ince.

— Ez roppant szomorú — fűzte hozzá Kerőzus.

— Talán föl kellene ébresszük — mondta Conina. — Csak azt hallottam, hogy ha fölébreszted az alvajárókat, akkor leesik a lábuk, vagy valami. Mit gondoltok?

— Kockázatos lehet egy varázsló esetében — nyilatkozta Ince.

Megkísérelték kényelembe helyezni maguk a hűs homokon.

— Ez eléggé szívfacsaró — szólt Kerőzus. — És még csak nem is rendes varázsló!

Conina és Ince megpróbálták elkerülni egymás tekintetét. Végül a fiú köhécselt, és bejelentette:

— Tudjátok, én sem vagyok az az igazi barbár hős. Esetleg már észrevettétek.

Egy darabig figyelték Széltoló munkálkodó alakját, aztán Conina tett vallomást:

— Ha már arról van szó, azt hiszem, hiányzik belőlem egy bizonyos valami, amikor fodrászkodásra kerül sor.

Mindketten mereven bámulták az alvajárót, elmerülve saját gondolataikban, s vörösen a kölcsönös zavarba jövéstől.

Kerőzus megköszörülte torkát.

— Ha ettől jobban érzi magát valaki — mondta —, néha úgy rémlik nekem, hogy a költészetem sok kívánnivalót hagy maga után.

Széltoló gondosan megpróbált egyensúlyba helyezni egy nagy sziklát egy apró kavicson. Ami lehuppant, de a varázsló szemlátomást elégedett volt az eredménnyel.

— Költőként — kezdte óvatosan Conina —, mit mondanál erről a helyzetről?

Kerőzus fészkelődött.

— Az élet kész röhej.

— Állati találó.

Ince hanyatt feküdt, s fölnézett a ködbe vesző csillagokra. Aztán hirtelen fölült.

— Láttátok azt? — akarta tudni.

— Mit?

— Volt egy afféle villanás, egyfajta…

A tengelyiránti láthatár csöndes színvirággá robbant, ami sebesen terjedt a hagyományos színkép összes árnyalatán át, mielőtt kápráztató oktarinná lobbant. Mielőtt kialudt volna, bevéste magát nézői szemgolyójára.

Kis idő múlva távoli robajlás hallatszott.

— Valamiféle varázsfegyver — mondta Conina pislogva. Egy meleg széllökés fölkapta a párát, s eláramoltatta mellettük.

— A fene egye meg! — pattant föl Ince. — Fölébresztem őt, még ha a végén azzal is jár, hogy ezentúl cipelhetjük.

Kinyúlt Széltoló válla felé pont akkor, amikor valami nagyon magasan elhúzott a fejük fölött, olyan zajjal, mint egy rigócsapat kéjgázon. Aztán eltűnt mögöttük valahol a sivatagban. Utána olyan hang hallatszott, amitől megcsikordult volna a műfogsor is, zöld fény villant, és valami puffant.

— Majd én fölébresztem — közölte Conina. — Te hozd a szőnyeget!

A lány odakúszott a sziklák köréhez, megfogta az alvó varázslót gyöngéden a karjánál fogva, s ez lett volna egy alvajáró fölébresztésének nagykönyvben megírt módja, ha Széltoló nem ejtette volna a követ, amit épp hurcolt, a lábfejére.

A férfi kinyitotta szemét.

— Hol vagyok? — firtatta.

— A parton. Te… álmodtál.

Széltoló rápislogott a ködre, az égre, a kőkörre, Coninára, ismét a kőkörre, s végül újra az égre.

— Mi történik? — érdeklődött.

— Valami varázslatos tűzijáték.

— Ó. Akkor hát elkezdődött.

Bizonytalanul kiimbolygott a körből, olyan módon, ami azt sugallta Coninának, hogy még nincs teljesen ébren, s visszatántorgott a tűz maradványai felé. Néhány lépést tett, aztán szemlátomást eszébe jutott valami.

Lenézett a saját lábára, és azt mondta:

— Aú.

Már majdnem eljutott a tűzig, amikor az utolsó varázsige légnyomása elérte őket. A bűvigét Al Khali tornyára irányozták, ami húsz mérfölddel arrébb volt, és mostanra a hullámfront roppant ritkássá enyészett. Alig is befolyásolta a dolgok természetét, ahogy eláramlott a dűnék fölött egy kis szopogató nesszel; a tűz egy másodpercig vörösen és zölden égett, Ince szandáljainak egyike kis, ingerült borzzá változott, s egy galamb röppent ki a Serifa turbánjából.

Aztán elhaladt mellettük, s már a tenger fölött gomolygott.

— Mi volt ez ? — kérdezte Ince. Belerúgott a lábát szaglászó borzba.

— Hmm? — szólt Széltoló.

— Ez !

— Ó, ez — felelte Széltoló. — Csak egy varázsige utórezgése. Valószínűleg a tornyot találták el Al Khaliban.

— Ugyancsak jókora kellett legyen ahhoz, hogy még itt is hasson ránk.

— Valószínűleg az volt.

— Hé, az az én palotám volt — mondta elgyöngülve Kerőzus. — Úgy értem, tudom, hogy nem valami kevés, de az volt mindenem.

— Sajnálom.

— De hát emberek is voltak a városban!

— Valószínűleg jól vannak — nyugtatta Széltoló.

— Akkor jó.

— Akármik legyenek is.

— Mi?

Conina megmarkolta a Serifa karját.

— Ne kiabálj vele — mondta. — Nincs magánál.

— Á — fanyalgott Kerőzus —, határozott javulás!

— Hé, ez egy kissé méltánytalan — tiltakozott Ince. — Úgy értem, kihozott engem a kígyóveremből, nos, sokat tud a…

— Igen, a varázslók roppant tehetségesen rángatnak ki abból a pácból, amibe nélkülük bele se kerülnél — közölte Kerőzus. — És aztán elvárják, hogy szépen megköszönd.

— Ó, azt hiszem…

— Ezt ki kell mondani — szögezte le Kerőzus, ingerülten hadonászva kezével. Villanásnyi időre megvilágította őt egy újabb ige átsüvítése a megkínzott égbolton.

— Odanézzetek! — csattant föl. — Ó, hát persze, hogy jót akar . Mind jót akarnak. Valószínűleg mind azt gondolja, hogy a Korong jobb hely lenne, ha ők irányítanák. Higgyétek el nekem, hogy nincs annál borzasztóbb, mint mikor valaki belevág, hogy szívességet tegyen a világnak! Varázslók! Ha mindent meggondolunk, ugyan mire jók? Úgy értem, tudtok mondani valami valamirevalót, amit a mágusok csináltak?

— Azt hiszem, hogy ez némileg kegyetlenség — vetette ellen Conina, de olyan éllel hangjában, ami azt sugallta, meggyőzhető lenne e tárgyban.

— Nos, nekem hánynom kell tőlük — morogta Kerőzus, aki akutan józannak érezte magát, s ennek nem nagyon örült.

— Azt hiszem, mindnyájan jobban fogjuk érezni magunk, ha megpróbálunk még egy kicsit aludni — javasolta Ince diplomatikusan. — A dolgok mindig kedvezőbbnek látszanak a nappal fényében. Legalábbis majdnem mindig.

— És a szájam íze is rettenetes — motyogta Kerőzus, eltökélten belecsimpaszkodva haragja maradványaiba.

Conina visszafordult a tűzhöz, s ráébredt, hogy valami hiányzik a díszletek közül. Méghozzá Széltoló-alakú valami.

Valójában Széltoló már félmérföldnyire járt a sötét tenger fölött, úgy guggolva a szőnyegen, mint valami mérges Buddha, elméje a harag, megalázottság és düh fortyogó levese, a szégyen, gyalázat kenyereskosarával.

Sose vágyódott túl sokra. Ragaszkodott a varázslósághoz, még ha nem is volt valami jó benne, mindig megtett minden tőle telhetőt, és most az egész világ összeesküdött ellene. Nos, hát ő majd megmutatja nekik. Hogy pontosan kik ezek az „ők” és mi lesz megmutatva, csupán részletkérdés volt.

Fölnyúlt és önbizalmát megújítandó megérintette kalapját, éppen akkor, amikor az elvesztette utolsó flittereit a légcsavarszélben.