Terry Pratchett - Bűbájos bajok

Bármi jobb teendő hiányában nekitámaszkodott a kőnek.

Ami vibrált. Nem arról volt szó, hogy rázkódott volna; úgy érződött, hogy a lüktetés egyenesen a fal belsejéből jön.

Rendkívüli módon hasonlított arra a remegésre, amit a Láthatatlan Egyetemen érzett, pont mielőtt a bűbájos megérkezett volna. A kő határozottan nagyon boldogtalan volt valami miatt.

A fal mentén osont, s fülét a következő kőtáblához tette, ami kisebb volt és ék alakú, olyanra vágták, hogy passzoljon a fal egy szögéhez, nem egy nagy, kitűnő kő, csak amolyan harmatsúlyú, ami türelmesen végzi a dolgát a fal, mint egész, nagyobb üdvére.

— Ssss! — mondta Conina.

— Nem hallok semmit — jegyezte meg hangosan Ince. Ince azok közé tartozott, akiknek ha azt mondod, „ne nézz ide”, azonnal odafordítják a fejük, mint valami bagoly egy forgóállványon. Ezek ugyanazok az emberek, akik, amikor fölhívod a figyelmük mondjuk egy ritka kikericsre pont ott mellettük, céltalanul megfordulnak, s kis, bánatos, összelapító nesszel teszik le lábuk. Ha az ilyenek el lennének veszve egy úttalan sivatagban, könnyen megtalálhatnád őket úgy, hogy leteszel valahol a homokra valami aprót és törékenyt, például az értékes antik kancsót, ami nemzedékek óta a családod tulajdonában áll, és aztán visszasietsz, amint meghallod a csörrenést.

Na, mindegy.

— Pontosan erről van szó! Mi történt a háborúval?

A habarcs kis zuhataga ömlött a mennyezetről Széltoló kalapjára.

— Valami babrál a kövekkel — jelentette csöndesen a varázsló. — Megpróbálnak kiszabadulni.

— És mi pont egy nagy csomó kő alatt tartózkodunk — észlelte Kerőzus.

Csikorgás hallatszott fölöttük, s a nappali fény sugara döfött le. Széltoló meglepetésére nem kísérte az összezúzás okozta váratlan halál. Még egy szilíciumreccsenés után a lyuk nagyobbra nőtt. A kövek kiestek helyükről, méghozzá fölfelé .

— Azt hiszem — nyilvánított véleményt a varázsló —, hogy ezen a ponton érdemes megpróbálkozni a szőnyeggel.

A mellette lévő fal megrázta magát, mint valami kutya, és széjjellebbent, a kőművesek kezenyoma több komoly csapást mért Széltolóra, miközben a magasba szárnyalt.

Mind a négyen a kék-arany szőnyegen landoltak a repdeső sziklák viharában.

— Ki kell jussunk innen! — mondta Ince, megerősítve ezzel jó megfigyelőkészségéről szóló hírnevét.

— Várj csak — intette le Széltoló. — Mondjuk, azt mondom…

— Nem mondod — csattant föl Conina, aki mellette térdelt. — Én mondom. Nem bízom benned.

— De te…

— Kuss! — förmedt rá Conina. Megveregette a szőnyeget.

— Szőnyeg… emelkedj! — parancsolta.

Csönd.

— Föl!

— Talán nem érti a nyelvet — vetette közbe Ince.

— Szállj föl! Lebegj! Repülj el!

— Vagy az is lehet, mondjuk, hogy csak egy bizonyos hangra hajlandó…

— Hallgass. El!

— Már próbáltad az elt — jegyezte meg Ince. — Próbálkozz a „mássz föl!”-lel.

— Vagy a „szárnyalj!”-jal — javasolta Kerőzus. Több tonna padlókő csapott le a fejétől egy hüvelykre.

— Ha reagálni akart volna ezekre, akkor már megtette volna, nem? — kérdezte Conina. A levegő körülötte sűrű volt a portól, mert a repülő sziklák össze-összesúrlódtak. A lány megtiporta a szőnyeget.

— Szállj már föl, te rohadt matrac! Aú!

Egy darabka párkány ütötte vállon. Ingerülten dörzsölte meg a zúzódást, és Széltolóhoz fordult, aki állát a térdére támasztva ült, és kalapját jól a fejébe húzta.

— Mért nem működik? — érdeklődött.

— Mert nem a helyes szavakat mondod — válaszolta a varázsló.

— Nem érti a nyelvet?

— A nyelvnek ehhez semmi köze. Figyelmen kívül hagytál valami alapvető fontosságú dolgot.

— Nos?

— Nos mi? — fintorgott Széltoló.

— Figyelj, ez nem alkalmas pillanat a méltóságod babusgatására!

— Csak próbálkozz tovább, velem ne is törődj!

— Tedd, hogy repüljön!

Széltoló még jobban a fülére húzta a fövegét.

— Kérlek! — kérte Conina.

A kalap egy kissé följebb emelkedett.

— Mi mind rettentően lelkesedni fogunk — jegyezte meg Ince.

— Úgy van, úgy van! — támogatta Kerőzus.

A kalap folytatta az emelkedést.

— Egész biztosak vagytok benne? — firtatta Széltoló.

— Igen!

Széltoló megköszörülte a torkát.

— Le! — kommandírozta.

A szőnyeg elemelkedett a földről, s várakozásteljesen lebegett néhány lábbal a por fölött.

— Hogyan… — kezdte Conina, de Ince félbeszakította.

— A varázslók tudomással bírnak titkos tanokról, valószínűleg erről van szó — jelentette ki. — Valószínűleg a szőnyegen van egy olyan obrigó, hogy pont a fordítottját csinálja annak, amit mondanak neki. Följebb tudod vinni?

— Igen, de nem fogom — felelte Széltoló. A szőnyeg lassan előrelibbent, és, ahogy ilyen esetekben történni szokott, egy sziklahenger pont arról a helyről pattant vissza, ahol a szőnyeg eleddig hevert.

Egy pillanattal később kinn voltak a szabad levegőn, a kővihart maguk mögött hagyva.

A palota épp ízekre szedte magát, s a darabok koncentráltan robbantak a levegőbe, mint valami kifordított vulkánkitörés. A bűbájos torony teljesen eltűnt, de a kövek arrafelé táncoltak, ahol valaha állt, és…

— Egy újabb tornyot építenek! — ámult Ince.

— És az én palotámból is — jegyezte meg Kerőzus.

— A kalap győzött — nyilatkozta Széltoló. — Ezért építi a saját tornyát. Ez afféle reakció. A varázslók mindig tornyokat szoktak építeni maguk körül, mint azok a… hogy hívják azokat az izéket, amiket a folyók fenekén lehet találni?

— Békák.

— Kövek.

— Peches gengszterek.

— A tegzeslégyre gondoltam — mondta Széltoló. — Amikor egy mágus nekigyürkőzik a harcnak, az első dolog, amit csinál, az, hogy épít egy tornyot.

— Nagyon nagy — mutatta ki Ince.

Széltoló gyászosan bólintott.

— Hova megyünk? — kérdezte Conina.

Széltoló vállat vont.

— El — vetette oda.

A külső palotafalat hagyták éppen maguk alatt. Ahogy elhaladtak fölötte, elkezdett rázkódni, és kis téglák szállingóztak a repülő sziklák vihara irányába, amely az új torony körül zümmögött.

Végül Conina szólalt meg:

— Rendben. Hogyan vetted rá a szőnyeget, hogy repüljön? Tényleg az ellenkezőjét csinálja annak, amit parancsolsz?

— Nem. Csak némi figyelmet szenteltem a lamináris és térbeli elrendezés alapvető részleteinek.

— Hát ezzel megfogtál — ismerte el a lány.

— Akarod nem-varázsló terminológiával hallani?

— Igen.

— A színével lefelé tetted a földre — közölte Széltoló.

Conina egy darabig nagyon hallgatagon ült. Aztán így szólt:

— Azt kell mondjam, hogy roppant kényelmes. Ez az első alkalom, hogy szőnyegen repülök.

— Ez az első alkalom, hogy röptetek egyet — mormolta bizonytalanul Széltoló.

— Nagyon jól csinálod — dicsérte a lány.

— Köszönöm.

— Azt mondtad, félsz a magasságoktól.

— Rettegek.

— Nem látszik rajtad.

— Nem gondolok rá.

Széltoló megfordult, s visszanézett hátuk mögött a toronyra. Az utolsó percben egész sokat nőtt, a teteje fiatornyok és pártázatok szövevényévé virágzott ki. Padlólapok raja lebegett fölötte, az egyes csempék lecsaptak, és helyükre kattantak, mintha kerámiaméhek hajtanának végre légi bombázást kötelékben. A torony lehetetlenül magas volt — az alján lévő kövek összezúzódtak volna, ha nem folyt volna keresztül rajtuk a mágiaáram.