Terry Pratchett - Bűbájos bajok

Sok évvel ezelőtt láttam Bath-ban egy nagydarab amerikai hölgyet, aki igen gyorsan vonszolt maga után egy óriási skótkockás bőröndöt, kis kattogó kerekeken, amik meg-megakadtak a járda réseiben és általánosságban véve önálló élettel ruházták föl a koffert. Abban a pillanatban született meg a Poggyász. Hálás köszönet annak a hölgynek és mindenki másnak az olyan helyeken, mint Power Cable, Nebraska, ahol bizonyára az elegendőnél kevesebb bátorítást kapnak.

Ebben a könyvben nincs térkép. Érezd magad fölhatalmazva, hogy rajzolj egyet saját örömödre.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak nyolc fia. Ettől eltekintve, nem volt több egy vesszőnél a Történelem egyik lapján. Szomorú, ám ez minden, amit egyesekről el lehet mondani.

Ám a nyolcadik fiú fölnőtt, megházasodott, és lett nyolc fia, s mivel csupán egyetlen foglalkozás jöhet szóba egy nyolcadik fiú nyolcadik fiának esetében, hát varázslónak állt. És bölcs lett meg hatalmas, na jó, mindenesetre hatalmas, s viselte a csúcsos kalapot, és itt a vége, fuss el véle…

Itt kellett volna vége legyen…

Ám a Mágiatan és, legfőképp, minden észérv ellenére — kivéve persze a szív érvelését, ami heves és zavaros és hát mindenek fölött ésszerűtlen — a férfi elmenekült a varázslatok csarnokából, szerelembe esett, megházasodott — nem feltétlen ebben a sorrendben.

És lett neki hét fia, mind már a bölcsőben olyan hatalmas, mint akármelyik varázsló kerek e világon.

És aztán lett egy nyolcadik fia…

Egy varázsló a négyzeten. Az igézés, bűvölés, bájolás, varázsolás, egyszóval a mágia forrása.

Egy bűbájos.

Nyári mennykő csapkodta a homokos szirteket. Messze alant a tenger oly zajosan szürcsölgette a parti kavicsokat, akár egy egyfogú vénember a savanyúcukrot. Néhány sirály függeszkedett lustán a felfelé szálló légáramlatokban, arra várván, hogy történjék végre valami.

És a varázslók atyja az istácok s összeverődő tengeri füvek közepette ücsörgött a szirt szélén, karjában ringatta a csecsemőt, s mereven bámult a nyílt tenger irányába.

Egy fekete, a part felé tartó felhő kavargott ott, s a fény, amit maga előtt lökdösött, azzal a mélyen szirupos jelleggel rendelkezett, amit csak egy igazán komoly égiháború előtt szokott magára ölteni.

A varázsló hátrafordult a mögötte támadt hirtelen csendre, s sírástól kivörösödött szemmel nézett föl egy magas, csuklyás fekete köntöst viselő alakra.

VERES IPSZILÓR? — szólt az alak. A hang kongott, mint egy barlang, és olyan fajsúlyos volt, akár egy neutroncsillag.

Ipszilór elvigyorodott a hirtelen megőrültek borzalmas vigyorával, s föltartotta a gyereket, hogy a Halál szemrevételezhesse.

— A fiam — közölte. — Zsetonnak fogom hívni.

VAN OLYAN JÓ NÉV, MINT AKÁRMELYIK — udvariaskodott a Halál. Üres szemgödre lebámult az álomba temetkezett kis arcra. A híresztelések ellenére a Halál nem kegyetlen — csupáncsak borzasztó, borzasztó jól végzi a munkáját.

— Elvitted az anyját — mondta Ipszilór. Érzelemmentes kijelentés volt, szemlátomást a legcsekélyebb neheztelés nélkül. A szirtek mögötti völgyben Ipszilór tanyájának romjai füstölögtek, s a föltámadó szél már elkezdte széthordani a mulandó hamvakat a sziszegő dűnéken.

SZÍVROHAM VOLT A VÉGE — szögezte le a Halál. — VANNAK ROSSZABB HALÁLNEMEK IS. NEKEM ELHIHETED.

Ipszilór kibámult a tengerre.

— A mágiámmal sem tudtam megmenteni — mondta.

VANNAK HELYEK, AHOVÁ MÉG A VARÁZS SEM JUTHAT EL.

— És most jöttél a gyerekért?

NEM. A GYERMEKNEK MEGVAN A MAGA SORSA. ÉRTED JÖTTEM.

— Á! — A varázsló fölállt, gondosan lefektette az alvó babát a gyér fűre, s fölvette a hosszú botot, amely addig ott hevert. Fekete fémből készült, ezüst- és aranyvésetek hálója borította, ami gazdag s baljós ízléstelenséggel ruházta föl; a fém oktiron volt, természetéből kifolyólag varázslatos.

— Tudod, ezt én magam készítettem — jegyezte meg. — Mind azt mondták, nem lehet fémből varázspálcát csinálni, azt mondták, fából kell lennie, de tévedtek. Sokat beletettem önmagamból. A fiamnak fogom adni.

Szeretetteljesen végigsimította a botot, ami halk hangot adott ki.

Megismételte, majdhogynem csak magának:

— Sokat beletettem önmagamból.

JÓ BOT — ismerte el a Halál.

Ipszilór a magasba emelte a botot, s lenézett nyolcadik fiára, aki gőgicsélt egyet.

— Az anyja lányt szeretett volna — mondta.

A Halál vállat vont. Ipszilór egy elképedésből és haragból vegyített pillantást vetett rá.

— Micsoda hát ő?

EGY NYOLCADIK FIÚ NYOLCADIK FIÁNAK NYOLCADIK FIA — felelte a Halál nem túl segítőkészen.

— S az mivé teszi őt?

BŰBÁJOSSÁ, AHOGY AZT TE IS JÓL TUDOD.

Mennydörgött, mintegy végszóra.

— Mi lesz a sorsa? — üvöltötte túl Ipszilór a föltámadó szélvihart.

A Halál újra vállat vont. Ebben nagymester volt.

A BŰBÁJOSOK MAGUK TEREMTIK SAJÁT SORSUK. ÉPP CSAK ÉRINTIK A FÖLDET.

Ipszilór ránehezedett a botra, ujjaival dobolt rajta, szemlátomást elmerült gondolatai útvesztőjében.

— Nem — mormolta lágyan —, nem. Én fogom alakítani a sorsát.

ERRŐL LEBESZÉLNÉLEK.

— Maradj csöndben! És hallgass, mikor elmondom neked, hogy elűztek engem, a könyveikkel meg a szertartásaikkal meg a Tanukkal! Varázslónak nevezik maguk, s közben kevesebb a varázserő az egész csupaháj testükben, mint nekem a kisujjamban! Kitiltottak! Engem ! Csak, mert kimutattam, hogy emberből vagyok! És ugyan milyen lenne az ember szerelem nélkül?

RITKA — válaszolta a Halál. — MINDAZONÁLTAL…

— Hallgass! Ideűztek minket, ide a világ végére, és ez megölte az asszonyt! Megpróbálták elvenni a botom! — Ipszilór hangosabban visított a szél süvöltésénél.

— Nos, még mindig van némi hatalmam — acsarogta. — És én azt mondom, hogy a fiam a Láthatatlan Egyetemre fog menni és viselni fogja az Arkrektor fövegét és a világ varázslói fejet fognak hajtani előtte! És ő majd megmutatja nekik, mi lakozik a szívük mélyén. Abban a gyáva és kapzsi szívükben. Meg fogja mutatni a világnak valódi rendeltetését és nem lészen erősebb mágia az övénél.

NEM. S az volt a fura abban, ahogy a Halál csöndesen kimondta ezt a szót, hogy hangosabban szólt a vihar bömbölésénél. Vissza is rántotta Ipszilórt a pillanatnyi épelméjűségbe, aki erre bizonytalanul ingatta magát előre-hátra, előre-hátra.

— Mi?

AZT MONDTAM, NEM. SEMMI SEM ABSZOLÚT. KIVÉVE ENGEM, PERSZE. AZ ILYEN BABRÁLÁS A SORSSAL A VILÁG PUSZTULÁSÁT OKOZHATJA. KELL LEGYEN ESÉLYÜK, AKÁRMILYEN ELENYÉSZŐ. A VÉGZET ÜGYVÉDEI MEGKÖVETELIK, HOGY MINDEN PRÓFÉCIÁBAN LEGYEN EGY KIBÚVÓ.

Ipszilór belebámult a Halál kérlelhetetlen képébe.

— Muszáj esélyt adjak nekik?

IGEN.

Kopp, kopp, kopp, doboltak Ipszilór ujjai a bot fémén.

— Hát akkor majd meglesz az esélyük — jelentette ki —, amikor a pokol befagy.

NEM. NEM ADHATOK FÖLVILÁGOSÍTÁST NEKED, MÉG ILYEN BURKOLT FORMÁBAN SEM, A MÁSVILÁG AKTUÁLIS HŐMÉRSÉKLETÉRŐL.

— Akkor — tétovázott Ipszilór —, akkor majd megkapják az esélyük, amikor a fiam elhajítja a botját.

NINCS AZ A VARÁZSLÓ, AKI VALAHA IS ELHAJÍTANÁ BOTJÁT — szólt a Halál. — A MEGKÖTÉS TÚL ERŐS.