Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Milyen kár, hogy manapság már egy csepp se akad belőle erre.

Horgany megkocogtatta az asztalt kanalával.

Imponáló alak volt díszköntösében, a Látnokok Tiszteletreméltó Tanácsának bíbor- és vermelincsuklyájával [6] A vermelin kicsiny, fekete-fehér rokona a lemmingnek s a hideg, Tengelyföldi vidéken tenyészik. Gereznája ritka és sokra értékelt, különösen a vermelin által; az önző kis dög meg nem válna tőle a világ minden kincséért sem. , meg az ötödik szintű varázslók széles, sárga selyemövével; már három éve ötödikes volt, várva, hogy a hatvannégy hatodik szintű mágus egyike holtan essék össze, s így üresedést hozzon létre. Ámbátor most barátságos hangulatban volt. Nem csak azért, mert épp most fejezett be egy kiváló vacsorát, hanem azért is, mert szállásán őrzött egy kis fiolányi garantáltan ízetlen mérget, ami, megfelelően fölhasználva, néhány hónapon belül előléptetéshez fogja juttatni. Az élet szépnek tűnt.

A csarnok végében álló óriási óra a kilences szélén reszketett.

A kanállal kocogtatásnak nem volt valami nagy hatása. Horgany fölkapott egy ónkupát, s tiszta erőbál lecsapta az asztalra.

— Fivéreim! — kiáltotta, s biccentett, ahogy elhalt a zsivaj. — Köszönöm. Megkérlek titeket, álljatok most föl, a, ümm, kulcsok ceremóniájához.

Kacagás gyöngyözött, s a várakozás általános moraja kélt, ahogy a varázslók hátralökték padjaik, s bizonytalanul lábra kaptak.

A Csarnok kétszárnyú ajtaja be volt zárva, három retesszel szorosan bereteszelve. A bejövé Arkrektornak háromszor kell bebocsáttatást kérnie, mielőtt elhúzzák a reteszeket, imígyen jelezve, hogy a varázslóság általános egyetértésével nyerte el méltóságát. Vagy valami ilyesmit. A szokás eredete az idők homályába veszett, ami mindezidáig elégséges indoknak bizonyult a megőrzésére.

A beszélgetés elhalt. Az összegyűlt varázslósereg az ajtóra bámult.

Halk kopogtatás hallatszott.

— Menj innét! — kiabálták a varázslók. Néhányan összeestek röhögtükben pusztán eme kifinomult humortól.

Horgany fölemelte a nagy vaskarikát, amely az Egyetem kulcsait tartotta. Nem mindegyik készült fémből. Nem mindegyik volt látható. Néhány közülük igencsak furán festett.

— Ki légyen az, ki kopogtata kulcstalan? — intonálta.

— Én vagyok .

Ami furcsa volt ebben a hangban, az a következő: minden varázslónak úgy tetszett, hogy a beszélő pont mögötte áll. Legtöbbjük azon kapta magát, hogy hátrapislog a válla fölött.

A döbbent csönd e másodpercében a zár élesen kattant egyet. Megbűvölve-elborzadva nézték a varázslók, ahogy a súlyos vasreteszek saját maguktól visszahúzódnak; a hatalmas tölgyfagerendák, amiket az Idő a sziklánál ellenállóbbra érlelt, kisiklanak tokjukból; a zsanérok lobbanva izzanak először vörösen, majd sárgán, végül fehéren, aztán fölrobbannak. Lassan, rettenetes elkerülhetetlenséggel, az ajtószárnyak bedőltek a csarnokba.

Az égő zsanérok okozta füstben egy kivehetetlen alak állt.

— Ördög és pokol, Virid — szólalt meg az egyik közel álló mágus —, ez aztán döfi!

Ahogy az alak hosszúkat lépdelve a fénybe ért, mind megláthatták, hogy ez bizony nem az öreg Virid Stürcünep.

Legalább egy fejjel alacsonyabb volt bármelyik varázslónál, s egyszerű, fehér köntöst viselt. Továbbá több évtizeddel fiatalabb is volt; úgy tíz év körülinek látszott, s egyik kezében egy botot tartott, amely jelentős mértékben hosszabb volt nála.

— Jé, nem is varázsló…

— Hol van a csuklyája?

— Hol van a kalapja ?

Az idegen odasétált az elámult mágusok sorfalához, s lecövekelt a központi asztal előtt. Horgany egy szőke hajbozont keretezte sovány, fiatal arcra nézett, és, mindenek fölött, egyenesen bele egy belülről izzó, aranyló szempárba. Úgy érezte, az a szempár nem őt nézi. Úgy tűnt, mintha egy olyan pontra meredne, ami vagy hat hüvelykkel a feje mögé esik. Horganynak az volt a benyomása, hogy útban van, s határozottan fölösleges az azonnali kívánalmak szempontjából.

Összekaparta maradék méltóságérzetét, s teljes magasságában kihúzta magát.

— Mit jelentsen, ümm, ez? — kérdezte. El kellett ismerje, hogy ez elég gyöngécskére sikeredett, de, úgy tűnt, annak az izzásig hevített tekintetnek állhatatossága kitörölt minden szót az emlékezetéből.

— Eljöttem — válaszolta az idegen.

— Eljöttél? Miért jöttél?

— Hogy elfoglaljam helyem. Hol a székem?

— Hallgató vagy? — kívánta tudni Horgany, elsápadva a méregtől. — Hogy hívnak, fiatalember?

A fiú teljesen figyelmen kívül hagyta, s körbenézett az egybegyűlt varázslókra.

— Ki itt a leghatalmasabb varázsló? — érdeklődött. — Szeretnék vele találkozni.

Horgany biccentett. Ketten az egyetemi pedellusok közül, akik az utolsó pár percben az újonnan jött felé oldalogtak, fölbukkantak mindkét könyöke mellett.

— Vigyétek és hajítsátok ki az utcára! — utasította őket Horgany. A pedellusok, nagydarab, szolid, komoly férfiak, bólintottak. Banánfürthöz hasonló kezükkel megmarkolták a fiú pipaszár karjait.

— Apád hallani fog ám erről! — fenyegette meg szigorúan Horgany a fiút.

— Már tud róla — felelte a gyerek. Fölnézett a két pedellusra, és vállat vont.

— Mi folyik itt?

Horgany megfordulva megpillantotta Skármőr Biliászt, az Ezüstcsillag Rend főnökét. Míg Horgany a soványság felé hajlott, Biliász terjedelmes volt, eléggé úgy nézett ki, mint egy kis, rögzített léggömb, amit, ki tudja, miért, kék bársonyba és vermelinbe burkoltak; ketten együtt két normális méretű embert tettek ki.

Sajnálatos módon Biliász az a fajta ember volt, aki büszke arra, hogy jól kijön a gyerekekkel. Lehajolt, már amennyire az elfogyasztott vacsora ezt lehetővé tette, s pofaszakállas, kivörösödött képét a fiú arcába tolta.

— Mi a gond, fiúcska? — nyájaskodott.

— Ez a gyermek betört ide, mert, mint mondja, találkozni akar egy hatalmas varázslóval — közölte rosszallóan Horgany. Ki nem állhatta a gyerekeket; ez lehetett az oka, amiért azok olyan roppantul vonzódtak hozzá. E pillanatban még sikeresen megakadályozta önmagát abban, hogy töprengeni kezdjen az ajtó felöl.

— Nincs abban semmi rossz — mondta Biliász. — Minden valamirevaló legényke varázsló szeretne lenni. Én is varázsló akartam lenni, mikor kisfiú voltam. Hát nincs igazam, fiúcska?

— Irdatlan-é a hatalmad? — kérdezte a fiú.

— Hmmm?

— Azt kérdeztem, irdatlan-é a te hatalmad? Mennyire nagy?

— Hatalmam? — szólt Biliász. Fölegyenesedett, ujjaival nyolcadik szintet jelző széles selyemövét babrálta, s Horganyra kacsintott. — Ó, hát nem kevés. Eléggé sok, a mai varázslók között.

— Akkor jó. Kihívlak. Mutasd meg nekem a legerősebb varázslatod. És amikor legyőztelek, nos, akkor én leszek az Arkrektor.

— Nahát, te pimasz… — kezdte Horgany, de kifakadását elnyomta a többi varázsló fölharsanó nevetése. Biliász a térdét csapkodta, vagy legalábbis olyan közel hozzá, amennyire le tudott érni.

— Párbaj, he? — vihogta. — Jaj, de remek!

— A párbajozás tilos, ahogy azt te is jól tudod — szögezte le Horgany. — Különben is, ez az egész teljesen nevetséges! Nem tudom, ki segített neki az ajtóval, de nem fogok itt állni és nézni, ahogy vesztegeted az időnk…

— Ugyan, ugyan! — mondta Biliász. — Hogy hívnak, fiúcska?