Terry Pratchett - Bűbájos bajok

Azonban a Kisistenek Előestéjén egy varázslótárs meggyilkolása szerfelett modortalannak számított, és a mágusok megengedhették maguknak, hogy elengedhessék maguk, akár hajuk is leengedhessék, anélkül, hogy tartaniuk kellene attól, azzal lesznek megfojtva.

Az Arkrektor széke üresen állt. Stürcünep egyedül vacsorázott dolgozószobájában, ahogy illik az olyan férfiúhoz, akit az istenek kiválasztottak — józan, rangidős varázslókkal a nap folyamán történt komoly megbeszélésük után. Nyolcvan éve ellenére egy kissé ideges volt, alig evett pár falatot második csirkéjéből.

Néhány perc múlva beszédet kell mondjon. Stürcünep fiatalabb korában különös helyeken hajszolta a tudást; izzó nyolcszögekben démonokkal birkózott, olyan dimenziókba bámult, amelyek létét nem szánták emberi lények tudomására hozni, sőt egyszer még a Láthatatlan Egyetem Ösztöndíj Bizottságát is meghátrálásra kényszerítette, de a semmiségek nyolc körében semmi sem volt annyira pocsék, mint kétszáz, a szivarfüstön keresztül várakozásteljesen rábámuló arc.

Hamarosan jönnek a heroldok, hogy begyűjtsék. Nagyot sóhajtott, s kóstolatlan lökte arrébb a pudingot. Átszelte a szobát, megállt a nagy állótükör előtt, s jegyzetei után kotorászott a zsebében.

Egy kis idő után sikerült valamiféle sorrendbe rendezni őket, s megköszörülte torkát.

— Fivéreim a művészetben — kezdte —, el sem tudom mondani mennyire… ööö, mennyire… eme ősi egyetem nagyszerű hagyományai… ööö… ahogy körülnézek magam körül és látom a néhai Arkrektorok képmásait lebámulni e falakról… — Elhallgatott, újrarendezte jegyzeteit, s megint belevágott, ezúttal lényegesen több biztonsággal. — Ahogy ma este itt állok, eszembe jut a sztori a háromlábú házalóról és a, ööö, kereskedő lányairól. Úgy esett, hogy ennek a kereskedőnek…

Kopogtak az ajtón.

— Szabad — vakkantotta Stürcünep, miközben figyelmesen meredt a jegyzeteire.

— Ennek a kereskedőnek — motyogta —, ennek a kereskedőnek, igen, ennek a kereskedőnek volt három lánya. Azt hiszem, így volt. Igen. Három volt. Úgy tűnik tehát…

A tükörbe nézett, és megfordult.

Azt kezdte mondani:

— Ki vagy t…

És rá kellett jöjjön, hogy mégiscsak vannak pocsékabb dolgok, mint beszédet mondani.

A kis, sötét alak, aki az elnéptelenedett folyosókon osont, hallotta a zajt, de nem fordított rá különösebb figyelmet. Kellemetlen neszek nem szokatlanok olyan helyeken, ahol szokásos a mágia gyakorlása. Az alak valamit keresett. Nem tudta, pontosan mit, csak abban volt biztos, hogy rá fog ismerni, mikor végül megleli.

Néhány keresgéléssel töltött perc után útja Stürcünep szobájába vezetett. A levegő tele volt olajos füstgomolygással. Kis koromrészecskék lebegtek lágyan a légáramlatban, s a padlón több, lábnyomalakú, égett folt látszott.

Az alak vállat vont. Ízlések és pofonok. Nincs magyarázat azokra a dolgokra, amiket egy varázsló szobájában találhat az ember. Megpillantotta sokoldalú visszatükröződését a darabokra tört tükörben, megigazgatta a csuklyáját, s folytatta a kutatást.

Úgy mozogva, mintha belső utasításra tenné, hangtalanul átlépdelt a szobán, míg oda nem ért az asztalhoz, amin egy magas, kerek, ütött-kopott bőrdoboz állt. Közelebb óvakodott, és gyöngéden leemelte a fedelét.

A hang odabentről úgy hangzott, mintha több réteg szőnyegen keresztül beszélne, amikor megszólalt, Na, végre. Hol a francba' voltál eddig?

— Úgy értem, hogy kezdődött az egész? Úgy értem, a régi szép időkben még voltak igazi varázslók, nem volt semmiféle szintfelméréses ügy. Csak elindultak és… csinálták. Ratatata!

A Megfoltozott Dob elsötétített bárjában egyik-másik vendég sietve körülpillantott a zaj hallatán. Újonnan érkezhettek a városba. A törzsvendégek sose vettek figyelembe meglepő hangokat, úgymint nyögéseket vagy kellemetlenül húsbavágó neszeket. Sokkal egészségesebb az ilyen alkalmi süketség. A város némely részeiben, aki kíváncsi, nem csak hamar megöregszik, hanem a folyóba is hajítják, lábához kötött ólomsúlyokkal.

Széltoló keze bizonytalanul lengedezett az előtte lévő asztalon tülekedő üres poharak hosszú sora fölött. Már majdnem sikerült elfelejtenie a csótányokat. Még egy ital, s lehetséges, hogy képes lesz megfeledkezni a matracról is.

— Bumm! Tűzgolyót neki! Szertefoszlik, mint a füst! Bumm!… Bocsánat.

A Könyvtáros gondosan Széltoló hadonászó karjának hatósugarán kívülre húzta azt, ami megmaradt a söréből.

— Ez az igazi varázslás! — nyomott el Széltoló egy böffenést.

— Úúúk.

Széltoló belemeredt utolsó sörének habos maradékába, és aztán, módfelett óvatosan arra az esetre, ha a feje teteje esetleg lepottyanna, előrehajolt, s valamennyit egy csészealjba löttyintett a Poggyász számára, ami az asztal alatt ólálkodott. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett, mert általában azzal szokta őt zavarba hozni a kocsmákban, hogy odaoldalgott más ivókhoz, és addig terrorizálta őket, míg meg nem etették csipsszel.

Spiccesen töprengett, hogy gondolatmenete vajon hol siklott ki.

— Hol tartottam?

— Úúúk — adta értésére a Könyvtáros.

— Aha — derült föl Széltoló. — Ők bezzeg nem foglalkoztak szintekkel meg fokozatokkal, tudod. Akkoriban még voltak igazi bűbájosok. Elindultak a nagyvilágba, és új bűvigéket találtak, és kalandokba keveredtek…

Bemártotta ujját egy sörtócsába, és egy vázlatot firkált a pecsétes, csupa karcolás asztalra.

Széltoló oktatóinak egyike azt mondta róla, hogy „ha mérhetetlen tudatlanság nak bélyegezzük azt, amit fölfog mágiaelméletből, akkor nem marad megfelelő kifejezés annak leírására, amit az alkalmazott varázslásról nem tud”. Ez mindig fejtörést okozott Széltolónak, ugyanis szívből ellenezte azt az elképzelést, hogy az embernek értenie kell a mágiához, ahhoz, hogy varázsló legyen. Ő tudta magáról, hogy varázsló, lelke mélyén. Annak, hogy jól varázsol vagy sem, ehhez semmi köze. Az csak örvendetes ráadás, nem igazán határoz meg valakit.

— Amikor kisfiú voltam — mondta reménytelenül vágyakozva —, láttam azt a képet egy bűbájosról egy könyvben. Egy hegy csúcsán állt, intett kezével, és a hullámok azonnal jöttek, úgy, tudod, ahogy az Ankh-öbölben csinálják egy orkánban, és villámok cikáztak körülötte…

— Úúúk?

— Fogalmam sincs, miért nem, lehet, hogy gumicsizma volt rajta — csattant föl Széltoló, aztán tovább álmodozott. — És volt neki az a pálcája, meg rajta egy kalap, pont olyan, mint az enyém, és a szeme valahogy izzott, és az ujjbegyéből jött az a mindenféle olyan tündöklés-izé, és azt gondoltam akkor, hogy egy nap majd én is ezt fogom tenni, és…

— Úúúk?

— Na jó, de legalább a felét.

— Úúúk.

— Hogy tudsz fizetni ezért? Valahányszor valaki ad neked egy kis pénzt, megeszed.

— Uúúk.

— Megáll az eszem.

Széltoló befejezte a vázlatot. Egy pont-pont-vesszőcske ember állt egy szirten. Nem nagyon hasonlított rá — állott sörbe rajzolni nem kifejezetten precíziós művészet —, pedig azt akarta.

— Ez az, amivé válni szerettem volna — nyilatkozta. — Ratatata! Nem ez a vacak piszmogás. Ez a rengeteg könyv meg ilyesmik, hát ez nem az, amiről az egésznek szólnia kéne. Igazi varázsolás, az kellene nekünk.

Ezen utolsó megjegyzés kiérdemelte volna a nap legtévesebb állításáért járó fődíjat, ha Széltoló eztán nem tette volna még hozzá: