Így aztán Széltoló csak ült és bámulta a nagy semmit teljes tíz másodpercig, mielőtt fölsikoltott és elrohant olyan gyorsan, ahogy csak telt tőle.
Meg sem állt, míg a Könyvtár épületében lévő szobájába nem ért. Nem volt valami hű de lakályos szoba, mert főleg ósdi bútorok tárolására használták, de ez volt az otthona.
Egy ruhásszekrény támaszkodott az egyik árnyas falnak. Nem olyan volt, mint a modern gardróbok, amik csak arra jók, hogy ideges házasságtörők beléjük ugorjanak, amikor a férj váratlanul korábban érkezik haza, hanem egy vén, tölgyfa dolog, sötét, mint az éjszaka, amelynek poros mélységeiben ruhaakasztók ólálkodtak és szaporodtak; hámló cipők csordái kószáltak padlaján. Egész valószínűnek tűnt, hogy igazából egy titkos átjáró mesés világokba, ám soha senki nem próbált erről megbizonyosodni a molyirtó elcsüggesztő szaga miatt.
S a ruhásszekrény tetején, sárguló papírfecnikbe és egy ócska porhuzatba burkolva, hevert egy nagy, rézzel díszített láda, ami a Poggyász néven ismeretes. Csak a Poggyász tudja, de nem mondja, hogy miért járult hozzá ahhoz, hogy Széltoló tulajdona legyen, ám az szinte biztosra vehető, hogy az úti felszerelések teljes históriájában egyetlen más darab sem rendelkezik a rejtélyek és súlyos testi sértések ilyen krónikájával. Félig bőröndnek, félig mániás gyilkosnak lehetne minősíteni. Számos különleges tulajdonsága akad, melyek esetleg hamarosan nyilvánvalóak lesznek, de az is lehet, hogy nem, ám jelen pillanatban csupán egyetlen egy dolog különbözteti meg más rézveretű ládáktól. Horkol, olyan hangon, mint amikor valaki roppant lassan elfűrészel egy fahasábot.
Kétségtelen, hogy a Poggyász mágikus. Az sem tagadható, hogy vérszomjas. Ám titokzatos lelke mélyén rokona a multiverzum minden egyes további útitáskájának, s jobb szereti a teleket egy gardrób tetején téli álomban áttelelni.
Széltoló addig ütötte egy seprűnyéllel, míg a fűrészelés abbamaradt, megtöltötte zsebeit ezernyi vicik-vacakkal a banános dobozból, amit toalettasztalként használt, és az ajtó felé igyekezett. Nem tudta nem észrevenni, hogy matracának hűlt helye, de ez úgy se számított, mert halál biztos volt abban, hogy soha többé a büdös életben nem fog matracon aludni.
A Poggyász tömör puffanással landolt a padlón. Néhány másodperc múltán, a legmesszebbmenő körülményeskedéssel, kis, rózsaszín lábikók százain fölemelkedett. Egy kicsit előre-hátrahimbálódzott, mindegyik lábat kinyújtóztatta, aztán kinyitotta tetejét, s nagyot ásított.
— Jössz vagy nem?
A tető egy csattanással bezárult. A Poggyász addig manőverezett lábain bonyolult sasszékkal, míg szembe nem került az ajtóval, s aztán mestere után iramlott.
A Könyvtár még mindig eléggé feszült állapotban leledzett, a láncok [4] A legtöbb régi könyvtárban a könyveket azért láncolják a polcokhoz, hogy az emberek ne tudjanak kárt tenni bennük. Természetesen a Láthatatlan Egyetem Könyvtárában ez többé-kevésbé pont fordítva van.
meg-megcsörrentek, a lapok fojtottan meg-megzizzentek. Széltoló benyúlt az íróasztal alá, és megragadta a Könyvtárost, aki még mindig a pokróca alatt kuporgott.
— Na gyere már!
— Úúúk.
— Meghívlak egy italra — ajánlotta kétségbeesetten Széltoló.
A Könyvtáros, mint egy négylábú pók, kibontakozott.
— Úúúk?
Széltoló félig-meddig ráncigálta az emberszabásút, ki a fészkéből, aztán ki az ajtón. Nem a főkapu irányába indult, hanem egy egyébként minden megkülönböztetést nélkülöző falrész felé, ahol az utolsó kétezer évben néhány kilazított kőkocka feltűnésmentes ki- s bejáratot kínált a diákoknak lámpaoltás utánra. Aztán olyan hirtelen állt meg, hogy a Könyvtáros nekiszaladt, a Poggyász meg beleütközött mindkettejükbe.
— Uúúk!
— Nagy istenek! — nyögött Széltoló. — Odasüss!
— Úúúk?
A konyhák melletti aknarácsból csillogó, fekete áradat özönlött elő. A kora esti csillagfény kis fekete hátak millióin csillant meg.
De igazából nem a svábbogarak látványa borította ki, hanem az a tény, hogy százas sorokban masíroztak. Persze, mint az Egyetem mindegyik nem hivatalos bennlakója, a csótányok is egy kissé szokatlanok voltak, de volt valami különösképp kellemetlen abban, ahogy apró lábak milliárdjai egy ütemre csattantak a kövön.
Széltoló óvatosan átlépett a menetoszlop fölött. A Könyvtáros ugrott egyet.
A Poggyász, naná, olyan zajjal követte őket, mint amikor valaki egy zacskó csipszen dzsiggel.
És így, miután rákényszerítette a Poggyászt, hogy mindenképp a kapu felé kerüljön, mert különben még lyukat ütött volna a falba, Széltoló elhagyta az Egyetemet az összes többi rovarral és apró, beijedt rágcsálóval egyetemben, s elhatározta, hogy ha egy néhány békésen lehörpintett sör nem teszi lehetővé számára, hogy a dolgokat más megvilágításba helyezze, akkor valószínűleg néhány további sörre lesz ehhez szükség. Mindenesetre érdemes megpróbálni.
Ez hát az oka, amiért nem volt jelen a Nagycsarnokban rendezett vacsorán. Ki fog derülni, hogy ez volt a legfontosabb étkezés, amit valaha is elmulasztott életében.
Távolabb az Egyetem falai mentén halk csöndülés hallatszott, amint egy csáklya beleakadt a fal tetején sorakozó kerítéstüskékbe. Egy pillanattal később egy vékony, feketébe öltözött alak huppant le könnyedén az Egyetem területére, s nesztelenül elszáguldott a Nagycsarnok irányába, ahol hamarosan szem elél veszett az árnyékokban.
Amúgy se vette volna észre senki. Az egyetemi ingatlanok másik oldalán a Bűbájos sétált az Egyetem kapui felé. Ahol lába a macskaköveket érintette, kék szikrák pattogtak, s elpárologtatták a kora esti harmatot.
Nagyon nagy volt a forróság. A Nagycsarnok fordulatiránti végén a hatalmas kandalló ténylegesen izzásig hevült. A varázslók gyakran és könnyen fáznak, így a bömbölő fahasábok keltette hőség puszta légáramlata megolvasztotta a gyertyákat húsz lábbal arrébb, s megbugyborékoltatta a politúrt a hosszú asztalokon. Az ünneplők fölötti levegő kéklett a dohányfüsttől, ami furábbnál fura formákba tekeredett, ahogy a véletlenszerű mágiaáramlatok ide-oda görbítették. A központi asztalon az egészben sült malac roppant bosszúsnak látszott azon tény miatt, hogy valaki leszúrta még mielőtt megehette volna az almáját, s az Egyetem vajból készült makettje lágyan egy tócsa zsiradékká rogyadozott össze.
Rengeteg sör volt köröskörül mindenfelé. Itt-ott kivörösödött képű varázslók daloltak boldogan ősrégi bordalokat, ami hihetetlen sok térdcsapkodással és 'hejehuja!' kiáltozással járt. Az egyetlen szóba jöhető mentség az ilyesmire az, hogy a mágusok cölibátusban élnek, és hát abban kell leljék örömüket, amiben lehet.
Az általános vígasság másik oka az a tény volt, hogy senki sem próbált meggyilkolni senkit. Varázslói körökben ez fölöttébb szokatlan helyzet.
A varázslóság magasabb szintjei veszélyes helyek. Minden egyes mágus megkísérli a fölötte lévőket kitúrni, míg az alatta állók ujjaira tapos; azt mondani, hogy a varázslók természetüknél fogva egészséges versenyszellemmel rendelkeznek, olyan, mintha azt állítanánk, hogy a piranhák nyilvánvalóan harapnának valamit. Mindazonáltal azóta, hogy az Első Varázsháború lakhatatlanná [5] Legalábbis az olyanok számára, akik ugyanabban az alakban — vagy mindenesetre ugyanazon fajhoz tartozva — szerettek volna fölébredni, mint amiben nyugovóra tértek.
tette a Korong egyes vidékeit, a varázslóknak tilos volt mágikus eszközökkel elintézniük nézeteltéréseik, mert ez igen sok problémát okozott a népesség egészének, és amúgy is gyakran gondot jelentett annak megállapítása, hogy az eredményül kapott füstölgő zsírpacnik közül vajon melyik győzött. Így hát hagyományosan késekhez, körmönfont mérgekhez, cipőbe dugott skorpiókhoz, és — borotvaéles ingák bevonásával — egyéb harsogóan vidám kelepcékhez folyamodnak.
Читать дальше