Terry Pratchett - Bűbájos bajok

Például, a szűk egy elég nagy része óriási, sárga gombák áthatolhatatlan erdejévé alakult. Senki se tudta, ez milyen hatást idézett elő az ott lakók körében, bár az is lehet, hogy észre se vették.

Offlernek, a Krokodilistennek — aki a város védőistenségének szerepét töltötte be —, temploma immáron egy eléggé csúnyácska, öt dimenzióban megkonstruált cukros izé volt. De ez nem okozott gondot, mert már javában ette az óriáshangyák egy hordája.

Másrészt azonban nem maradt túl sok ember, aki értékelhette volna ezt az állásfoglalást az ellenőrizetlen városrendezés ellen, mert többségük elrohant, hogy életét mentse. Néhányan hajóra szálltak, de a menekülés eme módja hamarosan megszűnt, amikor a kikötő nagy része mocsárrá vált, amiben, minden különösebb ok nélkül, két, pöttöm, rózsaszín elefánt épp fészket rakott.

Lent, az utakat elfoglaló pánik alatt, a Poggyász lassan bandukolt a nádszegélyezte lecsapoló árkok egyikében. Egy kissé előtte az apró aligátorok, patkányok és aligátorteknősök mozgó hulláma özönlött ki a vízből, s viharosan tolongott föl a partra, valami meghatározatlan, ám abszolút hibátlan állati ösztöntől hajtva.

A Poggyász fedele komor eltökéltség kifejezését hordozta. Nem kívánt túl sokat a világtól, eltekintve minden más életforma teljes kiirtásától, de aminek most minden másnál nagyobb szükségét érezte, az a gazdája volt.

Hihetetlen kiürítettsége miatt könnyű volt észrevenni, hogy ez a terem kincstár. Az ajtók kampókról lógtak. A rácsokkal elzárt falfülkékbe betörtek. Rengeteg széthasított láda hevert mindenfelé, és ettől Széltolóba belenyilallt a lelkiismeret-furdalás úgy két másodpercre, hogy vajon hová lett a Poggyász.

Tiszteletteljes csönd támadt, ahogy mindig, amikor nagy pénzösszegek a múlté lesznek. Ince elkóborolt, és megbökdöste a ládák némelyikét, reménytelenül titkos fiókokat keresve a Tizenegyedik fejezet instrukcióinak megfelelően.

Conina lehajolt, és fölvett egy kis rézpénzt.

— Milyen borzasztó — szólt végül Széltoló. — Egy kincstár, amiben nincs kincs.

A Serifa állt, s ragyogva mosolygott.

— Semmi vész — mondta.

— De kegyelmed összes pénzét ellopták! — háborodott föl Conina.

— Úgy vélem, a szolgák — közölte Kerőzus. — Nagyon álnok dolog tőlük.

Széltoló fura tekintetet vetett rá.

— Nem aggasztja magát?

— Nem nagyon. Sose költöttem el semmit. Gyakran tűnődtem, milyen lehet szegénynek lenni.

— Hát most fantasztikus lehetősége lesz, hogy megtudja.

— Lesz szükségem valami kiképzésre?

— Jön majd magától — válaszolta Széltoló. — Majd belejön menet közben — Távoli robbanás hallatszott, s a mennyezet egy része kocsonyává alakult.

— Ööö, elnézést… — szólalt meg Ince —, ez a szőnyeg…

— Igen — bólintott Conina —, a szőnyeg.

Kerőzus jóindulatú, kissé spicces mosollyal ajándékozta meg őket.

— Á, igen. A szőnyeg. Lökje meg a háta mögötti szobor orrát, ó sivatagi hajnal őszibarack-tomporú ékköve.

Elpirulva, Conina végrehajtotta ezt a kicsiny szentségtörést Offler, a Krokodilisten, egy nagy, zöld szobrán.

Semmi sem történt. Titkos rekeszek serényen elmulasztották a kinyílás lehetőségét.

— Hümm. Próbálja meg a bal kezet.

A lány kísérletképp megcsavarta a mondott testrészt. Kerőzus megvakarta a fejét.

— Lehet, hogy a jobb kéz volt az…

— Én a maga helyében megpróbálnék visszaemlékezni — jegyezte meg élesen Conina, amikor az sem működött. — Már nem maradt sok olyan rész, amit hajlandó lennék meghúzni.

— Mi az az izé ott? — érdeklődött Széltoló.

— Még sokat fogtok hallani erről, ha nem a farok az — morogta Conina, és belerúgott.

Távoli, fémes, nyögésszerű zaj hallatszott, mintha egy serpenyőfedő szenvedne. A szobor megrázkódott. Ezt valahol a falban néhány kiadós tülkölés követte, és Offler, a Krokodilisten, nehézkesen félrecsikorgott. Volt mögötte egy alagút.

— Nagyapám építette ezt az érdekesebb kincseinknek — jelentette be Kerőzus. — Ő nagyon… — kereste a megfelelő szót — ötletes volt.

— Ha azt hiszitek, hogy beteszem ide a lábam… — kezdte Széltoló.

— Állj félre — mondta fennhéjázóan Ince. — Én megyek be elsőnek.

— Lehetnek benne csapdák… — jegyezte meg Conina kétségek közt. Gyors pillantást vetett a Serifára.

— Ó, valószínűleg, ó mennyek gazellája — felelte az uralkodó. — Nem voltam itt hatéves korom óta. Azt hiszem, voltak olyan kockák, amikre nem szabad rálépni.

— Ne aggódjatok emiatt — intette le őket Ince, az alagút homályába kukucskálva. — Nem hinném, hogy akad olyan álcázott kelepce, amit én ne szúrnék ki azonnal.

— Mert rengeteg ilyen irányú tapasztalatod van, nemdebár? — firtatta savanyúan Széltoló.

— Nos, hát a Tizennegyedik Fejezetet kívülről tudom. Vannak hozzá illusztrációk is — magyarázta Ince, s bebukott az árnyak közé.

Több percig várakoztak abban, ami elborzadt némaság lett volna, ha az alagútból nem szűrődtek volna ki elfojtott nyögések és szórványos dobogó zajok. Végül a távolból Ince hangja visszhangzott vissza hozzájuk.

— Nincs itt egyáltalán semmi — közölte. — Mindent kipróbáltam. Olyan szilárd, mint a szikla. Minden beragadhatott, vagy ilyesmi.

Széltoló és Conina összenéztek.

— Még a legalapvetőbb dolgot se tudja a csapdákról — jegyezte meg a lány. — Amikor ötéves voltam, apám végigmászatott egy átjárón, amit előzőleg bekelepcézett, csak hogy megtanítson…

— De átjutott, nem? — kérdezte Széltoló.

Ekkor olyan zaj hallatszott, mint amikor üvegfelületen végighúznak egy nedves ujjat, csak milliárdszorosan fölhangosítva, s a padló megrázkódott.

— Mindegy, mert nincs valami sok választásunk — tette hozzá, s behúzott nyakkal vetődött az alagútba. A többiek követték. A Széltolót ismerő emberek közül sokan úgy bántak vele, mintha egy afféle kétlábú bányászkanári lenne [29] Na jó. De érted, miről van szó, nem? , és hajlamosak voltak föltételezni, hogy amikor Széltoló még függőleges és nem rohan elfele, akkor még van remény.

— Ez jó mulatság — jegyezte meg Kerőzus. — Jómagam, amint kirablom saját kincstáram. Ha elkapom magam, akkor a kígyóverembe vettethetem magam.

— De a saját könyörületére is bízhatja magát — javasolta Conina, végigfuttatva egy paranoiás tekintetet a poros köveken.

— Ó, nem. Azt hiszem, móresra kéne tanítsam magam, hogy jó példát mutassak magamnak.

Kis kattanás hallatszott fölöttük. Egy kicsiny kőtábla félresiklott, és egy rozsdás fémkampó ereszkedett lassan s döcögve alá. Egy másik rúd csikorgott ki a falból, s megveregette Széltoló vállát. Ahogy körbeperdült, az első kampó egy sárga cetlit tűzött a hátára, s visszacsikordult a tetőbe.

— Mit tett? Mit tett? — sikoltozta Széltoló, megkísérelve elolvasni saját lapockáját.

— Azt írja, „Rúgj belém” — mondta Conina.

A fal egy része fölsiklott a halálra vált varázsló mellett. Fémcsatlakozások bonyolult sorozatának végén egy nagy csizma ingott félszívvel, aztán az egész reccsenve kettétört a térdnél.

Mindhárman némán szemlélték. Aztán Conina megszólalt:

— Hibbant aggyal van dolgunk, már látom.

Széltoló óvatosan leakasztotta a cetlit, s hagyta, hogy földre essék. Conina előretörtetett mellette, s mérges óvatossággal csörtetett az átjáróban, s amikor egy rugóra szerelt fémkéz kinyúlt, s barátságos módon csóválta magát, nem rázta meg, hanem nyomon követte vedlett drótjait egy pár elkorrodált elektródához egy nagy üvegben.