Terry Pratchett - Bűbájos bajok

Ahol megérintették a fehér márványt, ott megfeketedett, és összeroskadt.

Mikor a maradványok a földre hullottak, egy varázsló bukkant elő, és alaposan szemügyre vette Ábrimot.

Széltoló megszokta a varázslók kiöltözködési mániáját, de ez itt előtte igazán imponáló volt, köntöse olyannyira kitömött, csipkézett és támpillérezett fantasztikus pliszékben és berakásokban, hogy valószínűleg építész tervezte. A hozzáillő kalap meg úgy nézett ki, mint egy esküvői torta, ami alaposan összeütközött egy karácsonyfával.

Maga a tényleges arc, ami kibámult a barokkos gallér és a fölfiligránozott kalapkarima széle közti szűk résen, kissé kiábrándító volt. Valamikor a múltban úgy gondolta, hogy megjelenése jobb lesz egy vékony, satnya bajusztól. Tévedett.

— Ez a mi kibaszott ajtónk volt! — kiáltotta. — Ezt nagyon meg fogod bánni!

Ábrim karba tette kezét.

Ez láthatólag földühítette a másik varázslót, aki hirtelen fölrántotta karját, kibogozta kezét a kézelőcsipkékből, s lángot szórt, ami sivítva szelte át a kettejük közti távolságot.

Ábrimot a mellkasán találta el, onnan a fehér izzás egy freccsenésével visszapattant, de amikor a kék káprázástól újra látott, Széltoló látta, hogy Ábrim ott áll, sértetlenül.

Ellenfele viharosan oltogatta az apró tüzeket saját öltözékén, s gyilkos fénnyel szemében nézett föl.

— Úgy látszik, nem érted — recsegte. — Ez itt bűbáj, amivel most meg kéne birkózz. Nem harcolhatsz a bűbáj ellen.

Föl tudom használni a bűbájt , válaszolta Ábrim.

A mágus acsargott, és emelkedő ívben tűzgolyót küldött felé, ami ártalmatlanul robbant szét Ábrim rettentő vigyorától néhány hüvelykre.

A másik arcán átsuhant a heveny tanácstalanság kifejezése. Újra megpróbálta, kéken izzó mágiavonalakat küldve egyenesen a végtelenből Ábrim szíve felé. Ábrim elhessegette ezeket.

Egyszerű a választás , mondta. Csatlakozol hozzám, vagy meghalsz.

Ezen a ponton Széltoló tudatára ébredt a folyamatos kapargató hangnak a füle mellett. Kellemetlen, fémes hangzása volt.

Félig odafordult, s érezte azt az ismerős és roppant kényelmetlen szúrós érzést, ahogy az Idő lelassul körülötte.

A Halál abbahagyta a köszörűkő húzogatását kaszaélén, s megajándékozta egy biccentéssel, ahogy az két profi között szokás.

Csontos ujját ajkához emelte, vagy pontosabban arra a helyre, ahol az ajka lett volna, ha lett volna.

Minden varázsló képes látni a Halált, de nem feltétlen vágyódnak erre.

Széltoló füle hirtelen kidugult, s a jelenés elenyészett.

Ábrimot és a rivális varázslót véletlenszerűen ki-kisülő mágiafényudvar vette körül, aminek nyilvánvalóan semmiféle hatása nem volt Ábrimra. Széltoló visszalibegett az élők világába pont időben ahhoz, hogy lássa, amint a vezír kinyúl, s megragadja a varázslót ízléstelen gallérjánál fogva.

Nem vagy képes legyőzni engem , jelentette ki a kalap hangján. Kétezer évem volt arra, hogy megzabolázzam a varázserőt saját céljaimra. Képes vagyok erőt meríteni az erődből. Hódolj, vagy arra se lesz időd, hogy ezt megbándd.

A varázsló küszködött, és, sajnálatos módon, hagyta, hogy a büszkeség fölülkerekedjék az óvatosságon.

— Soha! — kiáltotta.

Pusztulj , javasolta Ábrim.

Széltoló számtalan különös dolgot látott életében, a legtöbbjét szerfelett vonakodva, ám azt még sosem látta, hogy varázslattal ténylegesen meggyilkoljanak valakit.

A varázslók nem gyilkolnak közönséges embereket, mert a) ritkán veszik őket figyelembe, vagy egyáltalán észre és b) nem számít sportszerűnek és c) mindenek fölött, ugyan ki csinálná meg az összes főzést meg élelemtermelést meg ilyeneket. És egy mágustestvér varázslat általi kinyírása majdhogynem lehetetlen a védelmező bűvigék számos rétege következtében, amit bármely óvatos varázsló minden körülmények között fönntart személye körül. [26] Persze a varázslók gyakorta megölik egymást mindennapos, nem-mágikus eszközökkel, de ez teljes mértékben megengedett, és mágusok esetében az orgyilkosságot természetes elhalálozási oknak tartották. Az első dolog, amit egy ifjú varázsló megtanul a Láthatatlan Egyetemen — eltekintve attól, hogy melyik az ő fogasa és merre van a vécé — az az, hogy állandóan védelmezze önmagát.

Néhányan úgy gondolják, hogy ez paranoia, de nem az. A paranoiások csupán azt hiszik, hogy mindenki rájuk pályázik. A varázslók viszont tudják .

A kistermetű varázsló a háromlábnyi edzett acél pszichikai megfelelőjét viselte, ami úgy olvadt el, mint a vaj a hegesztőlámpa alatt. Elgőzölgött, elenyészett.

Ha vannak arra szavak, amik ezután történtek a mágussal, akkor azok be vannak börtönözve egy vad szótárba a Láthatatlan Egyetem Könyvtárában. Talán jobb is a képzeletre bízni, eltekintve persze attól, hogy bárki, aki képes elképzelni az olyan alakot, amit Széltoló néhány másodpercig ott látott kínok közt vonaglani, mielőtt könyörületesen eltűnt volna, várományosa kell legyen a hírhedt fehér vászonzubbonynak a fakultatív hosszú ujjakkal.

Imígyen vesszen az összes ellen, nyugtázta Ábrim.

A torony magasa felé emelte arcát.

Kihívlak , harsogta. És mindazoknak, akik nem szállnak szembe velem, a Tan szerint követniük kell engem.

Hosszú, súlyos csönd támadt, amit az okozott, hogy sokan erősen hallgattak. Végül a torony tetejéről lekiáltott egy bizonytalan hang:

— Hol van ez a Tanban?

Én juttatom kifejezésre a Tant.

Távoli suttogás hallatszott, aztán ugyanaz a hang újra megszólalt:

— A Tan halott. A bűbáj a Tan fölött ál…

A mondat sikoltásban végződött, mert Ábrim fölemelte bal kezét, s a beszélő pontos irányába küldött egy vékony, zöld fénysugarat.

Körülbelül ebben a pillanatban vette észre Széltoló, hogy újra maga mozgatja végtagjait. A kalap ideiglenesen elvesztette érdeklődését irántuk. Oldalvást Coninára pislantott. Azonnali, kimondatlan egyetértéssel mindketten megragadták Ince feléjük eső karját, megfordultak, és elszaladtak. Meg sem álltak addig, míg több fal el nem választotta őket a toronytól. Futás közben Széltoló egyfolytában arra számított, hogy valami majd tarkón fogja vágni. Esetleg maga a világ.

Mindhárman lerogytak a törmelék közé, s ott feküdtek hosszan lihegve.

— Igazán nem kellett volna ezt tennetek — morogta Ince. — Már éppen arra készültem, hogy jól elintézzem a fickót. Hogy fogom valaha is…

Valami fölrobbant mögöttük, s sokszínű fénynyalábok süvítettek el fölöttük, szikrákat pattintva a kőművesmunkáról. Aztán olyan hang hallatszott, mint mikor egy óriási dugót kihúznak egy kicsiny palackból, meg feltörő hahota, ami valahogy nem volt túl mulatságos. A föld rázkódott.

— Mi folyik itt? — kérdezte Conina.

— Varázsháború — válaszolta Széltoló.

— És ez jó?

— Nem.

— De te biztos azt akarod, hogy a varázslóság győzedelmeskedjék? — firtatta Ince.

Széltoló vállat vont, és lebukott, amikor valami láthatatlan és nagy elzúgott fölöttük, olyan hangokat adva ki magából, mint egy fogoly.

— Még sose láttam a varázslókat harcolni — jelentette be Ince. Elkezdett négykézláb mászni a romokon, s nagyot sikított, amikor Conina megmarkolta a lábát.