Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Bár lehetséges, hogy tévedek — sietett korrigálni a varázsló, amikor a lány elhúzta a kezét. — Ki tudja? Kit érdekel? Mit számít ez?

Oda se fütyültek rá.

— Akkor megyek, s meglátom, meg tudom-e találni a kalapot, jó?

— Jó ötlet — mormolta Conina.

— Arra számítok, hogy meg fognak gyilkolni, de nem bánom — mondta Széltoló.

— Nagyszerű — motyogta Ince.

— Arra nem számítok, hogy bárki is észreveszi, ha távozom — folytatta Széltoló.

— Remek, remek — suttogta Conina.

— Arra számítok, hogy apró darabkákra fognak vagdosni — említette meg Széltoló egy döglődő csiga sebességével sétálva az ajtó felé.

Conina pislogott egyet.

— Miféle kalap? — kérdezte, aztán: — Ja, az a kalap.

— Föltételezem, nincs arra semmiféle esély, hogy ti ketten esetleg valami segítséget nyújtsatok? — kockáztatta meg Széltoló.

Valahol Conina és Ince magánvilágán belül a barázdabillegetők elültek, a kis, rózsaszín felhők ellibegtek, a zenekar összepakolt és elosont magánhaknizni egyet valahol egy éjjeli mulatóban.

Conina gyönyörködő tekintetét Ince elragadtatott arcáról ímmel-ámmal Széltoló felé fordította, aholis némileg hűvösebbé vált.

Odaoldalgott a varázslóhoz, s megragadta a karját.

— Figyelj — kérlelte —, nem fogod neki elmondani, ki vagyok valójában , ugye? Csak, mert a fiúknak nevetséges elképzeléseik vannak és… nos, különben is, ha megteszed, saját kezemmel fogom minden egyes csontodat…

— Túlságosan elfoglalt leszek — közölte Széltoló — abból az okból, hogy segítesz nekem megszerezni a kalapot, meg minden. Nem mintha sejteném, hogy mit látsz benne — tette hozzá gőgösen.

— Olyan helyes! Nem sok helyes emberrel szoktam találkozni.

— Igen, nos…

— Minket néz!

— És akkor mi van? Nem félsz tőle, igaz?

— Mi lesz, ha megszólít!?

Széltoló bambán bámult. Életében nem először úgy érezte, hogy az emberi tapasztalatoknak egész tartományai vannak, amik lazán elsiklottak mellette, föltéve, hogy tartományok képesek siklani. Esetleg ő siklott el mellettük. Vállat vont.

— Miért hagytad harc nélkül, hogy a hárembe vigyenek? — firtatta.

— Mindig kíváncsi voltam arra, mi folyik ott.

Csönd támadt.

— És? — érdeklődött Széltoló.

— És ott ültünk körben, aztán bejött a Serifa, odahívott magához, és azt mondta, hogy mivel én új vagyok, én következem a sorban, és aztán, sose találnád ki, mit akart tőlem. A lányok azt mondják, hogy ez az egyetlen, ami érdekli őt.

— Ööö.

— Jól vagy?

— Jól, jól — motyogta Széltoló.

— Az arcod olyan csillogó lett.

— Nem, remekül érzem magam.

— Azt kérte, hogy mondjak neki mesét.

— Miről? — kérdezte gyanakvóan Széltoló.

— A többi lány azt mondta, hogy a legjobban azokat szereti, amikben nyuszik szerepelnek.

— Á. Nyuszik.

— Kis, bolyhos fehérek. De én csak azokat a történeteket ismerem, amiket apám mesélt nekem, mikor kicsi voltam, és nem hinném, hogy azok igazán megfelelnének.

— Nincs túl sok nyuszi bennük?

— De van rengeteg levágott kéz meg láb — sóhajtotta Conina. — Ezért nem szabad rólam mesélned neki , érted? Engem nem normális életre teremtettek.

— A hárembéli mesemondás rohadtul nem normális — jegyezte meg Széltoló. — Sosem fog elterjedni.

— Megint minket néz! — markolta meg Conina Széltoló karját.

Aki lerázta.

— Ó, az istenek szerelmére — nyögte, s átsietett a termen Incéhez, aki a másik karját ragadta meg.

— Nem meséltél neki rólam, ugye? — akarta tudni. — Nem élem túl, ha elmondtad neki, hogy még csak most tanulom, hogyan…

— Nemnemnem. Csak azt akarja, hogy segíts nekünk. Ez afféle hősies kutatószolgálat.

Ince szeme fölragyogott.

— Úgy érted, obrigó?

— Tessék?

— Benne van a könyvben. Azt mondja, hogy ahhoz, hogy igazi hős lehess, obrigó alatt kell munkálkodnod.

Széltoló homloka ráncba gyűrődött.

— Az egy valamiféle madár?

— Azt hiszem, inkább valamiféle elkötelezettség vagy olyasmi — válaszolta Ince, de nem túl sok meggyőződéssel.

— Hát szerintem inkább madárnak hangzik — nyilatkozta Széltoló. — Biztos vagyok benne, hogy egyszer ezt olvastam egy bestiáriumban. Nagy. Nem tud repülni. Hatalmas, rózsaszín lábai, azok vannak neki — Az arca elbambult, ahogy a füle megemésztette, amit az ajka épp mondott.

Öt másodperccel később elhagyták a termet, maguk mögött hagyva négy hason fekvő őrt, s magukat a háremhölgyeket, akik letelepedtek egy kis mesemondásra.

Al Khali peremiránti sivatagát kettéhasítja a mítoszokban és hazugságokban dicsőített Tsort folyó, ami úgy furakszik keresztül a barna tájon, mint egy hosszú, nedves, homokpadokkal központozott leíró szemelvény. És minden homokpadot napégette rönkök takarnak, és a rönkök többsége olyan rönk, aminek foga van, és a rönkök többsége lustán kinyitotta fél szemét a folyó felső szakasza felől érkező, távoli loccsanások hangjára, és hirtelen a rönkök többségének lába nőtt. Egy tucat pikkelyes test csusszant a zavaros folyóba, ami újra összezárult fölöttük. A sötét víz sima volt, eltekintve néhány lényegtelen V-alakú fodrozódástól.

A Poggyász finoman tocsogott lefelé folyásirányban. A víztől egy kissé jobban érezte magát. Gyöngéden ringatózott a gyenge árban, fókuszaként több, titokzatos apró örvénylésnek, amik sebesen haladtak a vízfelszínen.

A hullámsodrok összetartottak.

A Poggyász hirtelen megrándult. Fedele kivágódott. Rövid, kétségbeesett reccsenéssel eltűnt a felszín alatt.

A Tsort csokoládészín habjai újra összezárultak. Kezdték ezt egész jól csinálni.

És a bűbáj tornya Al Khali fölé tornyosult, mint valami óriási, szépséges gomba, az a fajta, amit a könyvekben kétkeresztbe-tett-lábszárcsont-halálfej-alatt jelzéssel szoktak ellátni.

A Serifa gárdája ellenállt, de mostanra már elég sok összezavarodott béka és gőte vette körül a torony alját, és ők voltak azok, akik jól jártak. Mindenesetre volt valamilyen karjuk meg lábuk, és leglényegesebb szerveik még mindig belsejükben tartózkodtak. A várost a bűbáj uralta… a statáriális Tan.

A torony aljához közeli épületek némelyike már kezdett azzá a csillogóan fehér márvánnyá alakulni, amit a varázslók nyilvánvalóan előnyben részesítettek.

A trió kibámult a palotafal egyik résén.

— Nagyon imponáló — jegyezte meg kritikusan Conina. — A varázslóid hatalmasabbak, mint gondoltam.

— Nem az én varázslóim — tiltakozott Széltoló. — Nem tudom, kinek a varázslói. Nem tetszik ez nekem. Azok a mágusok, akiket én ismertem, nem tudtak volna két téglát egymásra tenni.

— Nem lelkesedem azért az ötletért, hogy a varázslók uralkodjanak mindenki fölött — kézölte Ince. — Persze, hősként az életbölcseletem amúgy is ellenzi a varázslóság egész koncepcióját. El fog jönni az az idő — a szeme kissé megüvegesedett, mintha megpróbálna visszaemlékezni valamire, amit látott valahol —, el fog jönni az idő, amikor a varázslóság eltűnik a föld színéről, s a fiai a…, a…, mindegy, majd mi mind egy kissé praktikusabbak lehetünk a dolgokat illetően — fejezte be ügyefogyottan.

— Olvastad egy könyvben, mi? — kérdezte Széltoló savanyúan. — Obrigó is volt benne?