Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Valami mozgott ott fönn — jelentette a legkisebb varázsló.

Lángossütő pislogott.

— Mi?

— Valami mozgott ott fönn a kupolánál — ismételte meg a mágus, majd magyarázatképpen hozzátette. — Láttam.

Lángossütő fölbandzsított a zavarba ejtő árnyékokba, és úgy határozott, hogy fölhasznál egy keveset hivatalán alapuló hatalmából.

— Baromság — csattant föl kurtán. Előhúzott egy rettentően bűzös sárga gyufacsomagot, és így szólt. — Na már most, azt akarom, hogy ti mind halmozzatok…

— Tényleg láttam, tudod — ragaszkodott igazához a kistermetű mágus duzzogva.

— Na jó, mit láttál?

— Nos, hát nem vagyok egészen…

— Nem tudod, igaz? — förmedt rá Lángossütő.

— Valamit látta…

— Nem tudod! — ismételte meg Lángossütő. — Csak árnyékokat látsz, csak megpróbálod aláaknázni a tekintélyem, nem igaz? — Lángossütő habozott, s szeme pillanatnyilag üvegessé vált. — Nyugodt vagyok — kántálta. — Teljes mértékben ura vagyok a helyzetnek. Nem engedem…

— Az…

— Idesüss, tökfej, te most aztán piszok jól befoghatod a pofád, rendben?

A többiek egyike, aki fölfelé bámult, hogy elrejtse zavarát, fojtottan köhintett.

— Ööö, Lángossütő…

— És ez rád is vonatkozik! — Lángossütő kihúzta magát teljes, felborzolt magasságában, s meglengette a gyufákat.

— Ahogy az előbb mondtam már — acsarogta —, azt akarom, hogy gyújtsátok meg a gyufákat, és… föltételezem, meg kell mutassam nektek, hogy kell gyufát gyújtani, elsősorban a tökfej okulására… és én nem ott az ablakon kívül vagyok, tudod ! Megáll az eszem. Nézzetek rám. Megfogjátok a gyufát így…

Meggyújtott egy gyufát, a sötétség kénes, fehér fénylabdává virágzott, és a Könyvtáros úgy zuhant le rá, mint Az ember (le) származása. [24] Charles Darwin

Mind ismerték a Könyvtárost, azon a meghatározott, ám szétszórt módon, ahogy az ember tudatában van a falaknak, padlónak és az összes másodrendű, ám szükséges kelléknek az élet színpadán. Ha egyáltalán eszükbe jutott, akkor afféle lágy, mozgó sóhajként, ami íróasztala alatt ücsörög könyveket javítva, vagy négykézlábal a polcok közt a titokban dohányzók nyomában. Bármely varázsló, aki elég oktalan megkockáztatni egy tilalmas sodormányt, egész addig mit sem sejt, míg egy puha, bőrszerű kéz föl nem nyúl, s el nem távolítja a meg nem engedett saját tákolmányú cigarettát, noha a Könyvtáros sosem balhézott, csak módfelett megbántottnak és bánatosnak látszott az egész szomorú ügy miatt, s aztán megette a csikket.

Míg ellenben az, ami most jelentős erőbedobással kísérletet tett Lángossütő fejének letekerésére a fülénél fogva, egy sikító lidércnyomás volt, aminek vicsorba húzott ajka hosszú, sárga agyarakat tárt föl.

A megrémült varázslók megperdültek, hogy elfussanak, s azon kapták maguk, hogy polcokba ütköznek, amik megmagyarázhatatlan módon elállták a sorok közti folyosókat. A legkisebbik mágus felsikoltott, s begördült egy atlaszok borította asztal alá, s ott feküdt kezével a fülén, hogy hallhatatlanná tegye a szörnyűséges zajokat, amik a többi varázsló menekülésre tett próbálkozásait kisérték.

Végezetül nem maradt más, csak a csönd, de az a fajta különösképp masszív csönd, amit valami kifejezett lopakodása hoz létre, lehetséges, hogy valami mást kutatva. A legkisebb varázsló puszta rémületében megette a kalapja csúcsát.

A halkan mozgó lábánál fogva megragadta, s gyöngéden, ám határozottan kiráncigálta a szabadba, ahol a mágus csukott szemmel makogott egy keveset, de aztán, hogy azok a kísérteties fogak nem martak a torkába, megreszkírozott egy gyors pillantást.

A Könyvtáros tarkójánál fogva megemelte, elgondolkozva himbálta egy lábnyira a talajtól, épp csak a kicsiny, vén drótszőrű terrier hatótávolságán kívül, amely pedig megpróbálta visszaidézni, hogyan is kell beleharapni az emberek bokájába.

— Ööö — mondta a varázsló, s aztán egy csaknem teljesen lapos ívben ki lett hajítva a törött ajtón át, ahol esését megtörte a padló.

Egy idő múlva a mellette lévő árnyék megszólalt:

— Nos, akkor annyi. Látta valaki azt az eszement rohadék Lángossütőt?

És egy árnyék a másik oldalán azt mondta:

— Azt hiszem, eltört a nyakam.

— Ki vagy?

— Az az eszement rohadék — válaszolta az árnyék undokul.

— Ó. Bocs, Lángossütő.

Lángossütő fölállt, egész alakját kirajzolta egy mágikus aura. Reszketett mérgében, midőn fölemelte kezét.

— Majd én megmutatom annak a nyomorult visszafajzottnak, hogyan tisztelje a nála evolúciósan különbeket… — acsarogta.

— Ragadjuk meg, fiúk!

És Lángossütőt ismét a padlólapokra sodorta mind az öt varázsló egyesített súlya.

— Bocs, de…

— …tudod, hogy ha…

— …bármilyen varázslatot használsz a Könyvtár közelében, mindazzal a mágiával, ami már úgyis odabent van…

— …csak egyetlen dolgot ronts el, s máris eléri a kritikus Tömeget, és akkor…

— BUMM! Jó éjszakát, világ!

Lángossütő morgott. A rajta ülő varázslók úgy döntöttek, hogy, ezen a ponton, nem a fölkelés lenne a legbölcsebb dolog, amit megtehetnek.

Végül megszólalt:

— Rendben. Igazatok van. Köszönöm. Nagyon helytelenül tettem, hogy úgy elvesztettem az önuralmam. Feltétlenül szükséges, hogy az ember szenvtelen legyen. Teljesen igazatok van. Köszönöm. Szálljatok le rólam.

Megkockáztatták. Lángossütő fölállt.

— Az a maki — mondta — megette az utolsó banánját. Hozzatok…

— Ööö. Antropoid, Lángossütő — korrigálta a legkisebb varázsló, képtelenül arra, hogy megállja. — Tudod, ő egy emberszabású. Nem maki…

Lekókadt a tekintet súlya alatt.

— Kit izgat? Antropoid, majom, maki, mi a különbség? — kérdezte Lángossütő. — Mi a különbség, Mr. Zoológus?

— Nem tudom, Lángossütő — felelte a varázsló alázatosan. — Azt hiszem, valamiféle osztályizé.

— Kuss!

— Igen, Lángossütő.

— Te visszataszító kisember! — rivallta Lángossütő.

Elfordult, s olyan monoton hangon, mint valami fűrészpenge, hozzátette:

— Tökéletes az önuralmam. Az elmém olyan hűvös, mint egy kopasz mamuté. Abszolúte az intellektusom irányít. Melyikőtök ült a fejemen? Nem, nem szabad földühödjek. Nem vagyok mérges. Pozitívan gondolkozom. Képességeim teljes hatásfokkal működnek… van olyan köztetek, aki vitatni óhajtja?

— Nincs, Lángossütő — harsant a kórus.

— Akkor kerítsetek nekem egy tucat olajoshordót és minden gyújtóst, amit találni tudtok! Az az emberszabású meg fog sülni !

Magasan a Könyvtár tetejéről, baglyok, denevérek és egyebek otthonából, lánccsörgés hallatszott és — az olyan tiszteletteljesen, amennyire csak lehet — betört üveg zaja.

— Nem látszanak nagyon aggodalmasnak — mutatta ki Ince, kissé megbántódva.

— Hogyan is fogalmazzam? — fanyalgott Széltoló. — Amikor majd összeállítják a Világ Nagy Csatakiáltásainak listáját, az „Ööö, elnézést” nem lesz köztük.

Ellépett oldalra.

— Nem vagyok vele — magyarázta komolyan egy vigyorgó őrnek. — Csak valahol összefutottam vele. Egy veremben — Kicsit kacarászott. — Állandóan ilyesmi történik velem.

Az őrök keresztülnéztek rajta.