Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Van benne valami — szólt Conina. — Semmi kifogásom a varázslók ellen, de nem úgy néz ki, mintha bármi hasznuk lenne. Igazából csak amolyan dekorációk voltak. Mostanáig.

Széltoló levette a kalapját. Ütött-kopott volt, elpiszkolódott, s kőpor borította, egyes darabkák lenyesődtek róla, a csúcs behorpadt, a csillag úgy hullajtotta flittereit, mintha az virágpor lenne, ám a „Varászlo” szó még mindig jól olvasható volt a mocsok alatt.

— Látjátok ezt? — akarta tudni kivörösödött arccal. — Látjátok? Igen? Mit mond ez nektek?

— Hogy nem tudsz helyesen írni? — találgatta Ince.

— Mi? Nem! Azt mondja, hogy varázsló vagyok, azt bizony! Húsz év a varázspálca mögött, s erre büszke vagyok! Leszolgáltam az időm, le én! Vizsgák tucatjait tette… kíséreltem meg! Ha minden bűvigét fölhalmoznánk, amit valaha olvastam, akkor az… akkor az… , rengeteg varázsige lenne!

— Igen, de… — kezdte Conina.

— Igen?

— De te valójában nem vagy jó a varázslásban, nem?

Széltoló rámeredt. Megpróbálta kitalálni, most mit mondjon, s egy apró receptorterület megnyílt elméjében pont akkor, amikor egy ihletrészecske, amelynek pályáját trilliónyi véletlenszerű esemény görbítette-ferdítette el, sivítva száguldott át az atmoszférán, és szétpukkant pont a megfelelő helyen.

— A tehetség csak azt határozza meg, amit csinálsz — mondta a varázsló. — Azt nem definiálja, hogy ki vagy. Odabenn mélyen, úgy értem. Ha tudod, hogy mi vagy, akármit megtehetsz.

Még egy kicsit gondolkozott, aztán hozzátette.

— Ez az, ami olyan hatalmassá teszi a bűbájosokat. Az a fontos, hogy tudd, igazából mi vagy.

Filozófiával terhes csönd támadt.

— Széltoló? — szólt kedvesen Conina.

— Hmm? — reagált Széltoló, aki még mindig azon töprengett, hogy kerültek ezek a szavak a fejébe.

— Te tényleg idióta vagy. Tudtad ezt?

— Meg ne moccanjon egyikőtök se!

Ábrim, a vezír, lépett ki egy törött boltív alól. Az Arkrektor kalapját viselte.

A sivatag süldögélt a nap lángja alatt. Semmi sem moccant a vibráló levegőt kivéve, ami forró volt, mint egy elcsent tűzhányó, és száraz, akár egy koponya.

Egy baziliszkusz feküdt pihegve egy szikla perzselő árnyékában. Csurgott maró, sárga nyála. Az utóbbi öt percben füle a dűnéken bizonytalanul mozgó sok száz lábikó halk puffanását észlelte, ami azt látszott sugallni, hogy a vacsora útban van.

Pislogott legendás szemével, s kigöngyölített húsz láb éhes testet, ami gördülékeny halálként tekeredett ide-oda a homokon.

A Poggyász dülöngélve megtorpant, s fenyegetően kitárta fedelét. A baziliszkusz sziszegett, ám egy csöppet határozatlanul, mert még sose látott sétáló dobozt korábban, és olyat meg végképp nem, aminek fedeléből számtalan krokodilfog meredezett. Valamint bőrcafrangok is tapadtak hozzá, mintha előzőleg verekedésbe keveredett volna egy kézitáskagyárban, és egy olyan módon, amit a baziliszkusz akkor se tudott volna megfogalmazni, ha képes lett volna a beszédre, úgy tűnt, hogy fixírozza őt.

Ha te így akarod lejátszani a játszmát, gondolta a hüllő, tőlem oké.

Olyan tekintetet fordított a Poggyász felé, mint egy gyémántfúró, olyan tekintetet, ami a megtekintett szemgolyóján át égett be, és belülről nyúzta meg az agyát, olyan tekintetet, amely letépte a lélek ablakának mulandó csipkefüggönyét, olyan tekintetet, ami…

A baziliszkusz ráébredt, hogy valami nagyon nem stimmel. Egy teljességgel új és alkalmatlan érzés kezdett kialakulni pont csészealj-alakú szeme mögött. Gyengén indult, mint az enyhe viszketés a hát azon néhány négyzethüvelykjén, amit, akárhogy vonaglasz, akkor se fogsz tudni megvakarni, s nőttön-nőtt, mígnem egy második, vörösen izzó, belső nappá vált.

A baziliszkusz rettenetes, leküzdhetetlen, ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy pislogjon…

És akkor valami hihetetlenül oktalan dolgot cselekedett.

Pislogott.

— A kalapján keresztül beszél — mondta Széltoló.

— He? — ámult Ince, aki kezdte fölismerni, hogy a barbár hős világa nem az az egyszerű, világos hely, aminek képzelte azokban a napokban, amikor a legizgalmasabb dolog, amit az idáig valaha megtett, a paszternák fölstószolása volt.

— Úgy érted, hogy a kalap beszél rajta keresztül — javította ki Conina, és ő is elhátrált; az ember általában hajlamos ilyesmire a horror jelenlétében.

— Eh?

Nem leszek ártalmatokra. Némi szolgálatot tettetek nekem , mondta Ábrim, kinyújtott kézzel előrelépve. De igazatok van. Azt hitte a fickó, hogy hatalomra tehet szert, ha visel engem. Persze, ez pont fordítva van. Megdöbbentően fondorlatos és okos elme.

— Szóval fölpróbáltad a fejét, hogy jó-e a méret? — érdeklődött Széltoló. Megborzongott. Ő maga is föltette a kalapot korábban . Nyilvánvalóan az ő elméje nem a megfelelő fajta. Ábrim elméje a megfelelő fajta volt, és most a szeme szürke volt és színtelen, a bőre fakó, és úgy járt-kelt, mintha a teste a fejéről csüngene.

Ince előhúzta a könyvét, s lázasan pörgette a lapokat.

— Mi a francot csinálsz? — firtatta Conina, le nem véve szemét a kísérteties alakról.

— Keresem a Vándorló Szörnyek Táblázatát — válaszolta Ince. — Gondolod, hogy ő egy Élőholt? Azokat állati nehéz megölni, kell hozzá fokhagyma meg…

— Nem fogod megtalálni ott — jegyezte meg vontatottan Széltoló. — Ez… ez egy vámpír kalap.

— Persze, akár Zombi is lehet — folytatta Ince, ujját végighúzva lefelé a lapon. — Itt azt mondja, hogy kell hozzá feketebors és tengeri só, de…

— Elvileg harcolnod kell az ilyen rohadt szörnyekkel, nem megenned őket — fanyalgott Conina.

Ez olyan elme, amit használni tudok , mondta a kalap. És most képes leszek ellencsapást kezdeményezni. Új életre keltem a varázslást. Ezen a világon csak egyféle mágiának lehet helye, és azt én testesítem meg. Jól vigyázz, bűbáj!

— Jaj, ne! — nyögte Széltoló.

A varázslás rengeteget tanult az elmúlt húsz évszázadban. Ez a jöttment legyőzhető. Ti hárman követni fogtok.

Ez nem kérés volt. Még csak nem is parancs. Hanem afféle előrejelzés. A kalap hangja egyenesen a hátsóagyba érkezett, anélkül, hogy a tudattal bajlódott volna, és Széltoló lába önkéntelenül mozogni kezdett.

A másik kettő is előrerándult, azzal az esetlen, bábjellegű rángatózással lépegetve, ami azt sugallta, hogy őket is láthatatlan zsinórok mozgatják.

— Miért a „jaj, ne”? — kérdezte Conina. — Úgy értem, a „jaj, né”-t általános elvi alapokon megértem, de volt rá valami konkrét okod?

— Ha lesz rá esélyünk, el kell meneküljünk — közölte Széltoló.

— Hová gondoltad?

— Valószínűleg úgyse számít. Mindenképp halálra vagyunk ítélve.

— Miért? — értetlenkedett Ince.

— Nos — kezdte Széltoló —, hallottál már a Varázsháborúkról?

A Korongon számos dolog köszönhette létrejöttét a Varázsháborúknak. Ezek egyike volt a tudákos körtefa.

Az eredeti fa valószínűleg teljesen szokványos volt, s napjait talajvíz ivásával és napfény evésével töltötte az áldott öntudatlanság állapotában, aztán kitörtek a mágikus háborúskodások körülötte, amik génjeit meglepetésszerűen az akut tisztánlátás nem neki való állapotába kényszerítették.

Valamint, mondjuk úgy, mélyen belegyökerezett rossz természettel is ellátták. Ám a tudákos körtefa még könnyen megúszta.