Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Örm — mondta.

— Oké — mondta.

Visszaoldalgott Incéhez.

— Értesz valamennyire ahhoz a kardhoz?

Anélkül, hogy szemét levette volna az őrökről, Ince kotorászni kezdett az iszákjában, s átnyújtott egy könyvet Széltolónak.

— Már az egész harmadik fejezetet elolvastam — közölte. — Illusztrációk is vannak hozzá.

Széltoló forgatta a meggyűrt lapokat. A könyvet olyan sokszor olvasták, hogy akár meg is keverhette volna a lapokat, de az, ami valószínűleg egykoron a fedőlap volt, egy izmos férfi meglehetősen silány fametszetét ábrázolta. Olyan volt a karja, mint egy futballabdával tömött zsák, s térdig állt az epedező hajadonok és lemészárolt áldozatok tömegében, arcán önelégült kifejezéssel.

Körülötte felirat: Allyg Hét Nap Alat Baribár Hösst Faraghok Belőled ! Alatta, valamivel kisebb betűkkel, állt a név: Cohen, a Barbál . Széltoló ugyancsak kétellte a dolgot. Már találkozott Cohennel, és, bár úgy-ahogy tudott olvasni, a vén csibész sosem sajátította el igazán a tollforgatást, még mindig egy „X”-szel írta alá nevét, és általában még azt is rosszul betűzte. Másrészt, sebesen gravitált minden olyasmi felé, amiben pénz rejlett.

Széltoló újra ránézett a képre, aztán Incére.

— Hét nap?

— Nos, lassan olvasok.

— Á! — mondta Széltoló.

— És nem is foglalkoztam a hatodik fejezettel, mert megígértem a mamámnak, hogy megmaradok csak a fosztogatás és a zsákmányolás mellett, míg meg nem találom a nekem való lányt.

— És ez a könyv megtanít téged arra, hogy hogyan legyél hős?

— Ó, hogyne. Nagyon jó könyv — Ince aggodalmas pillantást vetett rá. — Ez rendben van így, nem? Rengeteg pénzbe került.

— Nos, ööö. Föltételezem, akkor jobb lesz, ha folytatod.

Ince kifeszítette amit jobb szó híján a vállának kell nevezzünk, s ismét meglengette a kardját.

— Ti négyen, jobb lesz, ha most nagyon vigyáztok — kezdte —, vagy… egy pillanat — Elvette Széltolótól a könyvet, addig pergette a lapokat, míg meg nem találta, amit keresett, és folytatta. — Igen, vagy „a végzet metsző szele fog keresztülfújni elszíntelenedett csontvázatokon / a Pokol légiói fogják élő lelketek savba fojtani”. Nahát. Hogyan szeretitek a… elnézést egy pillanatra… almákat?

Fémes akkord hallatszott, ahogy a négy férfi tökéletes összhangban kardot rántott.

Ince kardja csak elmosódottan látszott. Egy szövevényes nyolcast rajzolt a levegőbe a fiú előtt, átlendült a karja fölött, háta mögött egyik kezéből a másikba suhant, úgy látszott, hogy kettőt kering a mellkasa körül, s végül lazacmód ugrott egyet.

A háremhölgyek egyike-másika önkéntelenül megtapsolta. Még az őröknek is imponált vele.

— Ez a Tripla Kardszárnyú Delfin Szúrás az Extra Szökkenéssel — büszkélkedett Ince. — Egy csomó tükröt összetörtem, míg megtanultam. Figyelj, megálltak.

— Úgy képzelem, még sose láttak ehhez hasonlót — felelte elgyöngülve Széltoló, az ajtónyílás távolságát méregetve.

— Meghiszem azt.

— Különösen nem az utolsó részt, amikor beleállt a mennyezetbe.

Ince fölfelé bámult.

— Nevetséges — mondta —, de otthon is mindig így történt. Kíváncsi vagyok, mit csinálok rosszul.

— Fogalmam sincs.

— Hú, nagyon sajnálom — szólt Ince, amikor az őrök ráébredtek, hogy a mulatságnak szemmel láthatólag vége, s körülfogták őket.

— Ne hibáztasd magad… — nyugtatta Széltoló, amikor Ince fölnyúlt, s hiába próbálta kiszabadítani a pengét.

— Köszönöm.

— …majd én megteszem helyetted is.

Széltoló fontolóra vette következő lépését. Ténylegesen egyszerre több lépést fontolgatott. Ám az ajtó túl messze volt, és különben is, a hangok alapján a dolgok odakünn se voltak sokkal egészségesebbek.

Nem maradt más hátra, kénytelen lesz megpróbálkozni valami varázslattal.

Fölemelte kezét, és két férfi eldőlt. Fölemelte másik kezét, és a másik kettő is összerogyott.

Épp, mikor elkezdett volna töprengeni ezen, Conina kecsesen átlépett a hason fekvő testek fölött, szórakozottan dörzsölgetve tenyere élét.

— Azt hittem, már sose jössz — mondta. — Ki a barátod?

Ahogy már jeleztük, a Poggyász ritkán adja jelét bármiféle érzelemnek, vagy legalábbis olyan érzelemnek, amely kevésbé szélsőséges, mint a vak őrjöngés és gyűlölet, s ezért nehéz megítélni, milyen érzésekkel ébredt, néhány mérföldnyire Al Khalitól, fedelén fekve egy kiszáradt vádiban, lábikóival a levegőben.

Már pár perccel hajnal után is olyan volt a levegő, mint egy kemence lehelete. Néminemű himbálózás és kalimpálás után a Poggyász elérte, hogy lábainak többsége a helyes irányba mutasson, s ott állt, egy szövevényes, lassított dzsigget járva, hogy olyan kevés lábacska érintse az izzó homokot, amennyi csak lehetséges.

Nem arról volt szó, hogy eltévedt volna. Mindig pontosan tudta, hogy hol van. Mindig itt volt.

Csak valahogy úgy tűnt, hogy minden más helyet ideiglenesen elpakoltak valahova, s most nem lehet őket megtalálni.

Némi mérlegelés után a Poggyász megfordult, és, nagyon lassan, nekiment egy nagy, lekoptatott sziklának.

Elhátrált és leült, meglehetősen tanácstalanul. Úgy érezte, mintha forró tollal tömték volna ki, s homályosan tudatában volt az árnyékban meg a jó hűvös italban rejlő jótéteményeknek.

Néhány sikertelen nekilódulás után fölkapaszkodott egy közeli homokdűne tetejére, amely száznyi más dűne egyedülálló látványát nyújtotta neki.

Faszíve mélyén a Poggyász össze volt zavarodva. Elkergették. Azt mondták neki, hogy menj innét . Elutasították. Továbbá annyi orakhot ivott meg, amennyivel meg lehetett volna mérgezni egy kisebb országot.

Ha van valami, amire egy úti kelléknek mindennél jobban szüksége van, akkor az a valakihez való tartozás. A Poggyász bizonytalanul nekivágott a perzselő homokon át, tele reménységgel.

— Nem hinném, hogy van időnk a bemutatkozásra — közölte Széltoló, miközben a palota egy távoli része olyan dübörgéssel omlott össze, hogy a padló megrezgett. — Ideje, hogy mi…

Rádöbbent, hogy magának beszél.

Ince leejtette a kardját.

Conina előrelépett.

— Ja, ne! — nyögte Széltoló, de már elkésett. A világ hirtelen két részre oszlott — arra a darabra, ami Incét és Coninát tartalmazta, meg arra, ami minden mást. A levegő sercegett közöttük. Valószínűleg az ő részükben egy távoli zenekar rázendített, barázdabillegetők csicseregtek, kis, rózsaszín felhők száguldottak nyílegyenesen az égen, és minden egyéb olyasmi megesett, ami ilyen alkalmakkor szokásosan megtörténik. Amikor az efféle dolog zajlik, puszta összeomló paloták a szomszédos világban abszolút esélytelenek.

— Figyeljetek, talán letudhatnánk a bemutatást — mondta kétségbeesetten Széltoló. — Ez Ince…

— …a Pusztító — szólt közbe Ince álmatagon.

— Oké, Ince, a Pusztító — egyezett bele Széltoló, majd hozzátette. — Fia Herbadtnak, a…

— Nagyszerűnek — szólt Ince. Széltoló szájtátva állt egy kicsit, aztán vállat vont.

— Nos, akárkinek — törődött bele. — Mindegy, ez meg itt Conina. Ami elég érdekes egybeesés, mert bizonyára örömmel hallod, hogy az apja nem más, mint mmph.

Conina, anélkül, hogy pillantását levette volna Incéről, kinyújtotta kezét, s gyöngéd présbe szorította Széltoló arcát, ami, az ujjnyomás csak enyhe fokozásával, tekegolyóvá változtathatta volna a fejét.