Terry Pratchett - Bűbájos bajok

Incének nem volt valami sok álla, de, ami volt neki, azt kidugta előre.

— Egy megmentésre szoruló lány? — érdeklődött marconán.

Széltoló habozott.

— Valaki egész biztos megmentésre szorul — ismerte el. — Esetleg akár maga a lány. Vagy legalább is valaki a közelében.

— Miért nem mondtad? Ez már inkább valami, olyasmi, amire számítottam. Erről szól a hősiesség. Gyerünk!

Újabb becsapódás, valamint emberek fölsikoltásának hangja hallatszott.

— Hová? — faggatta Széltoló.

— Bárhová!

A hősöknek általában tehetsége van ahhoz, hogy eszük nélkül berontsanak omladozó, ismeretlen palotákba, megmentsenek mindenkit, és kijussanak, mielőtt az egész épület fölrobban, vagy elmerül a mocsárban. Valójában Ince és Széltoló látogatást tettek a konyhákban, válogatott tróntermekben, az istállókban (kétszer) és ezenfelül — Széltoló véleménye szerint — több mérföld folyosón. Időnként feketébe öltözött őrök csoportjai surrantak el mellettük, anélkül, hogy rájuk néztek volna.

— Ez nevetséges — mondta Ince. — Miért nem kérdezünk meg valakit? Jól vagy?

Széltoló egy zavarba ejtő faragásokkal díszített oszlophoz támaszkodott, és tüsszentett.

— Megragadhatsz egy őrt, és kínzással kiszedheted belőle a szükséges információt — javasolta levegő után kapkodva. Ince fura pillantást vetett rá.

— Várj meg itt! — vetette oda, s elcsámborgott, mígnem talált egy szolgát, aki serényen fosztogatott egy szekrényt.

— Elnézést — köhintett —, melyik út visz a háremhez?

— Három ajtóval arrébb forduljon balra — felelte a férfi oda se fordulva.

— Rendben.

Visszabandukolt Széltolóhoz, és beszámolt neki.

— Igen, de megkínoztad?

— Nem.

— Hát ez nem volt valami hű de barbár tőled, nem igaz?

— Nos, dolgozom rajta — válaszolta Ince. — Úgy értem, nem köszöntem meg neki.

Harminc másodperccel később félrelökték a nehéz gyöngyfüggönyt, s beléptek Al Khali Serifáfának szerájába.

Aranyfiligrán kalickákban káprázatos énekesmadarak. Csilingelő szökőkutak. Ritka cserepes orchideák körül apró, csillogó ékszerekként cikázó kolibrik. Vagy húsz fiatal nő, csöndesen összekuporodva egymás mellett, akik kábé annyi ruhát viseltek, ami, mondjuk, fél tucatnak lett volna elég.

Széltoló mindezt meg sem látta. Amivel nem akarjuk azt mondani, hogy több tucat négyzetjardnyi csípő és comb látványa, mindenféle árnyalatban a rózsaszíntől az ébenfeketéig, nem indított be bizonyos áradatokat átszakítva libidója töltéseit a mélyben, ám ezeket azonnal ellepte a pánik sokkal jelentékenyebb özöne a handzsárral kezében, gyilkos fénnyel szemében felé forduló négy őr láttán.

Tétovázás nélkül lépett hátra.

— Tied a pálya, haver — közölte.

— Remek!

Ince kardot rántott, s maga elé tartotta, karja reszketett az erőfeszítéstől.

Néhány pillanatnyi teljes csönd ereszkedett le, míg mindenki arra várt, hogy kiderüljön, most mi lesz. És aztán Ince azt a csatakiáltást hallatta, amit Széltoló élete végéig sem fog elfelejteni.

— Ööö — mondta —, elnézést…

— Szégyenletes dolognak látszik — jegyezte meg egy alacsony varázsló.

A többiek nem szóltak. Bizony , szégyenletes volt, s nem akadt köztük egy sem, aki ne hallotta volna a bűntudat izzó szűkölését végig a gerincük mentén. De, ahogy oly gyakran történik a lélek különös alkímiája folytán, a lelkiismeretfurdalás arrogánssá és vakmerővé tette őket.

— Csak fogd be a szád, jó? — javasolta ideiglenes vezérük. Benádó Lángossütőnek hívták, de ma éjjel van valami a levegőben, ami azt sugallja, hogy nem érdemes nevét az emlékezetünkbe vésni. A levegő sötét, és sűrű, és teli kísértetekkel.

De persze a hat varázsló, akiket a Könyvtár felperzselésére küldtek, nem fél a kísértetektől, mert olyannyira eltölti őket a mágia, hogy gyakorlatilag búgnak tőle menet közben, sokkal pompásabb köntöst viselnek, mint valaha akármelyik Arkrektor, csúcsos kalapjuk csúcsosabb, mint ez idáig bármely kalap, és annak oka, hogy oly közel állnak egymáshoz, csupán csak a véletlen.

— Borzasztóan sötét van itt — említette meg a legkisebb varázsló.

— Éjfél van — válaszolta Lángossütő élesen —, és az egyetlen veszedelmes dolog itt mi vagyunk. Nem igaz, fiúk?

Bizonytalan mormogás kórusa hallatszott. Mindnyájan rettegő csodálattal övezték Lángossütőt, akiről azt pletykálták, hogy önbizalom-fejlesztő gyakorlatokat szokott végezni.

— És mi nem félünk néhány ócska könyvtől, igaz, fiúk? — Fenyegetően rámeredt a legkisebb varázslóra. — Te se, ugye? — tette hozzá csípősen.

— Én? Ó. Nem. Persze, hogy nem. Csak vacak papírból vannak, ahogy ő mondta — felelte sietve.

— Akkor jó.

— Ne felejtsd el, hogy kilencvenezer van belőlük — jegyezte meg egy másik mágus.

— Mindig úgy tudtam, hogy megszámlálhatatlanok — vetette ellen egy következő varázsló. — Az egész a dimenziókra vezethető vissza, úgy hallottam, hogy amit látunk az csak a csúcsa annak az izének, tudjátok, aminek nagy része víz alatt van…

— Víziló?

— Aligátor?

— Óceán?

— Csak ti hallgassatok el mind! — üvöltötte Lángossütő. Tétovázott. Úgy tűnt, hogy a sötétség, ami betöltötte a termet, hogy végül tollal telített térnek érződött, beszippantja a hangját.

Valamennyire összeszedte magát.

— Na, jól van — mondta, és a Könyvtár félelmetes ajtaja felé fordult.

Fölemelte kezét, tett néhány bonyolult mozdulatot, amik során az ujjai egy szemkönnyeztető módon egymáson átmenni látszottak, s fűrészporrá zúzta az ajtót.

A csöndhullámok, elfojtva a potyogó faforgácsok hangját, újra visszahömpölyögtek.

Kétségtelen volt, hogy az ajtó megsemmisült. Négy elhagyatott zsanér lógott reszketve a keretről, s a törött padok és polcok szemete ott hevert a törmelékben. Még maga Lángossütő is meglepődött egy csöppet.

— Nahát — mondta. — Ennyire egyszerű az egész. Látjátok? Semmi se történt velem. Igaz?

Kunkori orrú csizmák csosszanása hallatszott. Az ajtónyílás mögötti sötétséget alig kivehető, szemfájdító csodasugárzás ragyogása ékesítette, ahogy a lehetőségrészecskék meghaladták a valóság sebességét az erős mágikus mezőben.

— Na már most akkor — mondta Lángossütő élénken —, ki szeretné a tűz meggyújtásának megtisztelő feladatát?

Tíz csöndteli másodperc után közölte:

— Ebben az esetben én magam fogom megtenni. Szavamra, akár a falnak is beszélhetnék.

Átmasírozott az ajtónyíláson, s odasietett a csillagfény kis foltjához, ami a Könyvtár közepe (bár persze mindig is erőteljes vita folyt a hely pontos helyszínrajzáról; a varázs tömény koncentrációja eltorzítja a teret és időt, és bizony lehetséges, hogy a Könyvtárnak még széle sincs, nemhogy közepe) fölött magasodó üvegkupoláról verődött le.

Kitárta karját.

— Íme. Látjátok? Abszolút semmi se történt. Na már most, gyertek be végre.

A többi varázsló megtette ezt, ám ugyancsak húzódozva, és arra is hajlamosak voltak, hogy lebukjanak, amikor áthaladtak az elbűvölt boltív alatt.

— Oké — mondta némi elégedettséggel Lángossütő. — Na már most, van mindenkinek gyufája az utasításnak megfelelően? A varázstűz hatástalan itt, legalábbis ezeket a könyveket nem gyújtaná meg, ezért azt akarom, hogy mindenki…