Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Nagyon nem szép dolog ilyesmiket mondani valakiről — mondta.

Az alak előrelépett, bele egy fénytócsába.

Fiatal fickó volt, magasabb, mint Széltoló. Azaz Széltoló épp üldögélt, de a fiú akkor is magasabb lett volna nála, ha történetesen állt volna.

Ha azt mondanánk, hogy vékony volt, elmulasztanánk egy tökéletes alkalmat a „girhes” szó használatára. Úgy nézett ki, mintha főként kenyérpirító-rácsok és nyugágyak szerepeltek volna az ősei közt, s az ok, amitől ez oly nyilvánvaló volt, az öltözékében rejlett.

Széltoló újra megszemlélte.

Már először is igaza volt.

A sima hajú alak előtte a barbár hősök számára gyakorlatilag hagyományosnak mondható szerelést viselte — néhány szegecsekkel kivert bőrszíjat, nagy, prémes csizmát, egy kis bőrszatyrot, meg libabőrt. Ebben nem volt semmi szokatlan, húsznál is több hasonlóan öltözött kalandort lehetett látni Ankh-Morpork bármely utcáján, kivéve, hogy az ember sose látott még egy olyat, akin…

A fiatalember követte a varázsló pillantását, lenézett, és vállat vont.

— Nem tehetek róla — közölte. — Megígértem a mamámnak.

— Gyapjú alsónemű?

Azon az éjszakán különös dolgok estek meg Al Khaliban. Volt egy bizonyos, a tenger felől beáramló ezüstösség, ami elképesztette a városi csillagászokat, de nem ez volt a legfurább. Voltak kicsiny nyersmágia szikrák, amik kicsaptak minden éles szegletről, akár az elektrosztatikus kisülések, de nem ez volt a legfurább.

A legfurább dolog besétált egy kocsmába a város peremén, ahol az örökös szél befújja a sivatag szagát minden beüvegezetlen ablakon, és leült a padló közepén.

A jelenlevők egy ideig figyelték, sivatagi orakh -kal ízesített kávéjukat hörpölve. Az orakh , amit kaktusznedvből és skorpióméregből állítanak elő, egyike az univerzum legártalmasabb szeszes italainak, de a sivatagi nomádok nem részegítő hatásáért isszák. Azért használják, mert szükségük van arra, hogy valami mérsékelje a klaccsi kávé következményét.

Nem azért, mert ez a kávé alkalmas akár háztetők vízhatlanítására. Nem azért, mert úgy megy át az iskolázatlan gyomron, mint egy izzó labda az olvadt vajon. Amit okoz, az ennél rosszabb.

Knurddá tesz. [23] Egy igazán mágikus világegyetemben mindennek van ellentéte. Például ott van az antifény. Ami nem azonos a sötétséggel, mert a sötétség csupán a fény hiánya. Az antifény az, amit akkor kapsz, amikor áthaladsz a sötétségen, ki annak a másik oldalára . Ugyanilyen alapon, a knurdság állapota nem olyan, mint a józanság. Összehasonlításképpen azt mondhatjuk, hogy a józanság hasonlatos a vattában fürdéshez. A knurdság minden illúziótól megfoszt, az összes rózsaszín ködtől, amiben az ember normális körülmények közt eltölti életét, és lehetővé teszi, hogy életedben először tisztán láss és gondolkozz. Aztán, miután kisikítoztad magad, gondoskodni fogsz róla, hogy soha többé ne legyél knurd.

A sivatag fiai gyanakodva pislogtak gyűszűnyi kávéscsészéikbe, s eltűnődtek, vajon nem vitték-e túlzásba az orakhot. Vajon mindnyájan ugyanazt látják? Nagy hülyeség lenne megjegyzést tenni rá? Az ilyen dolgok miatt aggódnia kell az embernek, már ha bármiféle hitelességet fönn óhajt tartani úgy, mint a mélysivatag acélos szemű fia. Reszkető ujjal rámutatni, és azt mondani „Hé, odasüss, most sétált be egy doboz piciny lábak százain, hát nem bámulatos!” valószínűleg a macsóság borzalmas és, esetleg, végzetes hiányát árulná el.

Az italozók megpróbálták elkerülni egymás tekintetét, még akkor is, amikor a Poggyász odasiklott a szemben lévő falhoz támasztott orakh-os korsók sorához. A Poggyász olyan módon tudott egy helyben állni, ami valamiképp még rettenetesebb volt, mint azt látni, hogy képes mozogni.

Végül a vendégek egyike megszólalt:

— Szerintem egy italt akar.

Hosszú csönd támadt, aztán a többiek egyike azt mondta, mégpedig a döntő lépést tevő sakknagymester precizitásával:

— Mi akar egy italt?

Az ivók maradéka rezzenetlen bámult bele a poharába.

Egy ideig nem hallatszott más hang, csak egy gekkó lépteinek plopp-ploppolása, át az izzadó mennyezeten.

Az első iszákos így szólt:

— A démonra, amely épp most mozdult mögéd, utaltam az előbb, ó, homokdűnék barátja.

A Minden Vádik Leghidegvérűbb Férfiúja cím jelenlegi birtokosa üvegesen mosolygott egész addig, míg valami meg nem cibálta köntösét. A mosoly maradt, ahol volt, de úgy tűnt, hogy az arca többi része nem kíván érintkezni vele.

A Poggyászt szerelmi csalódás érte, és arra törekedett, amire bármely józan eszű személy ilyen körülmények között, azaz a berúgásra. Nem volt se pénze se módja, hogy elmondja, mit is akar, ám a Poggyásznak valahogy sose okozott igazán gondot, hogy megértesse magát.

A kocsmáros egy roppant hosszú magányos éjszakát töltött el az orakh csészébe töltögetésével, mielőtt a Poggyász, meglehetősen bizonytalan léptekkel, távozott az egyik falon keresztül.

A sivatag csöndes volt. Általában nem szokott az lenni. Rendes körülmények között tücsökcirpeléstől, szúnyogdöngicséléstől s a hűlő homok fölött tovasikló, vadászó szárnyak susogásától volt zajosan eleven. Ám ezen az éjjelen a tucatnyi sátrat bontó, most rögtön valahová máshová kívánkozó nomád tömör, szorgos csöndjétől volt csöndes.

— Megígértem a mamámnak — mondta a fiú. — Tudod, könnyen megfázom.

— Talán ha esetleg valamivel több, nos, ruhát vennél föl magadra?

— Ó, azt nem tehetem. Muszáj hordani az összes bőrgúnyát.

— Nem mondanám összes nek — jegyezte meg Széltoló. — Egyszerűen nincs annyi belőle, hogy összes nek lehessen hívni. Miért kell ezt hordanod?

— Természetesen azért, hogy az emberek tudják, hogy én egy barbár hős vagyok.

Széltoló hátát a kígyóverem bűzös falának vetette, és rámeredt a fiúra. Két főtt szőlőszemhez hasonló szemet látott, kócos vörös hajat, meg egy arcot, ami a természetes szeplők és a pattanások rettentő támadóserege közötti csatatér volt.

Széltoló tulajdonképpen meglehetősen élvezte az ilyen alkalmakat. Ezek meggyőzték őt arról, hogy nem őrült, mert ha őrült lenne , akkor egyáltalán nem maradna arra szó, hogy leírhassa azokat az embereket, akikkel összefut.

— Barbár hős — morogta.

— Ez rendben van, nem? Ez az egész bőrcucc jó sokba került.

— Igen, de figyelj… hogy hívnak, kölök?

— Ince…

— Tudod, Ince…

— Ince, a Pusztító — tette hozzá Ince.

— Tudod, Ince…

— …a Pusztító…

— Na jó, a Pusztító… — mondta Széltoló kétségbeesetten.

— …Herbadt, az Élelmiszerkereskedő fia…

— Mi?!

— Muszáj, hogy valakinek a fia legyél — magyarázta Ince. — Azt mondja itt valahol… — Félig elfordult, lázasan kotorászott egy mocskos szőriszákban, s végül előhúzott egy vékonyka, szakadt, piszkos könyvet.

— Van itt benne egy rész a neved megválasztásáról — motyogta.

— Hát akkor hogy történt, hogy ebben a veremben végezted?

— Lopni szándékoztam a Kerőzus kincsesházából, de rám jött egy asztmaroham — válaszolta Ince még mindig a recsegő lapok közt bogarászva.

Széltoló lenézett a kígyóra, ami még mindig megpróbált kitérni mindenki útjából. Jó élete volt itt a veremben, s fölismerte a bajt, mikor látta. Nem állt szándékában, hogy bárkinek is bármilyen problémát okozzon. Egyenesen visszabámult Széltolóra, és vállat vont, ami igazán rendkívüli teljesítmény egy hüllőtől, aminek nincs válla.