Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Biztos vagyok abban, hogy még megvolt, amikor bejöttünk — szólt, s megrogyott a válla.

Tévedés lenne azt állítani, hogy a Poggyász seholsem volt látható. Valahol bizonyosan látható volt, csak az a hely nem Széltoló közelségében volt föllelhető.

Ábrim lassan, bajszát pedergetve, körbesétálta az asztalt, amin a kalap ücsörgött.

— Még egyszer — kezdte —, utoljára megkérlek: ez egy hatalommal bíró készítmény, ezt érzékelem, hát el kell áruld nekem, hogy mire képes.

— Miért nem tőle kérdezed? — firtatta Széltoló.

— Nem hajlandó megmondani nekem.

— Nos, miért akarod tudni?

Ábrim nevetett. Nevetésének nem volt valami kellemes csengése. Úgy hangzott, mintha elmagyaráztatta volna magának, milyen egy nevetés, valószínűleg lassan és többször is, de tulajdonképpen még sosem hallott senkit tényleg kacagni.

— Varázsló vagy — jelentette ki. — A varázslóság pedig a hatalomról szól. Én magam is érdeklődöm a mágia iránt. Van hozzá tehetségem, tudod — A vezír mereven kihúzta magát. — Ó, igen. De nem vettek föl a te Egyetemedre. Azt mondták, ingatag az elmeállapotom, el tudod ezt hinni?

— Nem — felelte az igazsághoz híven Széltoló. Neki mindig is úgy tűnt, hogy a Láthatatlanon a legtöbb mágusnak nincs ki az összes kereke, és ami van, az épp elég labilis. Szemlátomást Ábrimot is varázslónak való anyagból gyúrták.

Ábrim bátorítóan mosolygott rá.

Széltoló oldalvást a kalapra pislantott. Az nem szólt semmit. Visszanézett a vezírre. Ha az a nevetés vészjóslónak látszott is korábban, ettől a mosolytól rögvest olyan mindennapinak tűnt, mint a madárcsicsergés. Úgy nézett ki, mint amit a vezír grafikonoktól lesett el.

— Megvadult lovakkal se fogod kiszedni belőlem semmiképp — jelentette ki.

— Á! — bólintott a vezír. — Egy kihívás — Odaintette a legközelebbi őrt.

— Vannak megvadult lovak istállóinkban?

— Akad néhány meglehetősen dühös, főnök.

— Bőszítsetek föl négyet közülük, s vigyétek őket a fordulatiránti udvarba. Ó, és hozzatok oda több darab láncot.

— Máris, főnök.

— Ümm. Figyelj csak — szólalt meg Széltoló.

— Igen? — fordult hozzá Ábrim.

— Nos, ha így fogalmazol…

— Ki akarsz lyukadni valahova?

— Ez az Arkrektor kalapja, ha már annyira tudni szeretnéd — árulta el Széltoló. — A varázslóság szimbóluma.

— Hatalmas?

Széltoló megborzongott.

— Nagyon — ismerte el.

— Miért nevezik az Arkrektor kalapjának?

— Az Arkrektor a legrangidősebb varázsló, tudod. A vezér. De, figyelj csak…

Ábrim fölkapta a kalapot, s körbe-körbe forgatta kezében.

— Ez itt, az is mondhatnánk, a hivatal jelképe?

— Abszolúte, de figyelj csak, ha fölteszed, jobb, ha figyelmeztetlek…

Hallgass.

Ábrim hátraugrott, a kalap a földre pottyant.

A varázsló nem tud semmit. Küldd el. Nekünk tárgyalnunk kell.

A vezír lebámult a kalapon körbe csillogó oktarinokra.

— Tárgyaljak? Egy ruházkodási kellékkel?

Sok mindent tudok fölajánlani, a megfelelő fejen.

Széltolóban meghűlt a vér. Már korábban utaltunk rá, hogy azzal a fajta veszélyt kiszimatoló ösztönnel rendelkezik, ami általában csak bizonyos apró rágcsálókban lelhető föl, és ez jelenleg dörömbölt a koponyája oldalán, mert meg szerette volna kísérelni a menekülést és az elrejtőzést valahol.

— Ne hallgass rá! — kiáltotta.

Tégy föl , szólt a kalap csábítóan, olyan ősrégi hangon, ami úgy hangzott, mintha a beszélőnek nemezzel lenne tele a szája.

Ha tényleg létezett iskola a vezíreknek, Ábrim osztályelsőként futott volna be karriert.

— Először beszélni fogunk — mondta. Fejével intett az őröknek, s Széltolóra mutatott.

— Vigyétek s hajítsátok a póktartályba! — parancsolta.

— Ne, csak ne pókokat mindennek a tetejébe! — nyögte Széltoló.

Az őrség kapitánya előlépett, s tiszteletteljesen homlokához érintette kézhátát.

— Kifogytunk a pókokból, főnök — jelentette.

— Ó! — a vezír egy másodperc töredékéig üresen meredt maga elé. — Ebben az esetben zárjátok a tigrisketrecbe.

A testőr tétovázott, miközben megpróbálta figyelmen kívül hagyni a váratlan nyöszörgés kitörését maga mellett.

— A tigris betegeskedik, főnök. Oda-vissza, ide-oda egész éjszaka.

— Akkor vessétek ezt a siránkozó gyávát az örök tűz tárnájába!

A két őr összenézett Széltoló feje fölött, aki időközben térdre rogyott.

— Á. Ahhoz kellett volna egy előzetes értesítés, főnök…

— …hogy beizzítsuk újra, vagy valami.

A vezír ökle keményen az asztalra csapott. Az őrkapitány borzasztóan fölélénkült.

— De ott van a kígyóverem, főnök — hadarta. A többi őr bólintott. Végszükségben mindig ott van a kígyóverem.

Négy fej fordult Széltoló felé, aki fölállt, s lesöpörte a homokot térdéről.

— Hogyan viszonyulsz a kígyókhoz? — faggatta az őrök egyike.

— Kígyók? Nem különösebben kedvelem a kígyókat…

— A kígyóverem — biccentett Ábrim.

— Igenis. A kígyóverem — értettek egyet az őrök.

— …úgy értem, egyes kígyók egész rendesek… — folytatta Széltoló, amikor két őr könyökénél fogva megragadta.

Valójában csak egy roppant óvatos kígyó lakott a veremben, ami az árnyékban maradt megátalkodottan összetekerve, s gyanakvóan leste Széltolót, esetleg azért, mert a varázsló egy mongúzra emlékeztette.

— Szia! — szólalt meg végül. — Varázsló vagy?

A kígyódialógusok kezdését tekintve ez határozott fejlődést mutatott a szokásos „ssz”-ekből álló sorhoz képest, de Széltoló eléggé el volt keseredve ahhoz, hogy ne pazaroljon időt a tűnődésre, s egyszerűen így válaszolt:

— Rajta van a kalapomon, mi az, nem tudsz olvasni?

— Tizenhét nyelven, valójában. Egyedül tanultam meg mindet.

— Tényleg?

— Levelező kurzusokon. De persze megpróbálok nem olvasni. Nem passzol a karakteremhez.

— Fölteszem, nemigen — Határozottan ez volt a legkulturáltabb kígyóhang, amit Széltoló valaha is hallott.

— Ugyanez a helyzet a hangommal, attól tartok — tette hozzá a kígyó. — Igazán nem lenne szabad veled beszélgessek. Mindenesetre nem így. Föltételezem, esetleg dörmöghetnék egy kicsit. Igazából azt hiszem, hogy valójában meg kéne próbálnom megölni téged.

— Az én erőm fura és szokatlan — jelentette ki Széltoló. Ez elég korrekt, gondolta, egy csaknem totális képtelenség a mágia bármely formájának elsajátítására igenis meglehetősen szokatlan egy varázsló esetében, meg különben is, az nem számít, ha az ember hazudik egy kígyónak.

— Hű! Nos, akkor úgy vélem, hogy nem leszel itt sokáig.

— Hmmm?

— Úgy vélem, hogy akkor bármely pillanatban úgy kilevitálsz innen, mint a huzat.

Széltoló fölnézett a kígyóverem tizenöt láb mély falaira, s megdörgölte horzsolásait.

— Lehetséges — mondta óvatosan.

— Ebben az esetben, nem vinnél engem is magaddal, esetleg?

— Eh?

— Tudom, nagy kérés, de ez a verem, nos, hát ez maga a pokol.

— Vigyelek téged is? De hát te kígyó vagy, ez itt a te vermed. Az az alapeszme, hogy te itt maradsz, és az emberek idejönnek hozzád. Úgy értem, én tudom, hogy megy ez.

A kígyó mögül kibontakozott egy árnyék, és fölállt.