Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Milyen különös ötlet — jegyezte meg Conina.

— Nos, az itteni vallások némelyike… nos, amikor meghalsz, tudod, ők azt hiszik, hogy valami kertbe kerülsz, ahol állandóan az a muzsika szól, és, és… — folytatta nyomorúságosan —, sörbet is van ott, meg, meg… fiatal nők.

Conina megszemlélte a körbefalazott kert zöld pompázatosságát, annak minden pávájával, bonyodalmas ívével és kissé ziháló szökőkútjával. Egy tucat fekvő nő bámult vissza rá közömbösen. Egy rejtett vonószenekar szövevényes klaccsi bhong zenét játszott.

— Nem vagyok halott — jelentette ki a lány. — Biztos vagyok benne, hogy emlékeznék ilyesmire. Ráadásul, az én elképzelésem nem ilyen a paradicsomról — Kritikusan vizsgálgatta a heverő alakokat, és hozzátette. — Kíváncsi vagyok, ki csinálja a frizurájuk?

Egy kardhegy bökte meg véknyát, s a két fogoly nekivágott egy díszes ösvénynek, ami egy olajfákkal körbevett, kis, kupolás pavilonhoz vezetett. A lány savanyú arcot is vágott.

— Különben is, nem szeretem a sörbetet.

Széltoló nem fűzött ehhez kommentárt. Szorgosan vizsgálta saját lelki állapotát, s nem lett túl boldog annak látványától. Az a borzasztó érzése támadt, hogy szerelembe esett.

Biztos volt abban, hogy ennek minden tünetét produkálja. Megvoltak az izzadó tenyerek, a gyomorégés, annak általános érzete, hogy mellkasának bőre túl szoros gumiból van. Megvolt az az érzés is, valahányszor csak Conina megszólalt, hogy valaki izzó acélt önt a gerincébe.

Lepislogott a sztoikusan mellette baktató Poggyászra, s fölismerte a szimptómákat.

— Csak nem te is?!

Lehetséges, hogy csak a napfény játszott a Poggyász viharvert fedelén, de az sem kizárt, hogy egy szemvillanásnyi időre vörösebbnek látszott a szokásosnál.

Persze a tudákos körtefa kialakít egy hátborzongató lelki kapcsolatot a tulajdonosával… Széltoló fejét rázta. Mégis, ez megmagyarázná, hogy a darab miért nem hozza rendes komisz formáját.

— Nem fog összejönni — mondta. — Úgy értem, ő egy nő, te pedig egy, nos, te pedig egy… — elhallgatott. — Nos, akármi legyél is, mindenesetre fából vagy. Ez egyszerűen nem válhat be. Pletyka lenne belőle.

Megfordult, s szigorúan a mögötte lépdelő, feketébe öltözött őrökre meredt.

— Nem tudom, mit bámultok! — förmedt rájuk.

A Poggyász odaoldalgott Coninához, s olyan közelről követte, hogy a lány beleütötte bokáját.

— Tűnj a francba! — csattant föl, s újra belerúgott, ezúttal szándékosan.

Oly mértékben, amennyire a Poggyász képes kifejezésre juttatni érzelmeit, döbbent cserbenhagyottsággal nézett a nőre.

A pavilon előttük egy ékes, hagyma alakú kupola volt, telehintve drágakövekkel, s négy oszlop tartotta. Belseje főleg párnák tömkelegéből állt, amiken egy meglehetősen elhízott, középkorú férfiú hevert, három ifjú leányzó körében. A férfi aranyszállal átszőtt bíbor köntöst viselt, a nőszemélyek, amennyire Széltoló ki tudta venni, azt demonstrálták, hogy az ember elég sokat el tud érni hat apró serpenyőfedéllel és néhány jard függönytüllel, bár — megborzongott — nem igazán eleget.

A pasas láthatólag írt valamit. Fölpillantott rájuk.

— Föltételezem, nem tudnak egy jó rímet a „kedves”-re? — kérdezte nyűgösen.

Széltoló és Conina összenéztek.

— Nedves? — sugallta Széltoló. — Redves? Retkes? Tetves?

— Szedres? — indítványozta Conina.

A férfi habozott.

— A szedres eléggé tetszik nekem — mondta végül. — A szedresben komoly lehetőségek rejlenek. A szedres esetleg valóban meg fog felelni. Jut eszembe, húzzanak maguknak egy párnát. Igyanak egy kis sörbetet. Miért ácsorognak ott?

— Ezek miatt a kötelek miatt — válaszolta Conina.

— Allergiás vagyok a hideg acélra — felelte Széltoló.

— Hogy ez milyen unalmas! — panaszolta a kövér pasas, s tapsolt egyet, ám mivel ezt elképesztően fölgyűrűzött kézzel tette, az eredményül kapott hang nem annyira taps, mint inkább csörömpölés volt. Két őr szaporán előrelépett, s elvágta a kötelékeket, aztán az egész sereg elolvadt, bár Széltoló továbbra is erősen tudatában volt annak, hogy sötét szemek tucatjai figyelik őket a környező lombkoronákból. Az életösztöne azt mondta, hogy, bár látszólag egyedül van a pasival meg Coninával, bármely agresszív mozdulat részéről a világot hirtelen éles és fájó hellyé varázsolná. Megpróbált higgadtságot és tökéletes barátságosságot sugározni. Megpróbálta kitalálni, mit is mondhatna.

— Nos — kockáztatta meg, körbenézve a brokát faliszőnyegekre, a rubinokkal kirakott oszlopokra, és az aranyfiligrántól súlyos párnákra —, igazán csinosan rendezte be ezt a helyet. Ez… — valami megfelelő leírást kutatott elméjében —, nos, ez bizony eléggé ritka művészet, ihlet és csoda! [18] Utalás Samuel Taylor Coleridge Kubla kán c. versére, magyarra fordította Szabó Lőrinc.

— Az ember törekszik az egyszerűségre — sóhajtotta a férfi, még mindig szorgosan, körmölve. — Miért vannak itt? Nem mintha nem lenne mindig élvezet olyanokkal találkozni, akik társaim a költészet múzsájának tanulmányozásában.

— Idehoztak minket — válaszolta Conina.

— Kardos férfiak — felelte Széltoló.

— A derék fickók igazán nagyon igyekeznek formában maradni. Szeretne egyet ebből?

Ujjával pattintott a lányok egyikének.

— Nem, ööö, most mindjárt — kezdte Széltoló, de a leányzó fölkapott egy tányért aranybarna rudacskákkal, s szemérmesen felé nyújtotta. Kivett egyet. Ízletes volt, egy afféle édes, ropogós zamat, árnyalatnyi mézzel. Kivett még kettőt.

— Elnézést — szólt Conina —, de ki maga? És hol vagyunk?

— A nevem Kerőzus, Al Khali Serifája — felelte a kövér fickó —, és ez itt az én Vadonom. Az ember megteszi, ami tőle telik.

Széltoló köhögni kezdett a mézrudacskával szájában.

— Csak nem Kerőzus, mint az „olyan gazdag, mint Kerőzus”-ban? — firtatta.

— Az drága jó apám volt. Én, az igazat megvallva, sokkalta gazdagabb vagyok. Amikor az embernek rengeteg a pénze, attól tartok, igen bajos az egyszerűség elérése. Az ember persze megteszi, ami tőle telik — sóhajtott egy nagyot.

— Megpróbálhatná elajándékozni — javasolta Conina.

A férfi ismét sóhajtott.

— Nem olyan könnyű, tudja. Nem, az embernek meg kell kísérelnie, hogy keveset kezdjen a sokkal.

— Nem, nem, figyeljen csak — mondta Széltoló, morzsákat frecsegve —, úgy értem, azt mondják, hogy minden, amit megérint arannyá változik, az istenek szerelmére.

— Az egy kissé kényessé teheti a vécére menést — jegyezte meg okosan Conina. — Bocsánat.

— Az ember hall ilyes történeteket magáról — bólintott Kerőzus, úgy téve, mintha nem hallotta volna a lány közbevetését. — Oly unalmas! Mintha a vagyon számítana! Az igazi kincsek az irodalom kincsesházában hevernek.

— Az a Kerőzus, akiről én hallottam — kezdte lassan Conina —, az a főnöke volt annak a, nos, az őrült gyilkosok bandájának. Az eredeti Orgyilkosokénak, akiket tengelyiránti Klaccsszerte rettegtek. Remélem, nem bántottam meg.

— Á, igen, drága jó apám — felelte ifjabb Kerőzus. — A hasisik . Minő újdonat gondolat! [19] A Hasisik, akik nevüket az általuk hihetetlen mennyiségben fogyasztott hasis ból nyerték, egyedülállóak az elvetemült gyilkosok között abban, hogy egyszerre halálosak, és, ugyanakkor, hajlamosak az idétlen vihogásra, érdekes fény-árnyék minták vésésére rettenetes késpengéjükbe, és, szélsőséges esetekben, a hanyatt esésre. De nem igazán hatékony. Így inkább fölbéreltük a Haramiákat.