Terry Pratchett - Bűbájos bajok

A fiú az utána siető varázslókhoz fordult.

— Álljatok jó messzire — parancsolta. — És futásra készen!

Az oktironvesszővel a félig elsüllyedt izére mutatott. Egy oktarin fénysugár csapott ki végéből s vágódott a tojásba, szikrazáporrá robbanva, ami kék-bíbor utóképeket hagyott maga után.

Csönd támadt. Egy tucat varázsló leste a tojást várakozásteljesen.

Szellő cibálta a füzeket egy teljességgel rejtélymentes módon.

Más nem történt.

— Ööö… — kezdte Horgany.

Ekkor jött az első rengés. Néhány levél lehullott a fákról, és valami távoli gázlómadár ijedtében szárnyra kapott.

A hang úgy indult, mint egy mély nyögés, inkább megtapasztalt, mint hallott, mintha mindenkinek váratlanul a lába lett volna a füle. A fák megremegtek, és egy vagy két mágus is.

A tojás körüli sár elkezdett bugyborékolni.

Aztán fölrobbant.

A talaj úgy hámozódott vissza, mint a citrom héja. Gőzölgő sárfröccsenések spricceltek a mágusokra, míg azok a fák fedezékébe vetődtek. Csak Zseton, Horgany és Fésűs maradt ott, hogy megfigyeljék a tündöklő fehér épület kiemelkedését a rétből. Fű és kosz hullott róla. További tornyok törtek ki mögöttük a földből; támpillérek nőttek át a levegőn, összekapcsolva tornyot toronnyal.

Horgany nyöszörgött, amikor a talaj elfolyt a lába alól, s ezüstpettyes kockakövezet került a helyére. Megtántorodott, mikor a padló megmagyarázhatatlan módon emelkedni kezdett, s magasan a falombok fölé vitte mindhármukat.

Elhaladtak az Egyetem tetői mellett, amik aztán a mélybe vesztek. Ankh-Morpork kiterült, mint egy térkép, a folyó egy csapdába esett kígyó, a síkságok elmosódott ködfoltok. Horganynak pattogott a füle, de az emelkedés csak folytatódott, föl, a felhőkbe.

Átázva és összefagyva bukkantak ki a hólyagoztató napsütésbe, a felhőtakaró minden irányba szétterült alattuk. Körülöttük további tornyok törtek rajta keresztül, fájóan visszatükrözve a nappal éles fényét.

Fésűs esetlenül letérdepelt, s óvatosan megtapintotta a padlót. Intett Horganynak, hogy tegye ugyanezt.

Horgany megérintette a felületet, ami simább volt, mint a kő. Olyannak érződött, amilyennek a jég érződne, ha a jég kissé meleg lenne és elefántcsontnak látszana. Noha nem volt teljesen átlátszó, azt a benyomást keltette, hogy szeretne az lenni.

Az volt a határozott érzése, hogy ha behunyná a szemét, egyáltalán nem lenne képes megérinteni.

Összenézett Fésűssel.

— Ne nézz így, ümm, rám — mondta. — Én se tudom, hogy mi ez.

Mindketten Zsetonra pillantottak, aki így szólt:

— Mágia.

— Igen, lordságod, de miből készült? — firtatta Fésűs.

— Mágiából készült. Nyers varázserőből. Megszilárdítva. Megdermesztve. Megújítva másodpercről másodpercre. El tudtok képzelni jobb anyagot a bűbáj új otthonának fölépítésére?

A bot egy pillanatra föllángolt, megolvasztva a felhőket. Megjelent alattuk a Korongvilág, s innen a magasból láthatta az ember, hogy tényleg korong, amit a Mennyek Ormának központi csúcsa — ahol az istenek lakoznak — szögez az égre. Látszott a Körkörös-tenger, oly közel, hogy akár fejest is lehetett volna ugrani bele innen; látszott Klaccs hatalmas kontinense, eltorzulva a perspektívától. A világ széle körül a Peremcsobaj zárójelként tündökölt.

— Túl nagy — lehelte Horgany a bajusza alatt. A világ, amelyben eddig élt, nem terjeszkedett túl az Egyetem kapuján, és neki az úgy pont megfelelt. Egy akkora világban kényelmesen érezheti magát az ember. Azonban határozottan képtelen kényelmesen érezni magát fél mérföld magasan a levegőben valami olyasmin álldogálva, ami, egy elég alapvető módon, nem is volt ott.

A gondolat megdöbbentette. Varázsló létére a mágia miatt aggódik!

Óvatosan odaoldalazott Fésűs mellé, aki megszólalt:

— Nem egészen az, amire számítottam.

— Ümm?

— Sokkal kisebbnek látszik innen, nem?

— Nos, nem tudom. Figyelj, el kell mondjam neked…

— Nézz csak a Kostetőre, például. Az ember majdnem képes kinyúlni, és elérni a csúcsot.

Elbámultak úgy hatszáz mérföldnyit az egekbe tornyosuló, fehéren sziporkázó, hideg hegyvonulat felé. Azt beszélték, hogy ha tengelyiránt utazik az ember a Kostető eldugott völgyein keresztül, akkor rátalál, a Mennyek Orma alatti fagyott vidéken, a Jégóriások titkos birodalmára, akiket odabörtönöztek az Istenekkel vívott utolsó nagy csatájuk után. Azokban az időkben a hegyek puszta szigetek voltak a hatalmas jégtengerben, s a jég még mindig megélt hátukon.

Zseton elmosolyogta az ő aranyos mosolyát.

— Mit mondtál, Fésűs? — kérdezte.

— A tiszta levegő teszi, lordságod. Olyan közelinek meg aprónak látszanak. Csak annyit mondtam, hogy csaknem meg tudom őket érinteni…

Zseton csöndre intette. Kinyújtott egy vézna kart, miután fölgöngyölte ingujját, hogy a szokásoknak megfelelően jelezze, itt varázslás lesz, de semmi trükk. Kinyúlt, s amikor visszahúzta karját, ujjai arra zárultak rá, ami minden kétség kívül, egy maroknyi hó volt.

A két varázsló elképedt csöndben figyelte, ahogy elolvadt, s lecsöpögött a padlóra.

Zseton nevetett.

— Nehéz nektek ezt elhinni? — firtatta. — Szedjek föl gyöngyöket a legperemközelibb Krullból, vagy homokot a Nagy Nefből? A ti elavult varázslásotok képes ennek akár csak a felére?

Úgy tűnt Horganynak, hogy a fiú hangja fémes éllel cseng. Intenzíven bámult az arcukba.

Végül Fésűs fölsóhajtott, s eléggé halkan azt mondta:

— Nem. Egész életemben a mágiát kerestem, és csupán színes fényeket meg vacak trükköket meg öreg, száraz könyveket találtam. A varázslóság nem tett semmit a világért.

— És ha azt mondom neked, hogy szándékomban áll feloszlatni a Rendeket és bezárni az Egyetemet? Bár persze a rangidős tanácsadóim mind megérdemelt státust fognak kapni.

Fésűs ökle elfehéredett, de vállat vont.

— Nem sokat lehet mondani — válaszolta. — Mire jó a gyertya délidőben?

Zseton Horganyhoz fordult. Meg a pálca is. A filigrán vésetek hűvösen szemlélték a varázslót. Egyikük, közel a bot csúcsához, roppant kellemetlenül úgy nézett ki, mint egy szemöldök.

— Nagyon hallgatag vagy, Horgany. Nem értesz egyet?

Nem. A világnak volt már egyszer bűbája, s föladta a varázslásért. A varázslás az emberek, nem az istenek mágiája. A bűbáj nem nekünk való. Valami nem stimmelt vele, és mára elfelejtettük, hogy mi volt az. Én szeretem a varázslást. Nem forgatja föl a világot. Ide illik. Helyénvaló. Sose akartam más lenni, csakis varázsló.

Lenézett a lábára.

— De igen — suttogta.

— Akkor jó — nyilatkozta Zseton elégedett hanghordozással. A torony széléhez sétált, s lenézett Ankh-Morpork utcatérképére messze, alant. A Művészetek Tornya az út alig tizedéig nyúlt föl feléjük.

— Azt hiszem — mondta Zseton —, azt hiszem, hogy jövő héten tartjuk meg a szertartást a telihold fényénél.

— Ööö. Még három hétig nem lesz telihold — említette meg Fésűs.

— Jövő héten — ismételte a fiú. — Ha én azt mondom a holdnak, hogy teli lesz, nem fog vitatkozni — Továbbra is lebámult az Egyetem makettnyi épületeire, s aztán odamutatott.

— Mi az?

Fésűs nyakát nyújtogatta.

— Ööö. A Könyvtár. Igen. Az a Könyvtár. Ööö.

A csönd annyira nyomasztó volt, hogy Fésűs úgy érezte, még várnak tőle valamit. Bármi jobb, mint ez a csönd.