Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— A hajón maradt.

— Nincs nálad semmi?

Conina egy csöppet elmozdult, hogy látómezejében tartson annyi férfit, amennyit csak lehet.

— Csak két hullámcsat — vetette oda a szája sarkából.

— Jó valamire?

— Nem tudom. Még nem próbáltam.

— Miattad kerültünk ilyen helyzetbe!

— Nyugi! Azt hiszem, csak foglyul fognak ejteni minket.

— Ó, neked könnyű dumálni! Téged nem értékeltek le a hét különleges ajánlataként!

A Poggyász egyet-kettőt csattintott fedelével, egy kissé bizonytalanul a dolgok állását illetőleg. A férfiak egyike óvatosan kinyújtotta szablyáját, s megböködte Széltoló véknyát.

— El akarnak vinni minket valahová, látod? — mutatta ki Conina. Összeszorította a fogát. — Ó, ne! — motyogta.

— Most meg mi a gond?

— Nem tudom megtenni!

— Mit?

Conina kezébe temette arcát.

— Nem tudom megengedni magamnak, hogy foglyul ejtsenek harc nélkül! Érzem, ahogy ezernyi barbár ős árulással vádol engem! — sziszegte sürgetően.

— Szórakozz mással!

— De tényleg! Semeddig se fog tartani.

Jött egy váratlan elmosódott mozdulat, s a legközelebbi fickó kis, öklendező halomba rogyott. Aztán Conina két könyöke hátravágódott, egyenesen bele a mögötte lévő két pasas gyomorszájába. Bal keze Széltoló füle mellett lendült vissza, olyan zajjal, mint a szétszakadó selyem, és letaglózta a varázsló mögötti pacákot. Az ötödik menekülőre fogta, s a lány egy vetődéses szereléssel terítette le, alaposan falba verve az ipse fejét.

Conina legördült róla, lihegve fölült, szeme csillogott.

— Nem szívesen mondok ilyet, de ettől sokkal jobban érzem magam — ismerte be. — Na persze, szörnyű dolog, hogy elárultam egy nagyszerű fodrászhagyományt. Ó!

— Igen — értett egyet Széltoló komoran. — Eltűnődtem, hogy vajon észrevetted-e őket.

Conina szeme végigszkennelt az íjászok vonalán, ami a szemben lévő fal tetején bukkant föl. Azoknak az embereknek szolid, egykedvű küllemét mondhatták magukénak, akiket jól megfizettek, hogy elvégezzenek egy bizonyos munkát, s különösebben nem izgatja őket, ha a melóval emberek legyilkolása is együtt jár.

— Ideje előkapni azokat a hullámcsatokat — jegyezte meg Széltoló.

Conina nem moccant.

— Apám mindig azt mondta, hogy semmi értelme közvetlen támadást intézni hatékony hajítófegyverekkel alaposan fölfegyverkezett ellenség ellen — közölte.

Széltoló, aki ismerte Cohen normális beszédmodorát, hitetlenkedő pillantást vetett a lányra.

— Nos, amit ténylegesen mondott — tett hozzá Conina —, az az, hogy sose kezdj seggberúgó versenyt egy tarajos süllel.

Horgany nem volt képes szembenézni a reggelivel.

Azon tűnődött, hogy nem kéne-e beszéljen Fésűssel, de az az érzés borzongatta, hogy a vén mágus meg se hallgatná, és egyébként sem hinne neki. Igazából abban se volt biztos, hogy ő maga elhitte saját magának…

De igen, elhitte. Sose fogja elfelejteni, bár szándékában állt mindent elkövetni ezért.

Ezekben a napokban az egyetemi élet egyik problémája az volt, hogy az épület, amiben elaludtál, valószínűleg nem maradt ugyanaz az épület, mire fölébredtél. A rengeteg véletlenszerű mágiának egyik következményeként a szobák rászoktak arra, hogy megváltozzanak és elkószáljanak. A varázslat fölgyűlt a szőnyegekben, oly mértékben föltöltve-telítve a mágusokat, hogy már egy szimpla kézfogás valakivel csalhatatlanul átváltoztatta az illetőt valami mássá. A mágia fölhalmozódása valójában már meghaladta a térség tárolási kapacitását. Ha nem csinálnak valamit hamarosan, akkor még a közönséges emberek is képesek lesznek használni — vérfagyasztó gondolat, de, mivel Horgany elméje már annyira tele volt vérfagyasztó gondolatokkal, hogy akár jégkockatálként is használhatta volna az ember, nem olyan, amin aggódva sok időt szándékozott eltölteni.

Azonban nem a merő háztartási geográfia volt az egyetlen nehézség. A thaumaturgikus beáramlás puszta nyomása még az ételekre is kihatott. Ami egy villányi rizses hal volt, mikor fölemelted a tányérodról, simán átalakulhatott valami mássá, mire a szájadba tetted. Ha mázlid volt, akkor ehetetlennek bizonyult. Ha peched volt, akkor viszont ehető volt, csak valószínűleg nem olyasmi, aminek elfogyasztására szívesen gondolnál evés előtt, vagy, ami még rosszabb, evés közben.

Horgany Zsetont abban találta, ami, legalább is múlt éjszaka hajnaltájt, egy takarítószeres szekrény volt. Mostanra sokkal nagyobb lett. Csakis azért, mert Horgany még sose hallott repülőgéphangárokról, nem tudta mihez hasonlítani, bár, hogy méltányosak legyünk, igen kevés repülőgéphangárnak van márványpadlója és rengeteg szobra szerteszét. Két seprű meg egy kicsiny, ütött-kopott vödör határozottan kilógott a képből, de nem annyira, mint amennyire az összezúzott asztalok a néhai Nagycsarnokban, ami, annak köszönhetően, hogy a mágia háborgó dagálya átsöpört a helyszínen, összezsugorodott kábé akkorkára, amit Horgany, ha valaha látott volna olyat, telefonfülkének nevezett volna.

Végtelen óvatossággal besündörgött a terembe, s elfoglalta helyét a varázslók tanácsában. A levegő tisztára olajos volt a hatalom érzetétől.

Horgany odavarázsolt egy széket Fésűs mellé, s hozzáhajolt.

— Nem fogod elhinni… — kezdte.

— Csönd! — sziszegte Fésűs. — Ez döbbenetes!

Zseton a zsámolyán csücsült a kör közepén, egyik keze a botján, a másik kinyújtva tartott valami apró, fehér, tojás formájút. Furamód lágyak voltak a körvonalai. Igazából, gondolta Horgany, közelebbről megnézve nem is volt olyan apró. Valami óriási volt, csak nagyon messziről. És a fiú a kezében tartotta.

— Mit csinál? — súgta Horgany.

— Nem vagyok egészen biztos benne — mormolta Fésűs. — Amennyire képesek vagyunk felfogni, új otthont teremt a varázslóságnak.

Színes fénynyalábok villantak az elmosódott ovoid körül, mint valami távoli égiháború. Az izzás alulról megvilágította Zseton gondolatokba merült arcát, amitől az úgy nézett ki, mint egy álarc.

— Nem értem, hogy fogunk mi mindnyájan beleférni — jegyezte meg a kincstárnok. — Fésűs, tegnap éjjel láttam…

— Kész van — jelentette be Zseton. Fölemelte a tojást, ami egyszer-egyszer villant egyet valami belső fénytől, s cseppnyi fehér lángkilövelléseket bocsátott ki. Nem csak roppant távol van, gondolta Horgany, de szerfelett súlyos is; egyenesen átesett a súlyosságon annak másik oldalára, abba a különös negatív valóságba, amiben az ólom vákuum lenne. Újra megragadta Fésűs ingujját.

— Fésűs, figyelj, ez fontos, hallgass meg, amikor benéztem a…

— Őszintén szeretném, ha ezt végre abbahagynád.

— De a bot, a botja nem…

Zseton fölállt, pálcájával a falra mutatott, ahol azonnal megjelent egy ajtó. Keresztülmasírozott rajta, rábízva a mágusokra, hogy kövessék.

Átment az Arkrektor kertjén, s úgy követte őt a varázslók falkája, ahogy az üstököst a csóvája, s meg sem állt, míg el nem érte az Ankh partját. Ott néhány ősrégi fűz hajolt a víz fölé, a folyó hömpölygött, vagy legalábbis mozgott, egy lópatkó alakú kanyarban volt egy kis gőte-kísértette rét, ami — igazán derűlátó elnevezés — Varásolók Múlatókertjeként volt ismeretes. Nyári estéken, ha a szél a folyó felé fújt, remek hely volt egy délutáni sétára.

A meleg ezüstpára még mindig betakarta a várost, mikor Zseton átlépdelt a nedves füvön, egész a középéig. Elhajította a tojást, ami puha ívben lebegett, majd egy cuppanással landolt.