Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Ez az, ahol a könyveket tartjuk, tudod. Kilencvenezer kötetet, nem igaz, Horgany?

— Ümm? Ó. Igen. Föltételezem, úgy kilencvenezer lehet.

Zseton a botjára nehezedett, és mereven nézett.

— Égessétek el! — parancsolta. — Mindet.

Az éjfél léptette peckesen fekete anyagát a Láthatatlan Egyetem folyosóin, miközben Horgany, lényegesen kevesebb önbizalommal, óvatosan osont a Könyvtár közömbösen egykedvű ajtaja felé. Bekopogott, s a kopogtatás olyan hangosan visszahangzott az üres épületben, hogy a falnak kellett támaszkodjon, míg a szívverése egy kissé lelassult.

Egy idő múlva olyan zajt hallott, mint amikor súlyos bútorokat tologatnak.

— Úúúk?

— Én vagyok az.

— Úúúk?

— Horgany.

— Úúúk.

— Figyelj, muszáj kigyere onnan! El fogja égettetni a Könyvtárt!

Nem érkezett válasz.

Horgany megengedte magának, hogy térdre rogyjon.

— Tényleg meg fogja tenni — suttogta. — Valószínűleg velem fogja csináltatni, az a pálca, ümm; az mindenről tud, azt is tudja, hogy én ezt tudom… kérlek, segíts rajtam…

— Úúúk?

— Múlt éjszaka belestem a szobájába… a bot, a bot izzott , úgy állt ott a szoba közepén, mint egy világítótorony, és a fiú az ágyán zokogott, éreztem, ahogy a varázsvessző odahajol, tanítja a gyereket, szörnyűségeket suttog, és aztán észrevett engem, segítened kell rajtam, te vagy az egyetlen, akit nem bű…

Horgany elhallgatott. Megmerevedett az arca. Nagyon lassan, akarata ellenére, megfordult, mert valami szelíden megpördítette.

Tudta, hogy üres az Egyetem. Az összes varázsló átköltözött az Új Toronyba, ahol még a legalacsonyabb rangú diáknak is pompásabb lakosztály jutott, mint korábban bármelyik rangidős mágusnak.

Néhány lábbal arrébb ott lógott a levegőben a bot. Halvány oktarin izzás vette körbe.

Nagyon óvatosan fölállt, s ügyelve, hogy mindig a háta mögött legyen a kőművesmunka, és szemét határozottan a pálcára szögezve, óvakodva csusszant a fal mentén, míg a folyosó végére nem ért. A saroknál tudomásul kellett vegye, hogy a bot, noha nem mozdult helyéről, megfordult tengelye körül, hogy követhesse.

Kiszakadt belőle egy gyönge kiáltás, megmarkolta köntöse szoknyáját, és elszaladt.

A pálca ott volt előtte. Nagyot csúszva megtorpant, s csak állt, lélegzet után kapkodva.

— Nem rémítesz meg — hazudta, sarkon fordult, és elmasírozott egy másik irányba, csettintve ujjaival, hogy előteremtsen egy fáklyát, ami kellemes fehér fénnyel világított (csak oktarin félárnyéka hirdette mágikus eredetét).

A varázsvessző megint előtte lebegett. Fáklyájának fénye fehér tűz vékony, fütyülő gőzévé szívódott föl, ami aztán lobbant egyet, s hopp, elenyészett.

Várakozott, szeme könnybe lábadt a kék káprázástól, de ha a bot még mindig ott volt, úgy tűnt, nincs kedve ahhoz, hogy éljen a lehetőséggel. Amikor látóképességét visszanyerte, ki tudott venni egy még sötétebb árnyékot bal oldalán. A lépcsőház, le a konyhákba.

Nekirugaszkodott, hatalmas ugrásokkal száguldott le a láthatatlan lépcsőkön, súlyosan és váratlanul landolt az egyenetlen padlólapokon. Kevésnyi holdfény szivárgott be egy távoli rácson, s valahol ott fönt, tudta, van egy, a külvilágba vezető ajtó.

Kissé botladozva, sajgó bokával, miközben saját lélegzésének visszhangja úgy dübörgött fülében, mintha fejét bedugta volna egy kagylóba, Horgany nekivágott, hogy átevickéljen a padló végtelen, sötét sivatagán.

Valami megcsörrent lába alatt. Persze, mostanra már nem voltak itt patkányok, de újabban a konyha kikopott a használatból — az Egyetem szakácsai voltak a legjobbak az egész világon, de most bármelyik varázsló képes volt megidézni puszta szakácsművészetet fölülmúló étkeket. A nagy rézserpenyők elhanyagoltan lógtak a falon, fényük máris fakulóban, és a konyhai tűzhelyeket az óriási, boltíves kémény alatt semmi más, csak kihűlt hamvak töltötték meg…

A pálca úgy feküdt keresztben a hátsó ajtón, mint valami retesz. Fölpördült, mikor Horgany felé totyogott, s csöndes rosszindulatot sugározva lógott néhány lábnyira a levegőben. Aztán, eléggé simán, elkezdett a varázsló irányába siklani.

Aki elhátrált. Lába megcsúszott a zsíros köveken. Egy erős ütés combja hátsó felére kiáltást csalt ki belőle, de amikor maga mögé nyúlt, kiderült, hogy csak a húsvágó tőkék egyikébe botlott.

A keze kétségbeesetten tapogatózott a csupaseb felületen, és, minden valószínűség ellenére, rátalált egy, a fába temetett húsvágó bárdra. Az emberiséggel egyidős mozdulattal ujjai rázárultak a bárd nyelére.

Elfogyott a levegője, a türelme, a mozgástere, a rendelkezésére álló idő, és a bátorsága is; majd' megőrült félelmében.

Így hát amikor a bot már előtte függött, hevesen kitépte a bárdot, s tiszta erejéből meglendítette…

És tétovázott. Minden varázslói ösztöne sikítva tiltakozott ilyen sok hatalom elpusztítása ellen, hatalom, amit esetleg még most is föl lehetne használni, amit ő maga is használhatna…

És a varázsfütykös körbependerült, úgy, hogy tengelye most egyenesen a varázslóra mutatott.

És több folyosóval arrébb, a Könyvtáros hátát a Könyvtár ajtajának támasztva állt, a padlón ugrándozó fehér és kék villózásokat figyelve. Hallotta a nyers energia távoli csattanását, meg egy hangot, ami a mélységekből indult, s olyan hangmagasságban ért véget, hogy azt még Vakkancs, ami ott feküdt mancsával a fején, sem volt képes érzékelni.

És aztán egy elmosódó, közönséges csörömpölés hallatszott, amit például akár egy megolvadt és elgörbült fémbárd is okozhatott, a padlólapokra pottyanóban.

Az a fajta zaj volt, ami után a bekövetkező csönd úgy gördül előre, mint egy tüzes lavina.

A Könyvtáros, mint valami köpönyeget, maga köré burkolta a csöndet, s állt, mereven fölnézve a végtelen sorokban sorakozó könyvekre. Mindegyik halványan lüktetett saját mágiájának ragyogásában. Polc hátán polc bámult le [16] Vagy föl, vagy rézsútosan. A Láthatatlan Egyetem Könyvtárának alaprajza térképészeti lidércnyomás, mivel ilyen sok fölhalmozott mágia puszta jelenléte eltorzítja a dimenziókat és a gravitációt egy olyan spagettivé, aminek láttán M. C. Escher kénytelen lenne elmenni hosszasan le- vagy, esetleg, oldalvást pihenni. rá. Ők is hallották. Az orángután érzékelte rettegésük.

Több percig álldogált szobormereven, aztán, úgy látszott, döntésre jutott. Elnégykézlábalt az íróasztalához, és, hosszas kotorászás után, előszedett egy nehéz, kulcsoktól hemzsegő karikát. Akkor visszament, megállt a terem közepén, és azt mondta, nagyon eltökélten:

— Úúúk.

A könyvek előrehajoltak polcaikon. Övé volt teljes figyelmük.

— Mi lehet ez a hely? — kérdezte Conina.

Széltoló körbepillantott, s latolgatta.

Még mindig Al Khali szívében voltak. Hallotta a falakon túlról a város moraját. De a hemzsegő város kellős közepén valaki megtisztított egy hatalmas területet, elkerítette, s egy olyan romantikusan természetes kertet ültetett oda, hogy kábé annyira látszott valóságosnak, mint egy cukormalac.

— Úgy néz ki, mintha valaki fogott volna mérföldnyi jó földet tízet a belvárosból, s gyorsan körbekerítette fallal meg tornyokkal [17] Utalás Samuel Taylor Coleridge Kubla kán c. versére, magyarra fordította Szabó Lőrinc. — reszkírozta meg.