Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Á! Az alliteráció végett — bólogatott beavatottan Conina.

Kerőzus hosszan ránézett.

— Nem — mondta azután lassan —, nem hinném. Azt gondolom, inkább azért a módért, ahogy belegyűrik az áldozat orrát az agyába. Rettenetes, igazán.

Fölkapta a pergament, amire korábban írt, és folytatta:

— Egy cerebrálisabb életet kutatok, ez az oka, amiért a városközpontot Vadonná alakíttattam. Oly sokkal hasznosabb a gondolatáramok szempontjából. Az ember megteszi, ami tőle telik. Fölolvashatnám maguknak legutolsó oeuvre öm?

— Öv? — lepődött meg Széltoló, aki nem igazán tudta mindezt követni.

Kerőzus előrelendített egy pufók kezet, s elszavalta a következőt:

Elhallgatott, s elgondolkozva forgatta tollát.

— Talán a szedres nem is olyan jó ötlet — közölte. — Most, hogy jobban megnézem…

Széltoló a manikűrözött lombozatra, gondosan elrendezett sziklákra, és a mindezt körülölelő magas falakra pillantott. A Kedvesek egyike rákacsintott.

— Ez egy Vadon? — hápogta.

— A tájépítő kertészeim az összes lényeges vonást beleépítették, úgy hiszem. Egy egész örökkévalóságot töltöttek a kanyar patakok [20] Utalás Samuel Taylor Coleridge Kubla kán c. versére, magyarra fordította Szabó Lőrinc. kielégítően kanyargóssá tételével. Megbízható forrásokból úgy értesültem, hogy egy vadon csipkézett nagyságok és döbbenetes természeti szépségek látványával rendelkezik.

— Meg skorpiókkal — egészítette ki Széltoló, kiszolgálva magát egy újabb mézrudaccsal.

— Arról nem tudok — felelte a költő. — A skorpió szerintem költőietlenül hangzik. Vadméz és sáska már inkább helyénvalónak tűnne a standard poétikai előírások szerint, bár nekem sosem sikerült kifejlesztenem az ízeltlábúak iránti hajlamot.

— Mindig úgy tudtam, hogy az a fajta sáska, amit az emberek a vadonokban esznek, az valami fa gyümölcse — jegyezte meg Conina. — Apám mindig azt mondta, hogy egész finom.

— Nem rovar? — kérdezte Kerőzus.

— Nem hinném.

A Serifa odabiccentett Széltolónak.

— Akkor akár meg is eheti az összeset — mondta. — Ocsmány, ropogós vackok, nem látom semmi értelmük.

— Nem óhajtok hálátlannak tűnni — szólalt meg Conina elnyomva Széltoló kétségbeesett hörgését. — De miért hozatott minket ide?

— Jó kérdés — Kerőzus bambán bámult a lányra néhány másodpercig, mintha megpróbálna visszaemlékezni, miért is voltak ott.

— Maga igazán feltűnően vonzó ifjú hölgy — jelentette ki végül. — Nem tud véletlenül cimbalmozni?

— Hány pengéje van a cimbalomnak? — firtatta Conina.

— Kár — sajnálkozott a Serifa —, külön importáltattam egyet.

— Apám megtanított szájharmonikán játszani — jelentette önként a lány.

Kerőzus ajkai hangtalanul mozogtak, míg végiggondolta az ötletet.

— Nem jó — csóválta fejét. — Nem skandálható. De azért nagyon köszönöm — Megint elgondolkodó tekintettel méregette. — Tudja, maga tényleg roppant bájos. Mondták már magának, hogy a nyaka elefántcsonttorony?

— Soha — felelte Conina.

— Kár — búsongott Kerőzus. Kotorászni kezdett a párnái közt, előhúzott egy csengettyűt, amivel csöngetett.

Némi idő elteltével egy magas, komor alak érkezett a pavilon mögül. Olyas valaki megjelenésével bírt, akinek észjárása képes minden erőfeszítés nélkül egy dugóhúzó mentén haladni, és volt egy bizonyos valami a szeme körül, amitől az átlagos veszett rágcsáló lábujjhegyen, elbátortalanodva lelépett volna.

Erre a pasasra, láthatja, akinek szeme van, keresztül-kasul rávésték a „Nagyvezír” bélyeget. Senki se tudott volna neki újat mondani özvegyek kijátszásáról, és befolyásolható ifjak bebörtönzéséről állítólagos kincsesbarlangokba. Ha piszkos munkára kerül a sor, valószínű, hogy ő írta a kézikönyvet, vagy, ami még valószínűbb, ő lopta valaki mástól.

Turbánt viselt, amiből kilógott egy hegyes kalap csúcsa. És persze hosszú, vékony bajsza is volt.

— Á, Ábrim — üdvözölte Kerőzus.

— Fenség?

— A Nagyvezírem — mutatta be a Serifa.

— …sejtettem… — motyogta magában Széltoló.

— Ezeket az embereket miért is hozattuk ide?

A vezír megpödörte bajuszát, valószínűleg még egy tucat ingatlanzálogjogot érvényesítve ezzel.

— A kalap, fenség — mondta. — A kalap, ha emlékezni méltóztatik.

— Á, igen. Lenyűgöző. Hová is tettük?

— Álljunk meg egy pillanatra — vetette közbe sietve Széltoló. — Ez a kalap… ez csak nem egy megviselt, csúcsos fejfedő rengeteg izével? Afféle csipkével meg izével, meg, meg… — habozott —, senki se próbálta meg föltenni, ugye?

— Félreérthetetlenül figyelmeztetett minket, hogy ne tegyük — felelte Kerőzus —, így hát Ábrim természetesen föltetette egy rabszolgával, aki azt mondta, hogy megfájdult tőle a feje.

— Azt is mondta nekünk, hogy hamarosan megérkeztek — egészítette ki a vezír, felületesen odabiccentve Széltolónak —, s ezért én… jobban mondva a Serifa úgy érezte, hogy esetleg többet is el tudnátok árulni erről a csodálatos készítményről?

Van egy felszólító módként ismeretes hangnem, ezt használta a vezír; a szavaihoz adott csekély él azt sugallta, hogy amennyiben nem tud meg többet a kalapról pillanatokon belül, különféle tevékenységek járnak a fejében, amiknek kapcsán egyéb szavak, mint például „vörösen izzó” meg „kések”, fognak fölmerülni. Persze, a Nagyvezírek mindig így beszélnek. Valószínűleg van valahol egy iskolájuk.

— Hű, nagyon örülök, hogy megtalálták — örült meg Széltoló. — Az a kalap gngngnh…

— Tessék? — szólt Ábrim, jelezve két lappangó őrnek, hogy lépjenek elő. — Nem értettem onnantól, hogy az ifjú hölgy — fejet hajtott Conina felé —, könyökével fülön ütött téged.

— Azt hiszem — közölte udvariasan, de határozottan Conina —, hogy jobban tenné, ha odavinne minket hozzá.

Öt perccel később, a Serifa kincstárában lévő nyugvóhelyéről, imígyen szólt a kalap: Na végre! Hol a francba' voltatok eddig?

Olyan időpontban, mint a mostani, amikor Széltoló és Conina valószínűleg hamarosan gyilkos támadás áldozatai lesznek, és Zseton mindjárt beszédet intéz az egybesereglett, rettegő varázslókhoz az árulás tárgykörében, és a Korong nemsokára mágikus diktatúra alá kerül, érdemes szóba hozni a költészet és ihlet témáját.

Például a Serifa a maga csecse Vadonocskájában épp most pörgette vissza versének oldalait, hogy átnézze azon sorokat, melyek így kezdődnek:

…és sóhajtott, mert a fehéren izzó sorok, melyek képzeletében lángoltak, valahogy sose sikeredtek olyanra, amilyenre akarta.

És tényleg, lehetetlen, hogy valaha is olyanná váljanak.

Sajnálatos, de az ilyesmi lépten-nyomon megesik.