Terry Pratchett - Bűbájos bajok

Közismert, elfogadott tény szerte a multiverzum sokdimenziós világain, hogy az igazán jelentős fölfedezések többségét egyetlen röpke pillanat ihletének köszönhetjük. Persze, egy csomó fárasztó, aprólékos, előkészítő munka szükségeltetik először, de ami aztán eldönti a dolgot, az, mondjuk, egy hulló alma vagy gőzölgő teaforraló vagy a kád szélén kicsorduló víz látványa. Valami bekattan a megfigyelő agyában, s aztán minden a helyére kerül. Úgy tartja a közkeletű vélemény, hogy a DNS formája fölfedezését egy csigalépcső véletlen megpillantásának köszönheti — pont akkor, amikor a tudós elméje épp megfelelően fogékony hőfokon állt. Ha liftbe szállt volna, akkor a genetika egész tudománya nagyon más lenne. [22] Bár, esetleg, gyorsabb. És csupán tizennégy személy szállítására jogosult.

Erről általában azt gondolják, hogy valamiképp csodálatos. Nem az. Hanem tragikus. Az ihlet kicsiny részecskéi folyamatosan záporoznak a világegyetemben, úgy terjedve keresztül a legsűrűbb anyagon is, mint ahogy a neutrínó halad át egy vattacukor szénakazlon, s legtöbbjük nem ér célba.

Sőt, ami még rosszabb, a kellő cerebrális célpontba érkező többség a téves agyat találja el.

Például az ólomból készült fánk egy mérföld magas állványon bizarr álmát, ami a megfelelő elmében az elfojtott gravitációs áramfejlesztés (olcsó és kimeríthetetlen és egyáltalán nem környezetszennyező energiafajta, amit a kérdéses bolygó már évszázadok óta kutatott, s amelynek hiányában rettenetes és értelmetlen háborúskodásba sodródott) fölfedezésének katalizátora lehetett volna, végül egy apró és meghökkent kacsa álmodta meg.

Egy másik peches esetben a vadjácint mezőkön nyargaló hattyúfehér paripák ménesének látványa egy küszködő zeneszerzőt a híres Repdeső Isten Szvit megkomponálására indított volna, lelkek millióinak nyújtva segélyt és vigaszt, ha nem feküdt volna övsömörrel ágyában. Az ihlet ezért aztán egy közeli békának jutott, aki nem igazán volt abban a helyzetben, hogy ijesztően járuljon hozzá a szimfonikus költemények mezőnyéhez.

Számos civilizáció döbbent rá erre a felháborító pazarlásra, s különféle módszereket próbáltak ki ennek megakadályozására, melyek nagy része élvezetes, ám illegális kísérletekkel jár, s amik lényege az, hogy egzotikus füvészkedés vagy élesztőtartalmú termékek útján az elmét a megfelelő hullámhosszra hangolják. Azonban ez sosem működik igazán.

És így Kerőzus, aki az életről és filozófiáról szóló igencsak elegáns vers ötletéről álmodozott, na meg arról, hogy mindkettő mennyivel szebb a borospohár fenekén keresztül, teljességgel tehetetlennek bizonyult, hogy bármit is tegyen ennek megvalósítása érdekében, mert kábé annyi költői vénája volt, mint egy hiénának.

Hogy az istenek miért hagyják, hogy az ilyesmi továbbra is folytatódjék, az rejtély.

Igazából az ihlet felsziporkázása, ami ennek világos és pontos magyarázatához szükséges, már megesett, ám a befogadó lény — egy kis nőstény kékspinkó — sose tudta tisztázni a helyzetet, még jó néhány fáradságosan kódolt, tejesüvegek sztanioljára írt üzenettel sem. Különös egybeesésnek köszönhetően egy filozófus, aki már számos álmatlan éjszakát szentelt ugyanezen rejtélynek, azon a reggelen egy csodálatos, új ötlettel ébredt arra, hogy hogyan lehetne kiszedni a földi mogyorókat a madáretetőből.

Ami elég ügyesen átvezet minket a mágia témájához.

Messze kint a csillagközi űr sötét áramlataiban, egy árva ihletrészecske sodródik tudatlanul végzete felől, ami nem is baj, mert az a sorsa, hogy becsapódjék, órák kérdése az egész, Széltoló elméjének egy parányi darabkájába.

Ez bizony kemény dió, még akkor is az lett volna, ha Széltoló alkotóközpontja elfogadható méretű lett volna, ám a részecske karmája azt a feladatot mérte rá, hogy találjon el egy mozgó, töppedt mazsola nagyságú célpontot több száz fényév messzeségéből. Az élet nagyon nehéz tud lenni egy piciny szubatomi részecske részére egy hatalmasan óriási univerzumban.

Viszont ha sikerül neki, akkor Széltolónak támadni fog egy komoly, mélyenszántó gondolata. Ha nem, akkor egy közeli téglának lesz fontos intuíciója, s szegényke abszolút nincs arra berendezkedve, hogy bármit is kezdjen vele.

A Serifa palotája, melyet a legenda Rhoxie néven ismer, elfoglalta Al Khali központjának nagy részét, már amit nem foglalt el a vadon. A Kerőzussal kapcsolatos legtöbb dolog mitikus hírnévre tett szert, és a boltíves, kupolás, sok oszlopos palotáról azt beszélték, hogy több terme van, mint amennyit egy ember meg tudna számolni. Széltolónak fogalma se volt, hányas számúban tartózkodik éppen.

— Varázslatos, nemdebár? — kérdezte Ábrim, a vezír. Széltoló bordái közé döfött. — Te vagy a varázsló. Mondd meg, mire képes.

— Honnan tudod, hogy varázsló vagyok? — firtatta kétségbeesetten Széltoló.

— Rá van írva a kalapodra — mutatta ki a vezír.

— Á!

— Meg rajta voltál a hajón kalapostul. Az embereim láttak.

— A Serifa rabszolgavadászokat fogad szolgálatába? — csattant föl Conina. — Ez nem hangzik nagyon egyszerűnek!

— Ó, én fogadtam föl a rabszolga-kereskedőket. Végül is, én vagyok a vezír — közölte Ábrim. — Az ilyesmit egyenesen elvárják tőlem.

Elgondolkozva nézegette a lányt, aztán odabiccentett két őrnek.

— A jelenlegi Serifa eléggé irodalmi nézeteiben — mondta. — Én viszont nem. Vigyétek a nőt a szerájba, noha — szemét forgatta, s ingerülten sóhajtott — biztos vagyok benne, hogy az ott rá váró sors pusztán unalom, és, esetleg, torokfájás.

Visszafordult Széltolóhoz.

— Ne szólj semmit! — figyelmeztette. — Ne mozdítsd a kezed! Meg se próbálkozz bármiféle váratlan varázsbravúrokkal! Különleges és nagy erejű amulettek védelmeznek engem.

— Na, álljunk csak meg egy pillanatra… — kezdte Széltoló, és Conina így szólt:

— Rendben. Mindig kíváncsi voltam arra, hogy néz ki egy hárem.

Széltoló szája hosszasan tátogott, de nem jött belőle hang. Végül sikerült kinyögnie:

— Valóban?

A lány odaintett neki szemöldökével. Valószínűleg valamiféle jelzés lehetetett. Széltoló úgy érezte, meg kellene értse, de lénye legmélyén sajátságos indulatok pezsdültek. Nem tették őt ténylegesen bátorrá, de fölbőszítették. Fölgyorsítva, a fejében játszódó párbeszéd körülbelül így hangzott volna:

Örrgh.

Ki az?

A lelkiismereted. Rettenetesen érzem magam. Odasüss, elvezetik őt a hárembe!

Inkább őt, mint engem, gondolta Széltoló, de túlzott meggyőződés nélkül.

Csinálj már valamit!

Túl sok az őr! Meg fognak ölni!

Na és akkor mi van, ha megölnek? Az még nem a világ vége!

De számomra igen, gondolta komoran Széltoló.

Csak gondolj arra, hogy milyen büszke leszel rá következő életedben…

Figyelj, kuss legyen, jó? Már éppen elegem van magamból.

Ábrim odalépett Széltolóhoz, s fürkészően pillantott rá.

— Kihez beszélsz? — érdeklődött.

— Figyelmeztetlek — válaszolta Széltoló összeszorított fogakkal —, hogy van nekem ez a mágikus ládám lábakkal, ami abszolúte könyörtelen a támadókkal, egyetlen szót szólok és…

— Imponál ez nekem! — mondta Ábrim. — Láthatatlan is?

Széltoló megkockáztatott egy pillantást a háta mögé.