Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Mióta vagy barbár hős?

— Csak most kezdtem. Tudod, mindig is az akartam lenni, és azt gondoltam, hogy majd belejövök menet közben — Ince rövidlátóan meresztgette szemét Széltolóra. — Ez így oké, nem?

— Mindenki állítja, hogy ádáz egy élet barbár hősnek lenni — ajánlotta föl önként bölcsességét Széltoló.

— Gondoltál már arra, hogy milyen lehet zöldséget árulni az elkövetkező ötven évben? — morogta sötéten Ince.

Széltoló belegondolt.

— Beleértve a salátát is? — érdeklődött.

— Ó, hogyne — válaszolta Ince visszalökve a rejtélyes könyvet zsákjába. Aztán koncentrált figyelmet kezdett szentelni a verem falainak.

Széltoló fölsóhajtott. Szerette a salátát. A saláta olyan hihetetlenül untató. Hosszú éveket töltött az unalom keresésével, de sosem talált rá. Épp, amikor már kezdte azt hinni, hogy elérhető közelségbe került, az élete váratlanul tele lett csaknem végzetes érdekességgel. A gondolat, hogy valaki képes önként föladni ötvenévnyi unalom lehetőségét, egész elgyöngítette. Ötven év kilátásával magam előtt, gondolta, egész egy művészeti forma státusáig tudnám fölmagasztalni az unatkozást. Se vége, se hossza nem lenne azoknak a dolgoknak, amiket nem csinálnék.

— Ismersz lámpabél vicceket? — kérdezte kényelmesen letelepedve a homokra.

— Nem hinném — felelte udvariasan Ince, s megkocogtatott egy kőtáblát.

— Én sok százat tudok. Mind nagyon mulatságos. Például, tudod, hogy hány troll kell egy lámpabél kicseréléséhez?

— Ez a kő mozog — mondta Ince. — Nézd csak, ez afféle ajtó. Légy szíves, segíts nekem.

Lelkesen löködte, bicepsze úgy állt ki a karján, mint egy borsószem a ceruzán.

— Úgy vélem, valami titkos átjáró — tette hozzá. — Gyere, varázsolj egy csöppet, jó? Beragadt.

— Nem akarod hallani a vicc végét? — firtatta Széltoló sértődött hangon. Idelenn meleg volt meg száraz, semmi közvetlen veszély nem fenyegetett, eltekintve a kígyótól, ami megpróbált szerényen meghúzódni. Némely embernek semmi sem elég jó.

— Azt hiszem, e pillanatban nem — válaszolta Ince. — Azt hiszem, jobban örülnék egy kevés mágikus segítségnek.

— Nem vagyok valami nagyon jó benne — közölte Széltoló. — Tudod, sose kapiskáltam, a varázslás azért több mint kinyújtott ujjal rábökni, és azt mondani „Kezám…”

Olyan hang hallatszott, mint amikor egy vaskos oktarinvillám belecsap egy súlyos sziklatáblába, s ezernyi köpködő, fehéren izzó srapnellá robbantja, és nem csoda.

Némi idő elteltével Ince lassan lábra állt, ütemesen oltogatva az apró tüzeket atlétatrikóján.

— Igen — szólalt meg annak a hangján, aki eltökélte, hogy nem veszti el önuralmát. — Nos. Nagyszerű. És most hagyjuk, hogy kicsit lehűljön, jó? És aztán mi, aztán mi, akár el is mehetünk.

Köszörülgette a torkát egy darabig.

— Nnh — mondta Széltoló. Mereven fixírozta az ujja hegyét, kartávolságra eltartva magától olyan módon, ami azt sugallta, hogy roppant elkeserítőnek tartja karja váratlanul fölfedezett rövidségét.

Ince bekukucskált a parázsló lyukba.

— Úgy néz ki, hogy valami terembe nyílik — jelentette.

— Nnh.

— Csak utánad — udvariaskodott Ince, s gyöngéden meglökte Széltolót.

A varázsló előrebotorkált, beverte fejét a sziklába, észre se vette, aztán visszapattant, egyenesen a lyukba.

Ince megveregette a falat, s összeráncolta szemöldökét.

— Érzel valamit? — érdeklődött. — Szokása a sziklának a remegés?

— Nnh.

— Jól vagy?

— Nnh.

Ince a kövekre fektette fülét.

— Nagyon furcsa zajt hallok — közölte. — Afféle zümmögést.

Egy kevéske por szabaddá rázta magát a habarcsból feje fölött, s lelebegett.

Aztán két lényegesen nehezebb kő táncolta magát szabaddá a veremfalakból, és lehuppant a homokba.

Széltoló már az alagútban tántorgott előre, kis, megdöbbent hangokat adva ki, és teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a köveket, amik csak néhány hüvelykkel hibázták, illetve egyes esetekben, néhány kilóval találták el.

Ha olyan állapotban lett volna, hogy észleli, akkor tudta volna, mi történik. A levegőnek olajos volt a tapintása, a szaga meg olyan, mint az égő bádogé. Halovány szivárvány vonta be vékony hártyájával az összes felületet. Egy mágiakitörés volt keletkezőben, valahol nagyon közel hozzájuk, méghozzá óriási nagy, ami megpróbálta földelni magát.

Egy könnyen elérhető, célszerű varázsló, még az olyan alkalmatlan is, mint Széltoló, úgy állt ki, mint egy réz világítótorony.

Ince tévelygett elő a morajló, perzselő porfelhőből, s ütközött bele az oktarin fényudvarral körbevett, álldogáló mágusba az újabb barlangban.

Széltoló rettenetesen nézett ki. Kerőzus valószínűleg lejegyezte volna szikrázó szemét és szálldosó haját.

Úgy nézett ki, mint aki épp most evett meg egy maroknyi tobozmirigyet, amit aztán leöblített egy pint adrenokrómmal. Olyan magasröptűnek látszott, hogy az interkontinentális tévéadás róla verődhetett volna vissza.

Minden egyes hajszála égnek állt és kis szikrákat bocsátott ki. Még a bőre is azt a benyomást keltette, hogy megpróbál elszabadulni tőle. A szeme szemlátomást vízszintesen forgott; amikor kinyitotta száját, borsmentaszikrák villantak fogán. Ahova lépett, ott megolvadt a kő vagy füleket növesztett vagy valami apróvá meg pikkelyessé meg bíborszínűvé változott, s elröppent.

— Hé — szólt Ince —, jól vagy?

— Nnh — válaszolta Széltoló, s a szótag egy nagy fánkká változott át.

— Nem úgy nézel ki , mint aki jól van — jegyezte meg Ince azzal, amit az adott körülmények között szokatlan éleslátásnak nevezhetnénk.

— Nnh.

— Miért nem próbálsz meg kiszabadítani minket innen? — tette hozzá Ince, s bölcsen hasra vetette magát a földön.

Széltoló bólintott, mint egy báb, s mágiával töltött ujjával a mennyezetre mutatott, ami elolvadt, mint jég a hegesztőpisztoly alatt.

A morajlás folytatódott, szétsugározta nyugtalanító frekvenciáját az egész palotában. Közismert tény, hogy bizonyos hullámhosszak képesek pánikot kelteni, más hullámhosszak kínos önkéntelen vizelést okoznak, de a rázkódó szikla azon a frekvencián rezonált, amitől a valóság olvad el s folyik ki a sarkokon.

Ince szemlélgette egy darabig a csöpögő mennyezetet, majd óvatosan belekóstolt.

— Kissé meszes a citrussodó — nyilatkozta, majd hozzátette. — Fölteszem, semmi remény lépcsőkre, vagy igen?

Még több tűz csapott ki Széltoló elbűvölt ujjaiból, egy csaknem tökéletes mozgólépcsővé fuzionálva, kivéve, hogy talán nem akad egyetlen más mozgólépcső sem az univerzumban, amit aligátorbőr borit.

Ince megragadta a lágyan pörgő varázslót, és a lépcsőre ugrott.

Szerencsésen elérték a tetejét, mielőtt, nagy hirtelenséggel, megszűnt a varázslat.

A palota közepéből kihajtva, széttörve a tetőket, mint valami ősi járdán keresztül törő gomba, egy fehér torony meredezett Al Khali minden épületénél magasabbra.

Hatalmas kétszárnyú ajtó nyílt az alján, és abból, úgy lépdelve, mintha övék lenne a hely, egy tucat varázsló emelkedett elő. Széltoló azt gondolta, hogy fölismer néhány arcot, arcokat, amiket régebben bizonytalanul dadogni látott az előadótermekben vagy nyájasan rábámészkodni az Egyetemi ingatlanok világára. Ezeket az arcokat nem a gonoszságra tervezték. Az egész bandában nem akadt egyetlen agyar sem. De volt valami olyan közös nevező az arckifejezésükben, ami egy körültekintő személyt képes lett volna halálra rémíteni.