Terry Pratchett - Bűbájos bajok

Ince visszahúzódott egy célszerű fal mögé. Azon kapta magát, hogy Széltoló aggodalmas szemébe bámul.

— Hej, ez varázslat!

— Tudom — felelte Széltoló. — Ez helytelen!

Ince fölnézett a csillogó toronyra.

— De…

— Helytelennek érződik — jelentette ki Széltoló. — Ne kérdezd, miért.

A Serifa őrei közül féltucatnyi robbant ki egy boltíves ajtónyílásból, s a varázslók felé vetődtek, hanyatt-homlok támadásuk kísérteties csatahallgatásuk tette még baljóslatúbbá. Egy pillanatra fölszikráztak kardjaik a napsütésben, aztán két mágus megfordult, kinyújtotta kezét, és…

Ince inkább másfelé nézett.

— Örrgh — mondta.

Néhány görbe szablya pottyant a kockakövekre.

— Azt hiszem, nekünk most nagyon halkan el kéne innen osonnunk — szólt Széltoló.

— De hát nem láttad, hogy mivé változtatták őket?

— Halottakká — közölte Széltoló. — Tudom. Csak nem akarok rágondolni.

Ince azt gondolta, hogy ő sosem lesz képes nem gondolni rá, különösen szeles éjszakákon hajnali három körül. Az a lényege a mágia általi halálnak, hogy sokkal, de sokkal leleményesebb , mint, mondjuk, az acél; mindenféle érdekes új módja adódik a meghalásnak, és a fiú nem tudta kiverni fejéből az alakokat, amiket egy szempillantásra látott, mielőtt az oktarin tűzár könyörületesen elöntötte őket.

— Nem hittem volna, hogy a varázslók ilyenek — mondta, miközben végignyargaltak egy sikátoron. — Azt hittem, hogy sokkal, nos, sokkal inkább hülyék, mint vészesek. Valahogy nevetséges fickók.

— Hát akkor nevess egy jót ezen — motyogta Széltoló.

— De ők csak úgy megölték az őröket, anélkül, hogy…

— Bárcsak abbahagynád! Én is éppen olyan jól láttam, mint te.

Ince visszahúzódott. Szeme elkeskenyedett.

— Te is varázsló vagy — vádolta.

— Nem az a fajta vagyok — válaszolta kurtán Széltoló.

— Akkor milyen fajta vagy?

— A nem-gyilkoló típus.

— Az a mód, ahogy rájuk néztek, mintha az egész egyáltalán nem számítana… — folytatta Ince, fejét rázva. — Az volt a legrosszabb.

— Igen.

Széltoló, mint egy farönköt, súlyosan ejtette ezt az egyetlen szót Ince gondolatmenete elé. A fiú megborzongott, de legalább végre elhallgatott. Széltoló ténylegesen elkezdte sajnálni, ami roppant szokatlan dolog volt — általában úgy érezte, hogy saját magának van szüksége minden együttérzésére.

— Ez volt az első alkalom, amikor szemed láttára öltek meg valakit? — kérdezte.

— Igen.

— Pontosan mióta vagy barbár hős?

— Ööö. Milyen évet írunk?

Széltoló bekukucskált egy sarkon, de azokat a népeket, akik még függőlegesen maradtak errefelé, túlságosan elfoglalta a pánikba esés ahhoz, hogy törődjenek velük.

— Olyan sokáig voltál az úton? — jegyezte meg halkan. — Elvesztetted az idő fonalát? Tudom, hogy van ez. Ez a Hiéna Éve.

— Ó! Ebben az esetben körülbelül… — Ince ajka hang nélkül mozdult —, körülbelül három napja. Figyelj — tette hozzá gyorsan —, hogyan képesek az emberek így gyilkolni? Anélkül, hogy egyáltalán fontolóra vennék?

— Nem tudom — felelte Széltoló olyan hangon, ami azt sugallta, hogy ő fontolóra vette a dolgot.

— Úgy értem, még akkor is, amikor a vezír a kígyóverembe vettetett, úgy nézett ki, hogy legalább érdekli a dolog.

— Az jó. Mindenkinek érdeklődnie kéne valami iránt.

— Úgy értem, még nevetett is!

— Á! Humorérzéke is van.

Széltoló érezte, hogy ugyanazzal a kristálytisztasággal képes előrelátni jövőjét, amivel a szirtről lezuhant férfi látja a földet, és eléggé ugyanazon okból. Így amikor Ince azt mondta: „Csak odamutattak az ujjukkal anélkül, hogy legalább…”, Széltoló fölcsattant:

— Hallgass már el! Mit gondolsz, én mit érzek? Én is varázsló vagyok!

— Igen, nos, neked biztos nem is esik bajod — morogta Ince.

Nem volt valami erős ütés, mert még dührohamában is csak olyan izmai voltak Széltolónak, mint a tápfókának, de oldalt találta el Ince fejét, s eldöntötte őt, sokkal inkább a meglepetés súlyával, mint a benne rejlő energiával.

— Igen, tényleg varázsló vagyok — sziszegte Széltoló. — Egy varázsló, aki nem jeleskedik a mágiában! Sikerült ez idáig túlélnem mindent azzal, hogy nem voltam elég fontos ahhoz, hogy megöljenek! És amikor minden varázslót gyűlölnek és rettegnek, mit gondolsz, pontosan meddig fogok élni?

— Ez nevetséges!

Széltoló akkor se hökkenhetett volna jobban meg, ha Ince megüti.

— Mi?

— Idióta! Semmi mást nem kell tenned, csak levetned azt a hülye köntöst meg megszabadulnod attól az ostoba kalaptól, és soha, senki nem fogja tudni, hogy varázsló vagy!

Széltoló szája néhányat tátogott, roppant élethű benyomását keltve egy aranyhalnak, ami épp a dzsiggelés koncepciójának fölfogásával próbálkozik.

— Ne viseljem többé a köntöst? — nyögte.

— Pontosan. Azok a csiricsáré flitterek meg izék tuti áruló jelek — mondta Ince, nehézkesen talpra kászálódva.

— Szabaduljak meg a kalaptól?

— El kell ismerd, hogy ha úgy mászkálsz mindenfelé, hogy rá van írva a „Varászlo” szó, az egy kissé félreérthetetlen célzás.

Széltoló megajándékozta egy ideges vigyorral.

— Bocs — mondta —, nem egészen tudlak követni…

— Csak szabadulj meg tőlük. Elég egyszerű, nem igaz? Csak hajítsd el őket valahol, és akkor lehetsz egy, egy, nos, akármi. Valami, ami nem varázsló.

Csönd támadt, amit csak a távoli csata hangjai törtek meg.

— Ööö — kezdte Széltoló, aztán megrázta fejét. — Ezzel most megfogtál…

— Az ég szerelmére, ez olyan világos, mint a vakablak!

— …nem vagyok biztos benne, hogy értem, hová akarsz kilyukadni… — mormolta Széltoló, arca kísérteties az izzadságtól.

— Egyszerűen megszűnhetsz varázsló lenni.

Széltoló ajka hangtalanul mozgott, ahogy visszapörgette a szavakat, egyszerre egyet, aztán egyszerre mindet.

— Mi? — mondta, aztán, — Ó!

— Fölfogtad? Vagy neki akarsz veselkedni még egyszer?

Széltoló komoran bólintott.

— Nem hiszem, hogy érted. A varázslóság nem az, amit csinálsz , hanem ami vagy . Ha nem lennék varázsló, nem lennék semmi . — Levette a kalapját, s idegesen babrálgatta a laza csillagot a csúcsán, aminek következtében néhány további olcsó flitter társaságától kellett megváljon.

— Úgy értem, rá van írva a kalapomra, hogy varázsló — mondta. — Ez nagyon fontos…

Elhallgatott, és rámeredt a kalapra.

— Kalap — mormolta határozatlanul, tudatában, hogy valami okvetetlenkedő emlék elméje ablakához nyomja az orrát.

— Egész jó kalap — jegyezte meg Ince, aki érezte, hogy valamit várnak tőle.

— Kalap — említette újra Széltoló, aztán hozzátette —, a kalap! Meg kelt szerezzük a kalapot!

— Már van neked kalapod — mutatta ki Ince.

— Nem ezt a kalapot, a másikat. És Coninát!

Néhány véletlenszerű lépést tett egy átjáróban, aztán visszaoldalgott.

— Mit gondolsz, hol lehetnek? — kérdezte.

— Kik?

— Van az a varázskalap, amit meg kell találjak. Meg egy lány.

— Miért?

— Talán egy kissé bonyolult lenne elmagyarázni. Azt hiszem, lehetséges, hogy valahol sikoltozás is van belekeverve.