Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Hé! Ümm. Hallasz engem?

Biztos volt benne, hogy valami moccant, messze, hátul, a sötétben.

Megpróbálta újra, hangulata a rettegés és remény közt ingázott minden egyes szabálytalan szívveréssel.

— Hé! Én vagyok az, ümm, Horgany. Megismersz? Beszélnél velem, kérlek?

Talán nagy, csupabőr lábak osontak puhán a padlón odabenn, vagy esetleg csupán Horgany idegei reccsentek. Megpróbált nyeléssel segíteni kiszáradt torkán, s még egyszer belevágott.

— Figyelj, rendben van, de, figyelj, arról beszélnek, hogy bezárják a Könyvtárt!

A csönd kissé hangosabb lett. Az alvó macska fülét hegyezte.

— Ami történik, az mind helytelen! — közölte bizalmasan a kincstárnok, és tenyerét a szájára csapta a kimondott iszonyúság hallatán.

— Úúúk?

A neszek leghalkabbika hallatszott, olyan, akár a csótányok böfögése.

Hirtelen fölbátorodva, Horgany még közelebb szorította száját a réshez.

— Nálad van a, ümm, Patrícius odabenn?

— Úúúk.

— És mi lett a kutyulival?

— Úúúk.

— Ó! Akkor jó.

Horgany teljes hosszában elhevert az éjszaka steppelt komfortja alatt, s ujjaival a hűvös padlón dobolt.

— Nem lennél olyan szíves, ümm, engem is beereszteni? — kockáztatta meg.

— Úúúk!

Horgany grimaszolt a homályban.

— Nos, lennél szíves, ümm, beengedni csak egy pár percre? Valamit sürgősen meg kell beszéljünk, férfi a férfival.

— Ííík!

— Úgy értem, antropoiddal.

— Úúúk.

— Figyelj, akkor legalább nem jönnél ki te?

— Úúúk.

Horgany sóhajtott.

— Az állhatatosság ilyen fitogtatása mind nagyon szép, de előbb-utóbb éhezni fogsz ott benn.

— Úúúk, úúúk.

— Miféle másik bejárat?

— Úúúk.

— Ó, hát legyen úgy, ahogy akarod — sóhajtotta Horgany. De, valamiképpen, jobban érezte magát ettől a beszélgetéstől. Az Egyetemen mindenki más szemlátomást ábrándvilágban élt, míg a Könyvtáros semmi mást nem akart az egész világból, csak érett gyümölcsöt, katalóguscédulák rendszeres ellátmányát, s lehetőséget arra, úgy havonta, hogy átugorhassék a Patrícius magánállatkertjének falán. [15] Soha, senkinek nem volt elég bátorsága megkérdezni tőle, mit csinált ott. Ez különösképp megnyugtatónak bizonyult.

— Szóval rendben vagy banánilag meg egyébként? — firtatta egy rövid szünet után.

— Úúúk.

— Ne engedj be senkit, jó? Ümm. Azt hiszem, ez rettentően fontos.

— Úúúk.

— Jól van — Horgany fölállt, s leporolta térdét. Aztán a kulcslyukhoz tette száját, s hozzátette. — Ne bízz meg senkiben!

— Úúúk.

A Könyvtárban nem volt tökéletesen sötét, mert a varázskönyvek tömött sorai halvány oktarin izzást bocsátottak ki, amit a thaumaturgikus kiszivárgás okozott az erős okkult térbe. Épp elég fényes volt ahhoz, hogy megvilágítsa a nagy rakás polccal kiékelt ajtót.

A korábbi Patríciust — átmenetileg — gondosan elhelyezték egy bögrében a Könyvtáros íróasztalán. Maga a Könyvtáros a bútordarab alatt ült, pokrócába burkolózva, ölében tartva Vakkancsot.

Időnként megevett egy banánt.

Mindeközben Horgany visszabicegett az Egyetem visszhangzó átjáróin, hálószobája biztonságát célozva meg. És mivel füle idegesen kiszűrte a hangok leghalványabbikát is a levegőből, úgy esett, hogy meghallotta, pont a hallásküszöbön, a zokogást.

Idefent ez nem számított normális zajnak. A rangidős varázslók apartmanjainak szőnyeggel borított folyosóin akadt számos olyan zaj, amiknek meghallására számíthatott az ember, mint például horkolás, poharak koccintásának finom csilingelése, dallamtalan danolászás, és, nagyritkán, egy félresikerült bűvige süvítése és sercegése. De valaki csöndes sírásának hangja olyan újdonság volt, hogy Horgany azon vette észre magát, hogy az Arkrektor lakosztályához vezető átjáróban oldalaz.

Az ajtó nyitva állt. Szigorúan rászólva magára, hogy ezt igazán nem kéne, kifeszítve izmait egy sietős visszavonulás eshetőségére, Horgany bekukucskált.

Széltoló csak bámult.

— Mi ez? — suttogta.

— Azt hiszem, egyfajta templom lehet — válaszolta Conina.

Széltoló állt, és fölfelé meredt, Al Khali tömegei visszapattantak róla, és afféle browni mozgással nyüzsögtek körülötte. Egy templom, gondolta. Nos, hát nagynak nagy volt, meg imponáló, s az építész minden trükkét fölhasznált a tarsolyából, hogy még nagyobbnak és imponálóbbnak látsszék, mint amilyen valójában volt, meg hogy minden ránézővel jól megértesse, hogy máskülönben ők amúgy is nagyon kicsik és közönségesek és nincs feleannyi kupolájuk se. Az a fajta hely volt, ami pontosan úgy néz ki, ahogy egész életedben emlékezni fogsz rá.

De Széltoló úgy vélte, hogy fölismeri a szakrális építészetet, ha olyat lát, és a falfestmények fölötte a nagy, és persze imponáló falakon egyáltalán nem tűntek vallásosnak. Először is, a részvevők élvezkedtek. Szinte teljes bizonyossággal elmondható, hogy oltári jól érezték maguk. Igen, ez kétségtelen. Ugyancsak meglepő lett volna, ha nem érezték volna jól maguk.

— Ezek nem táncolnak, igaz? — kérdezte, kétségbeesett kísérletet téve arra, hogy ne higgyen a szemének. — Vagy esetleg ez egyfajta akrobatika?

Conina fölhunyorgott a kemény, fehér napfényben.

— Nem hinném — felelte elgondolkozva.

Széltoló észbe kapott.

— Nem gondolnám, hogy egy hozzád hasonló fiatal nőnek szabadna ilyesmit megnéznie — szögezte le szigorúan.

Conina rámosolygott.

— Azt hittem, a varázslóknak kifejezetten tilos — csacsogta édesen. — Állítólag megvakulsz tőle.

Széltoló újfent fölfelé fordította arcát, készen arra, hogy esetleg fél szemét megreszkírozza. Az ilyesmire számítani lehet, mondta magának. Nem ismernek semmi jobbat. A külföld az, nos, külföld. Másképp csinálják itt a dolgokat.

Bár némely dolgot, döntötte el, eléggé hasonlóan csinálnak, csak sokkal több találékonysággal, és, a látszat szerint, lényegesen gyakrabban.

— Al Khali templomfreskói szerte e világon híresek — árulta el neki Conina, amikor átsétálnak a gyerekhadon, amely tagjai számos kísérletet tettek arra, hogy mindenfélét eladjanak Széltolónak, és bemutassák őt csinos rokonaiknak.

— Nos, belátom hogy azok kell legyenek — értett egyet Széltoló. — Figyelj, kopj le, jó? Nem, nem akarom megvenni, bármi legyen is az. Nem, nem akarok találkozni a csajjal. Vagy fickóval. Vagy dologgal, te mocskos kölök. Szálljatok le , rendben?

Ez utóbbi kiáltás annak a csapat gyereknek szólt, akik higgadtan lovagoltak a Poggyászon, ami türelmesen baktatott Széltoló mögött, s meg sem próbálta lerázni őket. Lehet, hogy belebetegedett valamibe, gondolta a varázsló, s kissé fölvidult.

— Mit gondolsz, hány ember él ezen a kontinensen? — fordult Coninához.

— Nem tudom — válaszolta Conina, oda se nézve. — Úgy vélem, milliók.

— Ha bölcs lennék, nem lennék itt — nyilatkozta Széltoló mély érzelmektől áthatva.

Már órák óta Al Khaliban, Klaccs egész rejtélyes kontinensének kapujában, voltak. A varázsló szenvedett tőle.

Egy tisztességes városban kéne legyen legalább egy kevés köd, vélte, és az emberek a házakban kéne lakjanak, nem szabadna összes idejük kint az utcán töltsék. Nem szabadna, hogy ennyi homok meg hőség legyen. És ami a szelet illeti…