Terry Pratchett - Bűbájos bajok

Pompás kalap volt. Valójában Horgany kénytelen volt elismerni, hogy sokkal jobban nézett ki, mint az eredeti. A vén arkrektori föveg meglehetősen ütött-kopott volt, az aranypaszomány elpiszkolódott és szétfoszlott rajta. A másolat jelentős javulást mutatott. Stílusa volt neki.

— Különösen a csipke tetszik nekem — jelentette ki Fésűs.

— Egy örökkévalóságig tartott.

— Miért nem próbálkoztál varázslattal? — Fésűs megcsóválta ujját, s megmarkolta a magas, jeges poharat, ami megjelent a levegőben. Papírernyője és gyümölcssalátája alatt valami ragadós és jó drága alkoholt tartalmazott.

— Nem működött — felelte Horgany. — Egyszerűen, ümm, nem jött sehogyse össze. Minden egyes flittert kézzel kellett fölvarrjak — Fölemelte a kalapdobozt.

Fésűs beleköhécselt az italába.

— Még ne tedd el — mondta, s kivette a kincstárnok kezéből. — Mindig ki szerettem volna próbálni…

Odafordult a nagy tükörhöz a kincstárnok szobájának falán, s tiszteletteljesen leeresztette a kalapot meglehetősen mocskos fürtjeire.

Ez a bűbáj első napjának vége felé történt, s a varázslóknak sikerült megváltoztatni mindent, kivéve önmaguk.

Mindegyikük megkísérelte a legnagyobb titokban, amikor azt gondolták, senki se látja. Még Horgany is próbálkozott, dolgozószobájába elvonulva. Sikerült is húsz évvel megfiatalítania magát, olyan felsőtesttel, amin sziklákat lehetett volna törni, de abban a pillanatban, hogy abbahagyta a koncentrálást, visszapetyhüdt, nagyon kellemetlenül, megszokott testébe és korába. Volt valami rugalmas abban, ahogy kinéz az ember. Minél erősebben hajlítottad, annál sebesebben csapódott vissza. És annál keményebben ütött meg. Általában ugyancsak félelmetes fegyvernek tartják a tüskés vasgolyókat, pallosokat, és a nagy, nehéz, szögekkel kivert dorongokat, ám ezek semmiségek összehasonlítva húsz évvel, ami nagy hirtelen jelentős erővel főbe kólint tarkótájt.

Ennek oka az, hogy a bűbáj nem hat a természetüknél fogva mágikus dolgokra. Mindazonáltal a varázslók véghez vittek néhány fontos tökéletesítést. Például Fésűs köntöse a rendkívül költséges ízléstelenség selyem- és csipkeelegyévé vált, s egy nagy, vörös, hímzett bútorhuzatba bugyolált kocsonya megjelenésével ruházta föl.

— Jól áll nekem, nem gondolod? — kérdezte Fésűs. A kalap karimáját egy nem hozzáillő, hetyke pózba igazgatta.

Horgany nem szólt semmit. Kibámult az ablakon.

Na jó, tényleg javítottak némely dolgokon. Munkás egy nap volt, az biztos.

A vén kőfalak eltűntek. Most egész pofás kerítés állt a helyükön. Azon túl a város előnyösen csillogott-villogott, egy fehér márványba és vörös zsindelybe rótt költemény. Az Ankh-folyó többé nem az az iszappal teli szennyvízcsatorna volt, amit egész életében ismert, hanem egy ragyogó, kristálytiszta szalag, amiben — tetszetős ecsetvonás — dagadt potykák tátogtak és úsztak a vízben, ami szennyezetlen volt, akár az elolvadt hó. [13] Na persze, Ankh-Morpork lakosai mindig is azt állították, hogy a folyó vize mindenképp hihetetlenül szennyezetlen. Bármilyen víz, ami oly sok vesén haladt keresztül, érveltek, muszáj, hogy abszolút szennyezetlen legyen.

A levegőből Ankh-Morpork biztosan vakító kellett legyen. A város fénylett. Az évezredek mocska elsöpörtetett.

Ez valahogy kényelmetlen érzést keltett Horganyban. Nem ideillőnek érezte magát, mintha olyan új ruhát viselne, amitől viszket. Na persze, új ruhát viselt, és valóban viszketett is, de nem ez volt a baj. Az új világ igazán nagyon szép volt, pontosan olyan, amilyennek lennie kell, és mégis, és mégis… tényleg akartam a változást, gondolta magában Horgany, vagy csak azt szerettem volna, ha a dolgok megfelelőbben lennének elrendezve?

— Azt kérdeztem, nem gondolod, hogy egyenesen rám szabták? — érdeklődött Fésűs.

Horgany elbambult arccal fordult vissza.

— Ümm?

— A kalap, ember!

— Ó! Ümm. Nagyon… hozzád illő.

Fésűs egy sóhajjal eltávolította a barokkos fejfedőt, s gondosan visszahelyezte dobozába.

— Jobb lesz, ha odavisszük neki — jegyezte meg. — Már kérdezősködött felőle.

— Még mindig nyugtalanít, hogy hol lehet az igazi kalap — jelentette ki Horgany.

— Itt van — koppintott rá szigorúan a tetőre Fésűs.

— Úgy értem, ümm, a valódi.

— Ez a valódi.

— Úgy értettem…

— Ez az Arkrektor kalapja — nyilatkoztatta ki Fésűs gondosan. — Neked csak tudnod kéne, elvégre te készítetted.

— Igen, de… — kezdte siránkozva a kincstárnok.

— Végül is, nem készítettél volna egy hamisítványt , igaz?

— Nem mint, ümm, olyat…

— Ez csak egy kalap. Ez az, amit hisznek róla. Az emberek látják, hogy az Arkrektor viseli, azt gondolják, ez az eredeti kalap. Egy bizonyos értelemben az is. A dolgokat az határozza meg, hogy mit csinálnak. Na meg az embereket is, természetesen. A varázslóság sarkalatos alapeszméje ez — Fésűs színpadiasan elhallgatott, s Horgany kezébe nyomta a kalapdobozt. — Cogitum ergot kalappo , úgy is mondhatnád.

Horgany speciális tanulmányokat szentelt az ősi nyelveknek; s most megtett minden tőle telhetőt.

— „Gondolkozom, tehát kalap vagyok”? — kockáztatta meg.

— Mi? — kérdezte Fésűs, miközben nekivágtak a lépcsőknek a Nagycsarnok új megtestesülése irányába.

— „Úgy gondolom, én viselem a kalapot”? — sugallta Horgany.

— Csak fogd be a szád, jó?

A ködfátyol még mindig beborította a várost, ezüst- meg aranyszín függönyszárnyai vérbe fordultak a lenyugvó nap fényétől, ami beragyogott a csarnok ablakain.

Zseton egy zsámolyon ücsörgött, varázsvesszejét a térdére fektette. Fölmerült Horganyban, hogy még sose látta a fiút bottalan, ami fura. A legtöbb varázsló az ágy alatt, vagy a kandalló fölé akasztva tartotta pálcáját.

Horgany nem kedvelte ezt a botot. Fekete volt, nem csak azért, mert ez volt a színe, hanem sokkal inkább azért, mert úgy nézett ki, mint egy mozgatható, egy másik, sokkalta kellemetlenebb dimenziórendszerbe vezető lyuk. Nem volt szeme, de ettől függetlenül úgy tűnt, hogy Horganyt bámulja, mintha ismerné legbensőbb gondolatait, ami mellesleg jelen pillanatban lényegesen több volt, mint amit ő maga tudott.

Bizsergett a bőre, miközben átkeltek a térségen, s érezte a nyers mágiasugarat az ülő alakból kiáramlani.

Többtucatnyi rangidős varázsló állta körbe a zsámolyt, s bámult elképedt csodálattal a padlóra.

Horgany nyújtogatta nyakát, hogy jobban lásson, s megpillantotta…

A világot.

Egy fekete éjtócsában lebegett, amit valahogy magába a padlóba illesztettek, és Horgany szárnyű bizonyossággal tudta, hogy valóban a világ volt, nem valami képmás, vagy egyszerű kivetítés. Volt ott felhőmintázat meg minden. Ott voltak a Tengelyföld fagyos pusztaságai, az Ellensúly Kontinens, a Körkörös-tenger, a Peremcsobaj, mind apró meg pasztellszínű, mindazonáltal valódi…

Valaki szólt hozzá.

— Ümm? — mondta, s a — képletesen szólva — hirtelen hőmérsékletcsökkenés visszarántotta a valóságba. Rettegve jött rá, hogy épp Zseton intézett hozzá egy megjegyzést.

— Tessék? — helyesbített. — Csak hát a világ… olyan gyönyörű…

— A mi Horganyunk egy esztéta — jelentette ki Zseton, s röpke kacaj gyöngyözött föl azon egy-két varázsló ajakáról, akik ismerték ezt a szót —, ám ami a világot illeti, lehetne javítani rajta. Azt mondtam az előbb, Horgany, hogy bármerre nézünk, kegyetlenséget, embertelenséget és kapzsiságot látunk, ami elárulja nekünk, hogy a világot bizony rosszul kormányozzák, hát nem igaz?