Terry Pratchett - Bűbájos bajok

Valaha, amikor a háttérmágia szintje a Korongon még ifjú volt és magas, s megragadott minden alkalmat, hogy rátörjön a világra, a varázslók mind olyan hatalmasak voltak, mint a bűbájosok, s minden egyes hegytetőre fölépítették tornyaik. És ha van valami, amit egy igazán hatalmas varázsló ki nem állhat, az egy másik varázsló. Egy mágus ösztönös diplomáciai tárgyalásmódja az, hogy addig igézi a másikat, míg izzani nem kezd, aztán megátkozza a sötétben.

Ez csak egy dolgot jelenthet. Na jó, kettőt. Hármat.

Totális. Varázslatos. Háborút.

És persze nem voltak szövetségek, se oldalak, se alku, se irgalom, se szünet. Az égbolt kicsavarodott, a tengerek forrtak. A tűzgolyók sivítása és süvítése az éjt nappá tette, de ez rendben volt, mert az őket követő fekete füstfelhők meg a nappalt éjszakává sötétítették. A táj úgy emelkedett és süllyedt, mint a nászutasok paplana, és magának a térnek az anyagát multidimenzionális csomókba kötötték, s hozzávágták egy lapos kőhöz az Idő-folyam mellett. Példának okáért, akkoriban roppant népszerű varázsige volt Pelepel Temporális Kompresszora, ami egy alkalommal azt eredményezte, hogy óriáshüllők egy faja létrejött, kifejlődött, elterjedt, virágkorát élte, aztán kipusztult úgy körülbelül öt perc időtartama alatt, csupán csontjait hagyva hátra, hogy majd tökéletesen félrevezessék az eljövendő nemzedékeket. A fák úsztak, a halak járkáltak, a hegyek leugrottak a boltba egy csomag cigarettáért, és a lét változékonysága elérte azt a fokot, amikor egy óvatos embernek az volt az első dolga fölébredés után, hogy sebtiben megszámolta végtagjait.

Valójában pont ez volt a probléma. Az összes varázsló többé-kevésbé egyenrangú volt erejét tekintve, és különben is magas, bűvigékkel jól védett tornyokban éltek, ami azt jelentette, hogy a legtöbb varázsfegyver visszapattant, és közönséges népeken csattant, akik megpróbáltak becsületes munkával megélni abból, ami, ideiglenesen, a föld volt, és amúgy mindennapi, tisztességes (bár meglehetősen rövid) életet éltek.

De a küzdelem tovább folyt, a rend univerzumának szerkezetét döngetve, a valóság falait gyöngítve, s azzal fenyegetve a téridő egész rozoga építményét, hogy a Tömlöc Létsíkok sötétségébe taszítja…

Az egyik monda azt állítja, hogy az istenek léptek közbe, de az istenek általában nem avatkoznak emberi ügyekbe, hacsak nem szórakoztatja őket a részvétel. Egy másik úgy szólt — és ez volt az, amit a varázslók maguk meséltek, s le is írták könyveikben —, hogy a varázslók maguk összegyűltek, s barátilag rendezték vitáik az emberiség üdvéért. És ez volt az, amit általában hiteles beszámolóként elfogadtak, annak ellenére, hogy körülbelül annyira volt valószínű, mint egy ólom mentőöv.

Az igazságot nem könnyű leszögezni egy lapra. A történelem fürdőkádjában bajosabb kézben tartani az igazságot, mint a szappant, s még annál is sokkalta nehezebb megtalálni…

— Mi történt akkor? — érdeklődött Conina.

— Nem számít — legyintett Széltoló gyászosan. — Az egész újra kezdődik. Érzem. Túl sok mágia ömlik a világba. Borzalmas háború lesz. Az egész meg fog ismétlődni. De ezúttal a Korong túl öreg ahhoz, hogy kibírja. Minden túl vékonyra kopott. Végzet, sötétség és pusztulás rontanak ránk. Az Apokralipszis közeleg.

— Halál mindenfelé — tette hozzá segítőkészen Ince.

— Mi? — csattant föl Széltoló, dühösen, hogy félbeszakították.

— Azt mondtam, halál mindenfelé — ismételte meg Ince.

— Mindenfelé, azt nem bánom — közölte Széltoló. — Csak azt nem szeretném, ha esetleg erre járna.

— Ez csak egy szólás — nyugtatta Conina.

— Azt te csak hiszed. Én találkoztam vele.

— Hogy néz ki? — faggatta Ince.

— Mondjuk úgy, hogy…

— Igen?

— Nincs szüksége fodrászra.

Mostanra a nap égre szegezett izzólámpa volt, és a homok meg a vörösen izzó parázs között egyetlen különbség maradt: a színük.

A Poggyász cikcakkban baktatott az égető dűnéken. A sárga nyálka a fedelén gyorsan száradt.

A magányos kis téglalapot egy sziklaorom tetejéről, aminek alakja és hőmérséklete a samott-téglát idézte, egy kiméra [25] A kiméra leírása végett forduljunk Zanót híres bestiáriumához, az Anima Unnaturale -hoz: „Wan nekije selőlába, hamm, teknőchajja, baromffyfoga és kélgyószárnya. Természetessen, tsak szawam biszonittya, de a zörny lehellettye ojan, mint a kohó, és az tempramentomja, mint a gummy léggömbbé a hurikánban.” nézte. A kiméra szerfelett ritka állatfajta, és amit ez a konkrét példány tervezett, nem fog segíteni ezen, sőt.

Gondosan kiszámította a pillanatot, elrúgta magát karmaival, kitárta bőrszerű szárnyát, és zuhanni kezdett áldozata felé.

Az volt a kiméra módszere, hogy alacsonyan a préda fölé lebben, kissé fölforralja tüzes lélegzetével, aztán fordul, s fogával szétszaggatja vacsoráját. A tüzes résszel még elboldogult, de aztán, azon a ponton, ahol a tapasztalat azt mondta neki, hogy egy meglepett és halálra rémült áldozattal kéne szembenézzen, a földön találta magát a megperzselődött és fölbőszült Poggyász útjában.

Az egyetlen fehéren izzó dolog a Poggyász környékén a dühe volt. A Poggyász több órát töltött szörnyű fejfájással, mely időszak alatt úgy tűnt, hogy az egész világ megpróbált rátámadni. Mostanra elege lett.

Amikor a boldogtalan kimérát zsírtócsává taposta, megtorpant egy pillanatra, szemlátomást jövendőjét latolgatva. Kezdett világossá válni, hogy a senkihez se tartozás sokkal bajosabb, mint gondolta. Halvány, vigasztaló emlékképek merültek föl benne a szolgálatról, meg a sajátjának kinevezett gardróbról.

Nagyon lassan megfordult, gyakorta meg-megállva, hogy kitárja fedelét. Ha lett volna orra, akkor esetleg azt mondhatnánk, hogy a levegőt szaglászta. Végül elhatározta magát.

A kalap és viselője eltökélten lépdelt a törmeléken, ami valaha a mesés Rhoxie volt, át a bűbáj tornyának lábához, kelletlen kíséretük mögöttük csellengett.

A toronylábon volt egy ajtó. Eltérően a Láthatatlan Egyetem kapujától, amit általában szélesre tártak és kitámasztottak, ez szorosan be volt zárva. És fényleni látszott.

Ti hárman kiváltságosak vagytok, hogy itt lehettek , szólt a kalap Ábrim petyhüdt szájából. Ez az a pillanat, amikor a varázslás abbahagyja az elfutást , megsemmisítően nézett Széltolóra, és elkezdi az ellenállást. Egész hátralévő életetekben emlékezni fogtok erre.

— Mi, egész ebédidőig? — kérdezte Széltoló elgyöngülve.

Jól figyeljetek , mondta Abrim. Kinyújtotta kezét.

— Ha lesz rá esélyünk — súgta Széltoló Incének —, elmenekülünk, rendben?

— Hová?

— Innen — mutatta ki Széltoló —, a fontos szó az innen.

— Nem bízom ebben a férfiban — közölte Ince. — Igazán igyekszem nem az első benyomás alapján ítélni, de határozottan az a véleményem; hogy rosszban sántikál.

— A kígyóverembe vettetett téged!

— Talán el kellett volna értenem a célzást.

A vezír motyogásba fogott. Még Széltoló, akinek kevéske tehetsége magában foglalta a nyelvek könnyed elsajátítását, sem ismerte föl, de olyanfajta nyelvnek hangzott, amit kifejezetten motyogásra terveztek, a szavak előkanyarodtak, mint valami kasza bokamagasban, sötéten, vörösen, könyörtelenül. Bonyolult örvényléseket írtak le a levegőben, aztán lágyan ellebegtek a torony ajtaja felé.