Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Nem hinném, hogy jó ötlet lenne — magyarázta a lány. — Széltoló?

A varázsló gyászosan rázta fejét, s fölkapott egy kavicsot. Áthajította a romba dőlt fal fölött, ahol az kis, kék teáskannává változott. Ripityára tört, amikor leesett a földre.

— A bűvigék kölcsönhatásba lépnek egymással — mondta. — Nem lehet tudni, mi fog történni.

— De mi biztonságban vagyunk itt a fal mögött? — kíváncsiskodott Conina.

Széltoló egy kissé földerült.

— Tényleg?

— Téged kérdeztelek.

— Ó! Nem. Nem hinném. Ez csak közönséges kő. Jön egy tisztességes varázsige és… ffuj.

— Ffuj?

— Úgy van.

— Ne fussunk akkor el?

— Érdemes megpróbálni.

Néhány másodperccel azelőtt érték el a következő, még viszonylag függőleges falat, hogy egy összevissza köpködő sárga tűzlabda becsapódott oda, ahol korábban feküdtek, és valami borzasztóvá változtatta a talajt. A torony körül az egész terület a szikrázó levegő tornádójává vált.

— Kell nekünk egy terv — közölte Ince.

— Megpróbálkozhatnánk újra a futással — javasolta Széltoló.

— Az nem old meg semmit!

— A legtöbb dolgot megoldja — helyesbített Széltoló.

— Milyen messzire kell eljussunk ahhoz, hogy biztonságban legyünk? — kérdezte Conina.

Széltoló megreszkírozott egy pillantást a fal mellett.

— Érdekes filozófiai kérdés — felelte. — Már sokfelé jártam, és még sosem voltam biztonságban.

Conina sóhajtott, s rámeredt egy közeli törmelékhalomra. Még egyszer jól megnézte. Volt benne valami fura, de nem tudott rájönni, mi lehet az.

— Megrohamozhatnám őket — indítványozta bizonytalanul Ince. Vágyódva leste Conina hátát.

— Nem sikerülne — legyintett Széltoló. — Semmi sem hatásos a mágiával szemben. Kivéve a még erősebb mágiát. És aztán az egyetlen, ami legyőzi az erősebb mágiát, az a még annál is hatalmasabb varázslat. És a következő pillanatban, tudod …

— Ffuj? — sugallta Ince.

— Már előfordult korábban — mondta Széltoló. — Évezredeken át folytatódott, míg a…

— Tudjátok, mi a fura abban a kőrakásban? — fordult hozzájuk a lány.

Széltoló odapillantott. Hunyorgott.

— Mi, a lábaktól eltekintve?

Jó néhány percig eltartott, míg kiásták a Serifát. Még mindig egy borosüveget szorongatott, ami csaknem kiürült már, s bizonytalan fölismeréssel pislogott rájuk.

— Méregerős — motyogta, aztán némi erőfeszítéssel hozzátette — itóka, ez az évjárat. Úgy éreztem — folytatta —, mintha rám omlott volna a palota.

— Le is omlott — bólintott Széltoló.

— Aha. Hát akkor az volt az — Kerőzus több próbálkozás után sikerrel összpontosított Coninára, s hátrafelé himbálta magát. — Szavamra, az ifjú hölgy megint. Nagyon imponáló.

— Hé… — kezdte Ince.

— Az te hajad — szólt a Serifa, lassan újra előreringatózva — hasonlatos, hasonlatos az kecskéknek gyapjához, melyek legelésznek az Gebra hegy oldalán. [27] Énekek Éneke, Károli Gáspár fordításának fölhasználásával.

— Na, idefigyeljen…

— Az te két menyed hasonló, hasonló — a Serifa kissé oldalra imbolygott, s röpke, ám bánatos pillantást vetett az üres palackra —, hasonló az fölékesített görögdinnyéhez az hajnal mesés kertjében.

Conina szeme kitágult.

— Tényleg?

— Nem — felelte a Serifa —, ezt kétlem. Fölismerném a fölékesített görögdinnyét, ha olyat látnék. Miként fehér galambok az mezőn az víznek partján, olyanok az te combjaid, melyek… [28] Énekek Éneke, Károli Gáspár fordításának fölhasználásával.

— Hörrm, már elnézést… — vágott közbe Ince, szántszándékkal torkát köszörülve.

Kerázus felé imbolygott.

— Hmm? — firtatta.

— Ahonnan én jövök — szögezte le Ince hidegen —, ott nem szokás így beszélni a hölgyekkel.

Conina sóhajtott, mikor Ince védelmezőleg elé csoszogott. Ez, tűnődött, abszolúte igaz.

— Valójában — folytatta a fiú, olyannyira előredugva állát, amennyire csak tudta, ami még mindig csak arra volt elég, hogy grüberlinek látszódjék —, rohadt nagy kedvem lenne…

— Nem nyitni vitát — lépett előre Széltoló. — Ööö, uram, Sire, ki kéne jussunk innen. Föltételezem, kegyelmed nem tudja a kiutat?

— Termek ezrei — mondta a Serifa — vannak itt, tudja. Évek óta nem jártam kint — Csuklott. — Évtizedek óta. Egonok óta. Igazából sosem jártam még kint — Az arca megmeredt a fogalmazás tevékenységében. — Az Idő madara csak, ümm, kicsiny utat kell tipegjen, s lám! a madár talpon van.

— Az az obrigó — motyogta Széltoló.

Kerőzus felé ingott.

— Ábrim intézi az összes uralkodást, tudja. Rettentő kemény munka.

— Ő jelen pillanatban — jelentette Széltoló — nem áll a helyzet magaslatán.

— És mi valahogy szeretnénk innen meglépni — közölte Conina, aki még mindig a kecskés hasonlatot fontolgatta.

— És nekem van ez az obrigóm — említette Ince, szúrósan meredve Széltolóra.

Kerőzus megveregette a karját.

— Ez helyes — mondta. — Mindenkinek kéne legyen kedvenc háziállata.

— Így hát, ha esetleg történetesen tudná, hogy van-e magának istállója vagy ilyesmi… — noszogatta Széltoló.

— Százával — felelte Kerőzus. — Birtokomban van a világ legremekebb paripáinak némelyike… többsége — Összevonta szemöldökét. — Így mondták nekem.

— De esetleg nem tudja, hogy merre vannak ezek?

— Hát azt nem — ismerte be a Serifa. Egy véletlen mágiafuvallat a mellettük lévő falat arzénos habcsókká változtatta.

— Azt hiszem, hogy jobb lenne nekünk most a kígyóveremben — jegyezte meg elfordulva Széltoló.

Kerőzus újabb szomorú tekintetet vetett kiürült borospalackjára.

— Azt tudom, hogy hol van egy repülő varázsszőnyeg — nyilatkozta.

— Nem — tiltakozott Széltoló, védekezően fölemelve kezét. — Abszolúte nem. Még csak ne is…

— A nagyapámé volt…

— Egy valódi varázsszőnyeg? — csillant meg Ince szeme.

— Figyeljetek — hadarta Széltoló sietve. — Már attól is szédülni kezdek, ha magas történeteket hallok.

— Ó, eléggé — a Serifa puhán böffentett egyet — eredeti. Nagyon csinos mintával. — Újra a palackra hunyorgott, és sóhajtott. — Szép kék színe is volt — tette hozzá.

— És esetleg történetesen nem tudja, hogy most hol van? — kérdezte Conina lassan, annak a modorában, aki nagyon óvatosan odaoson egy olyan vadállathoz, amelyik bármely pillanatban megrémülhet.

— A kincstárban. Oda tudom az utat is. Szerfelett gazdag vagyok, tudják. Vagy legalább is így mondták nekem — Lehalkította a hangját, s megpróbált Coninára kacsintani, ami végül csak mindkét szemével sikerült. — Ráülhetünk — mondta, s verejtékezni kezdett. — És elmondhatnál nekem egy mesét…

Széltoló összeszorított foggal próbált meg sikítani. A bokája már izzadt.

— Nem fogok fölülni semmiféle mágikus szőnyegre! — sziszegte. — Félek a földtől!

— Úgy érted, félsz a magasságtól — korrigálta Conina. — És ne legyél már ilyen hülye.

— Tudom, hogy értettem! A föld az, ami végül megöl!

Az Al Khaliért folyó csata pörölyfejű felhő volt, amelynek zavaros mélyén hátborzongató alakokat lehetett hallani, és földöntúli hangokat látni. Szórványos céltévesztések süvítettek át a városon. Ahol becsapódtak, ott a dolgok… megváltoztak .