Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— A nagypapája humoros ember volt? — érdeklődött.

— Ó, hogyne. Mindig szeretett kuncogni — válaszolta Kerőzus.

— Ó, remek — sóhajtotta Conina. Gondosan megböködött egy padlókövet, ami, Széltoló szemében, semmiben sem különbözött társaitól. Egy kis bánatos rugós nesszel egy tollseprű imbolygott elő a falból hónalj magasságban.

— Azt hiszem, nagy örömmel találkoztam volna az öreg Serifával — közölte a lány összeszorított fogakkal —, bár nem azért, hogy a kezét rázzam. Jobb lesz, ha bakot tartasz nekem, varázsló.

— Tessék?

Conina ingerülten mutatott egy félig nyitott ajtónyílásra pont előttük.

— Meg akarom azt nézni — mondta. — Csak tedd össze a két kezed, hogy legyen mire állnom, oké? Hogyan vagy képes arra, hogy ennyire hasznavehetetlen legyél?

— Amikor hasznos vagyok, mindig bajba kerülök — motyogta Széltoló, megpróbálva figyelmen kívül hagyni az orrához érő meleg húst.

Hallotta, hogy a lány kotorászik az ajtó fölött.

— Gondoltam — szólalt meg Conina.

— Mi az? Irtózatosan éles lándzsák a lezuhanás szélén?

— Nem.

— Hegyes végű rostély készen a fölnyársalásra?

— Egy vödör — felelte határozottan Conina, és lelökte.

— Mi, forró, mérgező…

— Mészfesték. Csak rengeteg vén, beszáradt mész — Conina leugrott.

— Nesze nektek nagypapa — nyilatkozta Kerőzus. — Soha egy unalmas perc.

— Nos, hát nekem már eléggé elegem van — szögezte le Conina szigorúan, és az alagút távoli vége felé mutatott. — Gyertek, ti ketten.

Körülbelül háromlábnyira voltak az alagút végétől, amikor Széltoló megérezte a légmozgást maga fölött. Conina a véknyába ütött, imígyen lökve őt előre az ajtón túli szobába. Gördülve ért földet, és valami eltalálta a lábát ugyanakkor, amikor egy hangos dobbanás meg megsüketítette.

A teljes tető, egy négy láb vastag óriási kőtábla, bezuhant az alagútba.

Széltoló előrekúszott a porfelhőben, és, reszkető ujjal, kibetűzte az írást a kőtábla oldalán.

„Na, most nevessetek!” , olvasta.

Fölült.

— Ez a nagypapa — jelentette Kerőzus boldogan —, mindig k…

Elcsípte Conina pillantását, aminek ereje egy ólmosbotéval vetekedett, s bölcsen befogta a száját.

Ince bukkant elő a felhőkből, köhécselve.

— Hé, mi történt? — firtatta. — Mindenki jól van? Ez nem történt, amikor én jöttem keresztül.

Széltoló megfelelő választ kutatott, és képtelen volt jobbat találni a „Tényleg?!”-nél.

Fény szűrődött a mélyen fekvő terembe a tető közeli, apró, rácsos ablakokból. Nem volt kiút, kivéve a keresztülsétálást több száz tonnányi kövön, ami elzárta az alagutat, vagy, hogy másképp fogalmazzunk, és ez volt az a mód, ahogy Széltoló megfogalmazta a dolgot, kétségkívül kelepcébe estek. A varázsló ettől kissé ellazult.

De legalább nem lehetett eltéveszteni a varázsszőnyeget. Ott feküdt összegöngyölve egy megemelt kőkockán a terem közepén. Mellette állt egy kis, csillogó olajlámpás, és, Széltoló nyakát nyújtogatta, hogy lássa, egy apró aranygyűrű. Fölnyögött. Mindhárom tárgy fölött halvány oktarin fényudvar látszott, jelezve, hogy varázslatosak.

Amikor Conina kigöngyölte a szőnyeget, számos apró holmi gurult a padlóra, köztük egy rézhering, egy fafül, néhány nagy, négyszögletes flitter, és egy ólomdoboz benne egy konzerválódott szappanbuborékkal.

— Mi a franc ez? — érdeklődött Ince.

— Nos — válaszolta Széltoló —, mielőtt megpróbálták megenni a szőnyeget, valószínűleg molyok voltak.

— Hű!

— Ez az, amit ti emberek sosem fogtok föl — mondta Széltoló fáradtan. — Azt hiszitek, hogy a mágia olyan valami, amit föl lehet kapni és használni, mint egy… egy…

— Paszternákot? — sugallta Ince.

— Borospalackot? — indítványozta a Serifa.

— Valami olyasmi — értett egyet óvatosan Széltoló, de aztán összeszedte magát, s folytatta. — De az az igazság, hogy… hogy…

— Nem olyan?

— Sokkal inkább hasonlít egy borospalackra? — reménykedett a Serifa.

— A mágia használja az embert — szólt Széltoló sietősen. — Legalább annyira hat rátok, mint amennyire ti hattok rá, ilyesmi. Nem babrálhattok mágikus dolgokkal anélkül, hogy azok ne hassanak rátok. Csak gondoltam, jobb, ha figyelmeztetlek.

— Mint egy borospalack — kezdte a Serifa —, ami…

— Visszaiszik téged — közölte Széltoló. — Szóval kezdetnek letehetitek azt a lámpát meg gyűrűt, és az istenek szerelmére, ne dörzsöljetek meg semmit!

— A nagypapám ezekkel szerezte a családi vagyont — nyilatkozta Kerőzus reménytelen vágyakozással hangjában. — Tudják, gonosz bácsikája bezárta őt egy barlangba. Kénytelen volt azzal beérni, ami a keze ügyébe került. Semmije se volt az égadta világon, csak egy repülő szőnyege, egy mágikus lámpása, egy varázsgyűrűje és egy grottányi válogatott drágaköve.

— Nagy nehézségek árán jutott csak valamire, mi? — gúnyolódott Széltoló.

Conina kiterítette a szőnyeget a padlóra. Szövevényes mintája arany sárkányokat ábrázolt kék háttér előtt. Módfölölt bonyolult sárkányok voltak, hosszú szakállal, fülekkel és szárnyakkal, s úgy tűnt, hogy egyik formából a másikba változás során, mozgás közben fagytak mozdulatlanságba, ami azt sugallta, hogy az őket megszövő szövőszék a szokásos háromnál több dimenzióval rendelkezett, de a legrosszabb az egészben az volt, hogy ha elég sokáig nézted, akkor a minta átváltozott arany háttéren kék sárkányokká, s az a rettenetes érzés fogott el, hogy ha egyszerre próbálkoznál meg mindkét típusú sárkány látásával, akkor az agyad kicsöpögne a füleden.

Némi nehézség árán Széltoló eltépte pillantását, amikor egy újabb távoli robbanás rázta meg az épületet.

— Hogy működik? — kérdezte.

Kerőzus vállat vont.

— Sose használtam még — közölte. — Föltételezem, csak azt mondod „föl!”, meg „le!”, meg ilyesmiket.

— Mit szólna egy „repülj keresztül a falon!”-hoz? — firtatta Széltoló.

Mindhárman fölnéztek a terem magas, sötét, és mindenek előtt, szilárd falaira.

— Kipróbálhatnánk azt, hogy, ráülünk, és azt mondjuk „emelkedj!” — vetette föl Ince. — És aztán, mielőtt a mennyezetbe ütközünk, azt mondhatnánk, hogy „állj!” — Kissé eltűnődött ezen, aztán hozzátette. — Amennyiben ez a helyes parancs.

— Vagy „hagyd abba!” — indítványozta Széltoló —, vagy „ereszkedj!”, „bukj le!”, „ess le!”, „süllyedj!”. Vagy „borulj!”.

— „Zuhanj le!” — javasolta komoran Conina.

— Persze — jegyezte meg Ince —, most, hogy rengeteg vad mágia ömlik szerteszét, megpróbálkozhatnál fölhasználni egy keveset belőle.

— Á — mondta Széltoló, meg — Nos…

— Rá van írva a kalapodra, hogy „varászlo” — vetette közbe Kerőzus.

— Bárki ráírhat bármit a kalapjára — szögezte le Conina. — Nem akarhatsz elhinni mindent, amit olvasol.

— Na, álljunk csak meg egy percre — fortyant föl Széltoló.

Megálltak egy percre.

És még további tizenhét másodpercre.

— Figyeljetek, ez sokkal nehezebb, mint gondoljátok — mondta.

— Na, mit mondtam nektek?! — diadalmaskodott Conina. — Gyerünk, kaparjuk ki a habarcsot a tíz körmünkkel.

Széltoló csöndre intette a lányt, levette a kalapját, nyomatékosan lefújta a port a csillagról, föltette újra, megigazgatta a karimáját, fölgyűrte az ingujját, kinyújtóztatta az ujjait, és pánikba esett.