Terry Pratchett - Bűbájos bajok

Nos, ennyi, már ami a szervezett varázslóságot illeti. A békés mágia kétezer éve ment veszendőbe, a tornyok újra az égre törtek, és most, hogy rengeteg új nyers varázs ömlött szét, valami nagyon súlyosan meg fog sérülni. Valószínűleg a világegyetem. Túl sok mágia maga köré tudja tekerni az időt és teret, és ez nem volt túl jó hír az olyan emberek számára, akik megszokták azt, hogy izék, mint például okozatok, követik az izéket, mint például okok.

És persze lehetetlen lett volna ezt elmagyarázni a társainak. Nem úgy tűnt, hogy helyesen értelmezik az eszméket, konkrétabban, nem úgy tűnt, hogy kapiskálják a végzet koncepcióját. Abban a szörnyű tévhitben szenvedtek, hogy valamit lehetne csinálni. Úgy látszott, készek arra, hogy a világot olyanná tegyék, amilyennek szeretnék, vagy belehaljanak a próbálkozásba, és az a probléma a próbálkozásba való belehalással, hogy belehalsz a próbálkozásba.

A vén egyetemi szervezettségnek pont az volt a lényege, hogy valamiféle békét tartott fönn a varázslók közt, akik kábé olyan könnyen jönnek ki egymással, mint a bezsákolt macskák, s most, hogy ez már vérre megy, bárki, aki megkísérel közbeavatkozni, a végén alaposan össze lesz karmolva. Ez nem az öreg, szelíd, meglehetősen hülye mágia volt, amit a Korong már megszokott, ez varázsháború volt, fehéren izzó és fölperzselő.

Széltoló nem jeleskedett a látnoki képességek terén sem, valójában éppen hogy csak képes volt látni a jelent. De elcsigázott bizonyossággal tudta, hogy valamikor a nagyon közeli jövőben, mondjuk úgy harminc másodpercen belül, valaki azt fogja mondani: „De bizonyára van valami, amit tehetünk?”

A lenyugvó nap lapos sugarai megvilágította sivatag elhúzott alattuk.

— Nem látszik túl sok csillag — jegyezte meg Ince. — Talán félnek előbújni?

Széltoló fölnézett. Ezüstköd csillámlott magasan a levegőben.

— A nyers mágia ülepedik ki az atmoszférából — közölte. — Mert túltelített.

Huszonhét, huszonnyolc, husz…

— De bizonyára… — kezdte Conina.

— Nincs — szögezte le Széltoló kereken, de csak az elégedettség leghalványabb nyilallásával. — A mágusok mindaddig harcolni fognak egymással, míg csupán egyetlen győztes marad. Nincs semmi, amit bárki megtehetne.

— Jól esne egy ital — jelentette Kerőzus. — Föltételezem, nem tudunk megállni valahol, ahol vehetnék magamnak egy kocsmát?

— Miből? — érdeklődött Ince. — Kegyelmed szegény, nem emlékszik?

— A szegénységet nem bánom — felelte a Serifa. — A józanság az, amivel gondjaim vannak.

Conina gyengéden megböködte Széltoló bordáit.

— Te irányítod ezt az izét? — kérdezte.

— Nem.

— Akkor hová megy?

Ince lekukucskált.

— A látszat szerint — mondta —, tengelyiránt. A Körkörös-tenger felé.

— Muszáj, hogy valaki kormányozza.

Helló, szólalt meg egy barátságos hang Széltoló fejében.

Te nem a lelkiismeretem vagy, ugye? gondolta Széltoló.

Nagyon pocsékul érzem magam.

Nos, sajnálom, gondolta Széltoló, de ez egyáltalán nem az én hibám. Nem értem, miért kéne magamra vállaljam a felelősséget.

Igen, de tehetnél valamit.

Mint például?

Elpusztíthatnád a bűbájost. Akkor ez az egész összeomlana.

Semmi esélyem.

Akkor legalább belehalhatnál a próbálkozásba. Az esetleg még mindig jobb, mint hagyni, hogy kitörjön a varázsháború.

— Figyelj, csak fogd be a szád, jó? — csattant föl Széltoló.

— Mi? — kérdezte Conina.

— Hümm? — bizonytalankodott Széltoló. Bambán bámult lefelé a kék és arany mintára maga alatt, és hozzátette. — Te röpteted ezt, igaz? Rajtam keresztül! Ez alattomos!

— Miről beszélsz?

— Ó. Bocs. Magamban beszélek.

— Azt hiszem — közölte Conina —, jobb lesz, ha landolunk.

Lefelé kezdtek lebegni egy félhold alakú partra, ahol a sivatag elérte a tengert. Közönséges fényben a homok vakítóan fehér lett volna a csöppnyi kagylótöredékek milliárdjaival, de a nap ezen szakában vérvörös volt és primitív. A habok faragta, napszítta uszadékfa sokasága fölhalmozódott az árapályvonalon, akár ősi halszálkák, vagy mint az univerzum legnagyobb virágkötészeti kellékes pultja. Semmi sem moccant, kivéve a hullámokat. Akadt erre néhány szikla, de mind tűzálló tégla forróságúak voltak, s nem nyújtottak otthont se puhatestűnek, se hínárnak.

Még a tenger is kiszikkadtnak látszott. Ha bármilyen őskétéltű egy ilyen parton emelkedett volna ki, ott és akkor rögtön föladta volna a dolgot, visszavonult volna a vízbe, és azt tanácsolta volna minden rokonának, hogy felejtsék el a lábakat, nem éri meg. A levegő olyannak érződött, mint amit megfőztek egy zokniban.

Mindennek ellenére Ince ragaszkodott ahhoz, hogy tüzet gyújtsanak.

— Sokkal barátságosabb — mondta. — Ráadásul, szörnyek is lehetnek erre.

Conina az olajos, partra gördülő hullámocskákra pillantott, amik láthatólag félszívvel ugyan, de arra tettek kísérletet, hogy kijussanak a tengerből.

— Miben? — kérdezte.

— Sose lehessen tudni.

Széltoló ellődörgött a vízvonal mentén, szórakozottan kavicsokat szedegetett, és bedobálta őket a tengerbe. Egyet-kettőt visszahajítottak.

Egy idő múlva Conina elérte, hogy pattogjon a tűz, s a csontszáraz, sóval telített fa kék-zöld lángokat küldött bömbölve a magasba a szikraszökőkút alatt. A varázsló visszament, s lecsüccsent a táncoló árnyékokban, hátát egy kifehéredett farakásnak támasztotta, s olyan áthatolhatatlan búskomorságba burkolózott, hogy még Kerőzus is abbahagyta a panaszkodást szomjúságára, s elhallgatott.

Conina éjfél után fölébredt. A láthatáron ott ragyogott a félhold, s gyér, hideg ködpára lepte el a homokot. Kerőzus a hátán horkolt. Ince, aki elméletileg őrt állt, mélyen aludt.

Conina teljesen mozdulatlanul feküdt, minden érzékével azt kutatta, ami fölébresztette.

Végül ismét meghallotta. Halk, bátortalan koccanó nesz volt, alig hallható a tenger tompa szürcsölése fölött.

Fölkelt, vagyis inkább olyan csonttalanul, mint egy medúza, függőlegesbe siklott, s kipöccintette Ince kardját a fiú ellen nem álló kezéből. Aztán elosont a ködben, anélkül, hogy extra örvénylést okozott volna.

A tűz lejjebb süllyedt hamuágyába. Némi idő elteltével Conina visszajött, s fölrázta a másik kettőt.

— Mija?

— Azt hiszem, ezt látnotok kell — sziszegte a lány. — Azt hiszem, fontos lehet.

— Csak egy pillanatra hunytam be a szemem… — tiltakozott Ince.

— Sose törődj ezzel. Gyere!

Kerőzus körbebandzsított a hevenyészett táborhelyen.

— Hol van a varázsló fickó?

— Meg fogjátok látni. És ne csapjatok zajt. Az veszélyes lehet.

A lány után botorkáltak, térdig a párában, a tenger felé.

Végül Ince megszólalt:

— Miért veszélyes…

— Ssss! Hallottad?

Ince hallgatózott.

— Mintha olyan kopácsoló zaj lenne?

— Nézzétek…

Széltoló szaggatottan haladt a parton, két kézzel cipelve egy nagy sziklát. Szó nélkül ment el mellettük, szeme egyenesen előremeredt.

Követték a hűvös part mentén, míg el nem ért egy puszta területet a dűnék között, ahol megállt, és, még mindig egy ruhaszárító állvány kecsességével mozogva, elejtette a követ. Ami koccant egyet.

Volt ott egy széles kör további sziklákból. Nagyon-nagyon kevés maradt meg ténylegesen egy másik tetején.