Terry Pratchett - Bűbájos bajok

A Poggyásznak is megvoltak a maga gondjai.

Az Al Khali tornya körüli terület a szüntelen mágikus bombázás hatására már elkezdett átlebegni azon a valósághatáron, amin túl idő, tér és anyag elveszítik különálló identitásuk, s egymás ruháját kezdik hordani. Ezt eléggé lehetetlen leírni.

Itt következik, ahogy kinézett a dolog.

Úgy nézett ki, ahogy egy zongora szól, nem sokkal az után, hogy beledobták egy kútba. Az íze sárga volt, és csiricsárén tarkának érződött. Olyan volt a szaga, mint a teljes holdfogyatkozásé. Na persze, még közelebb menve a toronyhoz, a helyzet igazán földöntúlivá vált.

Arra számítani, hogy bármilyen védtelen dolog túléli ezt olyan, mintha arra számítana az ember, hogy havat talál egy szupernóván. Szerencsére a Poggyász mindezt nem tudta, s átosont a forgatagon, miközben nyers mágia kristályosodott rá fedelére és zsanérjaira. Undok kedvében volt, de, újfent, ebben nem volt semmi szokatlan, kivéve, hogy a sercegő őrjöngés látványosan sokszínű fényudvarban földelte magát a Poggyász egész felületén, megajándékozva őt egy égő mocsárból kimászó korai, és roppant dühös kétéltű megjelenésével.

A tornyon belül fülledt forróság volt. Nem épültek belső szintek, csak egy sor gyalogjáró híd a falak mentén, amiken varázslók sorakoztak, és a központi tér csupán egy oktarin fényoszlopból állt, ami hangosan sistergett, ahogy a mágusok beletöltötték erejük. Ennek talapzatánál ácsorgott Ábrim, kalapján az oktarin ékkövek olyan fénnyel izzottak, hogy sokkal inkább úgy néztek ki, mint egy másik világegyetembe vágott lyukak, ahol, minden valószínűség ellenére, a napon belül sütöttek ki.

A vezír előrenyújtott kézzel, széttárt ujjakkal, csukott szemmel állt, szája vékony vonallá préselődött az összpontosítástól, ahogy az erőket egyensúlyozta. Általában egy varázsló csak saját testi adottságai erejéig terjedő varázserőt tud kontrollálni, ám Ábrim gyorsan tanult.

Tedd magad a homokóra kutyaszorítójává, az egyensúly forgáspontjává, kiflivé a virsli körül.

Csináld jól, s te magad leszel a varázserő, a részeddé válik, s képes leszel…

Kimutattuk már, hogy a vezír lába több hüvelykre van a földtől? A vezír lába több hüvelykre van a földtől.

Ábrim épp egy varázsigéhez szükséges erőt vont össze, ami majd elsüvít az égen, és ezernyi sikító démonnal ostromolja meg az Ankh-i tornyot, amikor mennydörgő zörgetés hallatszott az ajtó felől.

Az ilyen alkalmakra van egy mantra. Nem számít, hogy az ajtó sátorleffentyű, diribdarab irha egy szélfútta jurtán, három hüvelyk szilárd tölgyfa benne hatalmas vasszögekkel, vagy négyszögletes kartonpapír mahagóni furnérral, fölötte kis világítótest borzalmas üvegdarabkákból s egy csöngőgomb, ami húsz népszerű dallam — amit zenerajongó ember meg nem hallgatna még ötévi süketség után sem — valamelyikét játssza.

Egy varázsló odafordult egy másikhoz, és annak rendje s módja szerint így szólt:

— Vajon ki lehet az ilyen késő éjszaka?

Az ácsmunkán ismét dörömböltek egy sort.

— Odakint nem lehet senki sem életben — felelte a másik mágus, és idegesen tette, mert ha kizárod annak a lehetőségét, hogy bárki is életben legyen, akkor csak az a gyanú marad, esetleg egy halott az.

Ezúttal a döngetés megroppantotta a zsanérokat.

— Egyikünk jobb, ha odamegy — mondta az első varázsló.

— Derék fickó.

— Á. Ó! Oké.

Vonakodva elindult a rövid, boltíves átjáróban.

— Akkor csak menjek oda és nézzem meg, ki az? — érdeklődött.

— Príma.

Különös alak tette meg tétovázva az utat az ajtóhoz. A mindennapos köntösök nem nyújtanak elégséges védelmet a tornyon belüli magasfeszültségű térben, s brokátja meg bársonya fölött a mágus vastag kezeslábast viselt, telisteli tömve vörösberkenye forgácsokkal, agyonhímezve ipari szintű pecsétekkel. Csúcsos kalapjához egy füstüveg maszkot erősített, és roppant nagy védőkesztyűi azt sugallták, hogy a varázsló kapus egy szuperszonikus sebességgel játszott krikettjátszmában. A központi csarnokban végzett óriási erőfeszítésből kicsapó villanások és lüktetések kíméletlen árnyékokat vetettek rá, ahogy a reteszekkel bajlódott.

Lehúzta védőmaszkját, s résnyire nyitotta az ajtót.

— Nem akarunk semmilyen… — kezdte, s jobban meg kellett volna válogassa szavait, mert ez lett a sírfelirata.

Beletelt némi időbe, míg kollégája észrevette folytatódó hiányát, s lebaktatott a folyosón, hogy megtalálja. Az ajtót szélesre tárták, a kinti varázslatos infernó bömbölve támadt a bűvigék hálójára, melyek kordában tartották. Valójában az ajtót nem tárták ki teljesen , elhúzta, hogy lássa ennek okát, s fölnyüszített.

Zaj hallatszott mögüle. Megfordult.

— Mi… — kezdte, ami elég vacak szótag ahhoz, hogy ezzel fejeződjön be egy ember élete.

Magasan a Körkörös-tenger fölött Széltoló egy kissé hülyének érezte magát.

Az ilyesmi előbb-utóbb mindenkivel megesik.

Például, egy kocsmában valaki meglöki a könyököd, gyorsan odapördülsz, és jól megmondod a magadét, lassan rádöbbensz, egy pasas övcsatjának, aki, mint kiderül, nem is annyira született, hanem valószínűleg kifejtették.

Vagy egy kiskocsi belerohan a tiéd hátuljába, s kirontasz, hogy megmutasd az öklöd a sofőrnek, aki, nyilvánvalóvá válik, ahogy egyre több testet bontakoztat ki, akár egy szörnyűséges bűvésztrükkben, a hátsó ülésen kellett üljön.

Vagy esetleg lázadótársaid a kapitány kabinjához vezeted, és bedörömbölsz az ajtón, és ő mindkét kezében karddal kidugja nagy fejét, és azt mondod „Elfoglaltuk a hajót, te szemét, és a fiúk mind velem tartanak!”, és ő megkérdi „Miféle fiúk?”, és te hirtelen nagy ürességet érzel magad mögött, és azt nyögöd „Ümm…”

Más szavakkal, ez az az ismerős, forró, elsüllyedő érzés, amit mindenki megtapasztal, aki hagyja, hogy saját dühe hullámai messzire kivessék a megtorlás strandjára, ott hagyva őt, a mindennapok poétikus nyelvén megfogalmazva, nyakig a szarban.

Széltoló még mindig mérges volt és megalázott és így tovább, de ezek az érzések egy kicsit csillapodtak, s valami rendes jelleméből ismét jelentkezett. Nem találta túl boldogítónak, hogy néhány kék meg aranyszín gyapjúszálon ücsörög magasan a foszforeszkáló hullámok fölött.

Ankh-Morpork felé tartott. Megpróbált visszaemlékezni miért.

Na persze, ott kezdődött minden. Talán az Egyetem jelenlététől, amely oly súlyos a mágiától, hogy úgy hever az Univerzum szertelenség-pokrócán, mint valami ágyúgolyó, nagyon vékonyra nyújtva ki a valóságot. Ankh az, ahol a dolgok elkezdődnek, és befejeződnek.

És az otthona is — olyan, amilyen —, ami hazaszólította.

Már korábban jeleztük, hogy a látszat szerint Széltoló ősei közt akad egy bizonyos mennyiségű rágcsáló, és a megpróbáltatások idején ellenállhatatlan késztetést érez, hogy elszeleljen odújába.

Hagyta, hogy a szőnyeg lebegjen egy darabig a légáramlatokon, míg a hajnal, amire Kerőzus valószínűleg rózsaujjúként utalt volna, tűzgyűrűt vont a Korong pereme köré. Lusta fényét olyan világ fölött terjesztette szét, ami finom részletekben különbözött a korábbitól.

Széltoló pislogott. Hátborzongató fény világított. Nem, most hogy jobban megnézte, nem is hátborzongató, hanem végzetes, ami még sokkal hátborzongatóbb. Olyan volt, mintha kőfátylon keresztül látná a világot, s annak a fátyolnak valamiféle önálló élete lenne. Táncolt és nyújtózkodott, s több mint célozgatott arra, hogy ez nem csupán optikai illúzió, hanem maga a valóság feszül ki s dagadozik, mint egy gumi léggömb, ami megpróbál túl sok gázt magában tartani.