Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Ámde, Eritor-hegység lejtőinek gyönyörűséges hava, nem tudjuk, melyikbe.

Ince sóhajtott, s benyúlt az iszákjába.

— Ööö — mondta —, elnézést. Jó lenne ez valamire? Elloptam. Bocsánat.

Odatartotta a lámpát, amit a kincstárból emelt el.

— Varázslatos, nem igaz? — kérdezte reménytelin. — Hallottam már ilyesmiről, nem érdemes megpróbálni?

Kerőzus fejét rázta.

— De azt mondtad, a nagyapád ezzel szerezte a vagyonát! — értetlenkedett Conina.

— Egy bizonyos lámpával — magyarázta a Serifa — egy bizonyos lámpát használt. Nem ezt. Nem, az igazi lámpa ütött-kopott ósdi darab volt, és egy nap egy gonosz házaló új lámpákat ajánlott régiért, és a nagymamám odaadta neki ezért cserébe. A család afféle emlékeztetőként tartotta a kincstárban. Egy igazán ostoba asszonyra. Ez persze nem működik.

— Próbáltad?

— Nem, de a házaló nem adta volna oda, ha jó lenne valamire, nem igaz?

— Dörzsöld meg — indítványozta Conina. — Nem lehet baj belőle.

— Én nem tenném — figyelmeztette őket Kerőzus.

Ince óvatosan tartotta a lámpát. Furán áramvonalas kinézete volt, mintha valaki olyan lámpást tervezett volna, aminek szélsebes a végsebessége.

Megdörzsölte.

A következmény különösképp érdektelen volt. Egy vonakodó pukkanás meg egy lehelefiyi füstpamacs Ince lábához közel. A füsttől többlábnyira megjelent egy vonal a parton. Sebesen kirajzolt egy négyszöget a homokban, ami aztán eltűnt.

Egy alak száguldott ki a partból, csikorogva megállt, és fölnyögött.

Turbánt viselt, jó sokba kerülő napbarnítottságot, egy kis aranymedált, csillogó sortot, és igen modern futócipőt kunkori orral.

Azt mondta:

— Szeretném ezt abszolút egyértelműen megtudni. Hol vagyok?

Conina tért magához elsőnek.

— Ez egy tengerpart — mutatta ki.

— Na ja — mondta a dzsinn. — Úgy értettem, melyik lámpás? Melyik világ?

— Nem tudod?

A lény kivette a lámpát Ince ellen nem álló kezéből.

— Ó, ez az ósdi holmi — fanyalgott. — Csak résztulajdonos vagyok ebben a lámpásban. Két hét üdülés járna minden augusztusban, de persze az ember sose tud elszabadulni.

— Sok lámpásban van érdekeltséged, mi? — kérdezte Ince.

— Hát egy kissé túlzásba vittem az elkötelezettséget a lámpások iránt — ismerte el a dzsinn. — Igazából már gondolkozom azon, hogy átnyergeljek a gyűrűkre. A gyűrűknek ragyogó kilátásaik vannak jelen pillanatban. Rengeteg a mozgás a gyűrűk körül. Bocsi, emberek, mit tehetek értetek? — Az utolsó mondatot azon a speciális hangon ejtette ki, amit mindenki önmaga humoros kifigurázására tart fenn, abban a tévhitben, hogy ettől kevésbé fognak seggfejnek hangzani.

— Mi… — kezdte Conina.

— Egy italt szeretnék — csattant föl Kerőzus. — És elvileg azt kéne mondd, hogy a kívánságom parancs.

— Ó, abszolúte senki nem mond már semmi ilyesmit manapság — legyintett a dzsinn, s előhalászott valahonnan egy poharat. Ragyogó mosollyal ajándékozta meg Kerőzust, amely egy másodperc tört részéig tartott.

— Azt akarjuk, hogy vigyél minket a tengeren át Ankh-Morporkba — közölte határozottan Conina.

A dzsinn bambán bámult. Aztán előhúzott egy ugyancsak vaskos könyvecskét [30] Egy Telefikció menedzsernaptár volt, fölbecsülhetetlen segítség mindazok számára, akiknek a titokzatossal és hermetikussal van dolguk. Volt benne számos lista azokról a dolgokról, amelyek nem léteznek, és, egy roppant jelentős módon, nem is fontosak. Néhány oldalát csak éjfél után lehetett elolvasni, vagy csak különös és valószínűtlen megvilágításban. Voltak benne földalatti konstellációk valamint még meg nem érlelt borok leírásai. A korral igazán lépést tartó okkultista számára, aki megengedhette magának a pókbőrbe kötött kiadást, még hozzátettek egy betétlapot is, ami a londoni metróvonalakat ábrázolta, méghozzá azzal a három megállóval együtt, amiket sose mernek föltüntetni a nyilvánosságra hozott térképeken. a levegőből, s utánanézett valaminek benne.

— Igazán nagyszerű eszmének hangzik — válaszolta végül. — Ebédeljünk együtt jövő kedden, oké?

— Mi?

— E percben egy kissé energikusnak érzem magam.

— Te egy kissé… ? — kezdte Conina.

— Remek — mondta őszintén a dzsinn, s a csuklójára pillantott. — Hé, már ennyi az idő? — És eltűnt.

Mindhárman a lámpára néztek gondolatteli csöndben, aztán Ince megszólalt:

— Mi történt a buggyos gatyás kövér fickókkal és az ő „Hallak s Engedelmeskedem, ó Gazdám” fiukkal?

Kerőzus vicsorgott. Épp megitta az italát. Kiderült, hogy víz, benne buborékokkal, s az íze, akár a meleg vasalóé.

— A fenébe is, ezt nem tűröm el — morgott Conina. Kikapta a lámpást Ince kezéből, és úgy dörzsölte meg, mintha sajnálná, hogy nem smirglit tart a kezében.

A dzsinn egy másik helyen jelent meg, ami még mindig néhány lábnyira volt a gyöngécske robbanástól, és a kötelező füstgomolygástól.

Most valami íveset és fényeset tartott a füléhez, s feszülten hallgatta. Sietve Conina haragos arcára tekintett, majd szemöldöke csóválásával, és szabad keze sürgető lengetésével elérte, hogy jelezze: jelenleg, a legalkalmatlanabb módon bosszantó ügyek foglalják el, amik, sajnálatosképp, megakadályozzák abban, hogy momentán teljes figyelmét csakis a lánynak szentelje, ám, amint sikerül leráznia ezt az alkalmatlankodó személyt, Conina biztos lehet benne, hogy kívánsága, amely minden bizonnyal éles elméjű és nagystílű, parancs lesz.

— Összetöröm a lámpát — jegyezte meg a lány csöndesen.

A dzsinn rávillantott egy mosolyt, s sietősen hadart az izébe, amit álla s válla között dajkált.

— Remek — mondta. — Szerencsés fogás, hidd el nekem. Vedd rá a kollégáid, hogy hívják föl a kollégáim. Maradjunk túlvilági kapcsolatban, oké? Csá! — Leeresztette az eszközt. — A szemét! — morogta bizonytalanul.

— Tényleg össze fogom törni a lámpást — közölte Conina.

— Melyik lámpa az? — sietett érdeklődni a dzsinn.

— Hány van neked? — kíváncsiskodott Ince. — Mindig azt hittem, hogy csak egy jár minden dzsinnek.

A dzsinn fásultan elmagyarázta, hogy valójában több lámpása van. Van egy kicsi, de jól fölszerelt lámpás, ahol hét közben lakik, egy másik meglehetősen egyedülálló lámpa falun, egy gondosan restaurált parasztmécses egy Chirmhez közeli, még romlatlan bortermelő vidéken, és épp mostanában szerzett meg egy sor elhagyott lámpát az Ankh-Morporki dokkok területén, aminek fényesek a kilátásai, hogy ha majd az előkelő tömeg fölkapja, akkor egy irodaház és egy borozó okkult megfelelőjévé válik.

Csodálattal vegyes döbbenettel hallgatták, akár egy hal, ami véletlenül beúszott egy repülési technikákról szóló előadásra.

— Kik a kollégáid, akiket más kollégák föl kell hívjanak? — firtatta Ince, akinek roppantul imponált ez az egész, bár nem tudta, miért, vagy hogy mi.

— Igazából még nincsenek kollégáim — ismerte be a dzsinn, s olyan grimaszt vágott, ami határozottan fölfelé mozdult a sarkoknál. — De lesznek.

— Mindenki fogja be a száját — utasította őket szigorúan Conina —, és te vigyél minket Ankh-Morporkba!

— Én megtenném a helyedben — tanácsolta Kerőzus. — Amikor az ifjú hölgy szája olyan lesz, mint egy levélszekrény, jobb, ha az ember engedelmeskedik.