Terry Pratchett - Bűbájos bajok

A hullámzás Ankh-Morpork irányában volt a legnagyobb, ahol villanások és megkínzott levegőszökőkutak jelezték, hogy a küzdelem nem lankad. Hasonló oszlop lógott Al Khali fölött, s aztán Széltoló észrevette, hogy nem az az egyetlen.

Nem volt egy torony Chirm fölött is, ahol a Körkörös-tenger a hatalmas Perem-óceánba ér? És még számos akadt.

Az egész kezdett kritikussá válni. A varázslóság szétszóródott. Isten veled, Egyetem, szintek, Rendek; mélyen a szívében minden varázsló tudja, hogy a varázslás természetes egysége egy varázsló. A tornyok sokasodni fognak, és addig harcolnak, míg csak egy torony marad, és aztán a varázslók addig küzdenek, míg csak egy varázsló lesz.

Addigra az illető már valószínűleg kész lesz önmagával harcba szállni.

Az egész szerkezet, ami a mágia lendkerekeként működött, kezdett darabokra esni. Széltoló ezt nagyon zokon vette. Sose vitte semmire a varázslásban, de nem ez volt a lényeg. Tudta, hova passzol. Ez mindennek a legalját jelentette, de legalább odaillett. Fölnézhetett, és láthatta az egész kényes masinériát lágyan tiktakolni, a Korong forgása által generált természetes mágiát böngészgetve.

Minden, amit magáénak mondhatott, a nagy semmi volt, de ez már valami, és most elvették tőle.

Széltoló megfordította a szőnyeget, hogy az Ankh-Morporkot jelentő távoli csillogás, csak egy fénylő petty a kora esti fényben, felé nézzen, és elméje egy része, aminek nem volt más elfoglaltsága, azon tűnődött, hogy miért olyan ragyogó az a pont. Ezenkívül úgy tűnt, hogy telehold van, és még Széltoló is, akinek a természetfilozófiára vonatkozó ismeretei ugyancsak bizonytalanok voltak, egészen bizonyos volt abban, hogy csak pár napja látott egyet.

Nos, nem számít. Elege van. Nem fog megpróbálkozni többet semminek a megértésével. Csak hazamegy.

Csakhogy a varázslók sose mehetnek haza.

Ez egyike az ősi és mélyen jelentésteljes, varázslókkal kapcsolatos mondásoknak, és valamit elárul a mágusok többségéről, hogy sosem voltak képesek megérteni jelentését. A varázslóknak tilos megnősülniük, de szüleik lehetnek, s sokan közülük hazamennek szülővárosukba Disznólesés Éjjelére vagy Áldozatcsütörtökre egy kis dalolásért, na meg annak szívmelengető látványért, ahogy összes gyerekkori zsarnokuk sietve elkerüli őket az utcán.

Ez eléggé olyan, mint a másik szólás, amit sosem tudtak fölfogni, nevezetesen az, hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. A kísérletek egy hosszúlábú varázslóval meg egy apró folyóval bebizonyították, hogy percenként harmincszor, harmincötször bele lehet lépni ugyanabba a folyóba.

A mágusok nem nagyon kedvelik a filozófiát. Ami őket illeti, egy kéz, ha csattan, az „cs”.

Ebben a konkrét esetben azonban Széltoló azért nem tudott hazamenni, mert az otthon tényleg megszűnt létezni. Volt egy város lovagló ülésben az Ankh-folyón, de ezt még sosem látta: fehér volt, tiszta, és egyáltalán nem volt olyan szaga, mint egy döglött heringekkel teli árnyékszéknek.

Ott ért földet, ami valaha a Törött Holdak Köztere volt, s tette ezt sokkos állapotban. Szökőkutak csobogtak. Na persze, korábban is voltak ott szökőkutak, de inkább szivárogtak, mint játszottak, és úgy néztek ki, mint az üres leves. Most bezzeg tejfehér kockakövek voltak a lába alatt, kis, csillogó izékkel bennük. És, bár a nap úgy ücsörgött a láthatáron, mint az egészséges reggelihez járó citrancs fele, alig néhányan lézengtek az utcákon. Rendes körülmények között Ankh folyamatosan túlzsúfolt, az égbolt tényleges színe pusztán háttérrészlet.

Füst lebegett a város fölé hosszú, olajos pamacsokban az Egyetem fölött forrásban levő levegőkoronából. A szökőkutaktól eltekintve egyedül ez moccant.

Széltoló mindig meglehetősen büszke volt arra, hogy mindig egyedül érzi magát, még a hemzsegő városban is, de még sokkal rosszabb egyedül lenni, amikor senki sincs körülötted.

Összegöngyölte a szőnyeget, átvetette a vállán, s ellépdelt a kísérteties utcákon az Egyetem irányába.

A kapukat a szélnek tárták. A legtöbb épület félig romba dőlt a mellélövések és a gellert kapott bűvigék hatására. A bűbáj tornya, túl magas ahhoz, hogy valóságos lehessen, sértetlennek tűnt. Nem úgy a vén Művészetek Tornya. A mellette lévő toronyra irányzott mágia fele láthatólag rá pattant vissza. Egyes részei megolvadtak s elfolytak, mások izzottak, megint mások kikristályosodtak, néhány darabot meg úgy tűnt, hogy kitekertek a megszokott három dimenzióból. Az ember megsajnálta, holott csak kő volt, amiért ilyen bánásmódban volt része. Gyakorlatilag csaknem minden megtörtént a toronnyal, kivéve a tényleges összeomlást. Olyan legyőzöttnek látszott, hogy lehet, még a gravitáció is lemondott róla.

Széltoló fölsóhajtott, és körbement az alapzat körül a Könyvtár felé.

Arrafelé, ahol valaha a Könyvtár állt.

A kapu boltíve megmaradt, meg a falak többsége is, de a tető beomlott, s mindent korom feketített.

Széltoló csak állt, és hosszasan bámulta.

Aztán leejtette a szőnyeget, és rohant, megbotolva-átvergődve a törmeléken, ami félig elzárta az ajtót. A kövek a lába alatt még melegek voltak. Itt-ott egy-egy könyvespolc maradványai parázslottak.

Ha valaki figyelte volna, láthatta volna Széltolót ide-odaszökellni a pislákoló rakásokon át, kétségbeesetten, négykézláb kutatni valamit közöttük, elszenesedett bútorokat félrehajítva, a bezuhant tető darabjait arrébb húzva, az emberfölöttinél jóval kisebb erővel.

Látta volna, ahogy egyszer-kétszer megáll, hogy visszanyerje lélegzetét, aztán újra lebukik, s a tetőkupola félig megolvadt üvegcserepein elvágja a kezét. Azt is észrevette volna, hogy a varázsló zokog.

Végül Széltoló kutató ujjai valami meleget és puhát érintettek.

Az őrjöngő varázsló félrelökött egy szénné égett tetőgerendát, átkotort a lehullott tetőcserepek hordalékán, és lekukucskált.

Ott, félig szétpasszírozva a gerendától, barnára sülve a tűzben, volt egy nagy fürt túlérett, szottyadt banán.

Fölvett egyet, nagyon gondosan, leült, s nézte egy ideig, míg a vége le nem pottyant.

Aztán megette.

— Nem lett volna szabad, hogy hagyjuk őt így elmenni — mondta Conina.

— Hogyan tudtuk volna megállítani, ó szépséges őzikeszemű sasfiók?

— De lehet, hogy valami hülyeséget csinál!

— Azt kell mondjam, ez valószínű — közölte pedánsan Kerőzus.

— Amíg mi valami okosat teszünk és egy sülő strandon ücsörgünk semmi ehetővel és ihatóval a közelben, így gondoltad?

— Mondhatnál nekem egy mesét — javasolta Kerőzus, izgatottan reszketve kicsit.

— Kuss.

A Serifa végignyalta ajkát.

— Föltételezem, hogy egy gyors anekdota se jöhet szóba? — krákogta.

Conina sóhajtott.

— Tudod, az élet nem csupán elbeszélés.

— Bocsánat. Egy kissé elvesztettem az önuralmam.

Most, hogy a nap már odafönn járt, a zúzott kagylóhéj borította strand úgy fénylett, mint egy sótábla. A tenger egyáltalán nem nézett ki jobban a nappal fényében. Úgy mozgott, mint egy vékony olajréteg.

A partrész mindkét végén hosszú, gyötrelmesen lapos ívben terült szét, ami csak néhány kókadt dűnefűcsomónak adott otthont, amik a permet nedvességéből éltek. Semmi jele nem volt semmilyen árnyéknak.

— Ahogy én látom — szólalt meg Conina —, ez egy part, és ez azt jelenti, hogy előbb-utóbb folyóhoz érünk, szóval csak annyit kell tennünk, hogy sokáig gyalogolunk valamelyik irányba.