Terry Pratchett - Vészbanyák

Ez aggasztotta a Halált. Ahhoz hozzá volt szokva, hogy egyesek azt állítják, nem halottak, mert a halál mindig meglepetésszerűen érkezik, s sokaknak okozott gondot, hogy túltegyék magukat rajta. De olyan ember, aki minden egyes lélegzetével azt állítja, halott, új és nyugtalanító tapasztalatot jelentett.

— Rá fogok ugrani az erre járókra — közölte álmodozva a herceg. — Egész álló éjjel zörgetni fogom a csontjaim, föl fogok csücsülni a tetőre, s előrejelzem, hogy meg fog halni valaki a házban…

AZ A BANSHEE.

— Megtehetem, ha akarom — jelentette ki a herceg korábbi eltökéltségének halvány jelét adva. — És át fogok libegni a falakon, meg kocogtatni fogom az asztalokat, és ektoplazmát csöpögtetek mindenkire, akit nem kedvelek. Ha. Ha.

NEM FOG ÖSSZEJÖNNI. ELEVENEKNEK TILOS A KÍSÉRTÉS. SAJNÁLOM.

A herceg sikertelen kísérletet tett a falon átlebegésre, föladta, s kinyitotta az málladozó oromzatra kivezető ajtót. A vihar egy kissé elhalt, s vékony holdsarló lapult a felhők mögött, mint valami jegyüzér az idők végtelenségéig.

A Halál keresztülmasírozott a falon a férfi mögött.

— Na jó — mondta a herceg. — Ha nem vagyok halott, akkor miért vagy itt?

Fölszökkent a falra, s meglengette lepedőjét.

VÁRAKOZOM.

— Várakozz mindörökre, csontpofa! — kiáltotta a herceg diadalmasan. — A homály világában fogok lebzselni, keresni fogok láncokat, hogy csörgethessem őket, és majd…

Hátralépett, elvesztette egyensúlyát, teljes súlyával rázuhant a falra, és csúszni kezdett. Egy pillanatig jobb kezének csonkja hiábavalóan kaparászta a köveket, aztán eltűnt.

A Halál nyilvánvalóan egyszerre mindenhol ott van, s bizonyos értelemben semmivel sem tartalmaz több igazságot ha azt állítjuk, hogy a csipkés oromzaton állt, szórakozottan nem létező részecskéket piszkálgatva a ragyogó fémről kaszapengéjének élén, mint ha azt, hogy derékig merült a habzó, sziklafogú vizekben a Lancre-torok mélyén, meszes tekintete lefelé söpört, s hirtelen megtorpant azon a ponton, ahol az ár néhány csalóka hüvelykkel szögletes kavicsok ágya fölött száguldott.

Egy kis idő múlva a herceg fölült, átlátszóan a foszforeszkáló hullámokban.

— A folyosóikon fogok kísérteni — jelentette ki —, s csöndes éjszakákon besuttogok az ajtók alatt — a hangja folyamatosan halkult, csaknem eltűnt a folyó szüntelen harsogásában. — A lehető legijesztőbben fogom csikorgatni a fonott hintaszékeket, majd meglátod!

A Halál rávigyorgott.

MOST MÁR NEM CSAK JÁRTATOD A SZÁD.

Esni kezdett.

A kostetői esőnek olyan különösképpen áthatoló jellege van, amitől a közönséges eső csaknem száraznak tűnik. Úgy ömlött a kastély tetejére, mintha dézsából öntötték volna, s valamiképp úgy látszott, egyenesen keresztülfolyik a cserepeken, s megtölti a nagy csarnokot meleg, kellemetlen nyirkossággal [23] Mint Bognorban. .

A csarnokba bezsúfolódott Lancre népességének fele. Odakint a felhőszakadás özönlése még a folyó távoli morajlását is elfojtotta. A színpad elázott. A színek elfolytak s összekeveredtek a festett háttérfüggönyön, s az egyik függöny leszakadt karnisáról, bánatosan verdesett egy tócsában.

Bent Mállotviksz Néne befejezte beszédét.

— Megfeledkeztél a koronáról — súgta Ogg Ángyi.

— Á — mondta Néne. — Igen, a korona. Ott van a fiú fején, láthatjátok. Elrejtettük a koronák között, amikor a színészek elmentek, abból az okból, hogy ott senki sem fogja keresni. Láthatjátok, milyen tökéletesen illik rá.

Néne kivételes meggyőző erejének kijáró tiszteletből mindenki igenis úgy látta, hogy tökéletesen passzol Tamasjánra. Valójában az egyetlen, aki nem tette, maga Tamasján volt, aki tudta, hogy csupán fülei akadályozzák meg a koronát abban, hogy nyakék legyen belőle.

— Képzeljétek el az érzést, amikor először föltette — folytatta a boszorkány. — Szerintem biztos bizsergő, ominózus érzés volt.

— Igazából, eléggé… — kezdte Tamasján, de senki se figyelt rá. Megvonta a vállát, s odahajolt Hwelhez, aki még mindig szorgosan körmölt.

— Az ominózus kényelmetlent jelent? — kérdezte suttogva.

A törpe ránézett, de nyilvánvaló volt, hogy nem Tamasján áll tekintete fókuszában.

— Mi?

— Azt kérdeztem, hogy kényelmetlent jelent-e az ominózus?

— He? Ó. Nem. Nem, nem hinném.

— Akkor mit jelent?

— Fogalmam sincs. Téglalap alakút, azt hiszem — Hwel pillantása visszatért macskakaparására, mintha mágnes vonzaná. — Vissza tudsz emlékezni mit mondott a herceg a rengeteg holnap után? Nem értettem azt a részt utána…

— És semmi szükség nem volt arra, hogy mindenkinek elmondd, hogy engem örökbe fogadtak — morgott Tamasján.

— Úgy történt pedig, tudod — jegyezte meg tétován a törpe. — Jobb a becsületesség ilyen dolgokban. Na és akkor, tényleg beledöfött a feleségébe, vagy csak megvádolta?

— Nem akarok király lenni! — súgta oda rekedten Tamasján. — Mindenki azt mondja, hogy apura ütöttem!

— Érdekes dolog ez a felmenőkre ütés — tűnődött révedezve a törpe. — Úgy értem, ha én az apámra ütöttem volna, most száz lábbal a föld alatt törném a követ, jóllehet… — elhalt a hangja. A tolla hegyét bámulta, mintha az valami hihetetlen vonzerőt gyakorolna rá.

— Jóllehet micsoda?

— He?

— Ide se figyelsz!

— Tudtam, hogy téves, amikor írtam, tudtam, hogy pont fordítva van… Mi? Ó, igen. Légy király. Jó állás. Legalábbis úgy tűnik, hogy sokan tülekednek érte. Örülök a szerencsédnek. S ha egyszer király vagy, azt tehetsz, amit csak akarsz.

Tamasján ránézett Lancre kiválóságainak arcára körben az asztal körül. Rámenős, számító kifejezés honolt rajtuk, olyasmi, mint a vágóállat-kiállítás közönségéé. Őt mérlegelték. Jeges verejték ütött ki rajta a gondolatra, hogy ha egyszer király lesz, azt tehet, amit csak akar. Föltéve persze, hogy nem akar mást tenni, más lenni, csak király.

— Fölépíttetheted a saját színházad — folytatta Hwel, s szeme egy pillanatra fölcsillant. — Olyan sok süllyesztővel, amennyit csak akarsz, és pompázatos jelmezekkel. Új darabban léphetsz színre minden áldott este. Úgy értem, ahhoz képest még a Corong is csak pajtának tűnne.

— Ugyan, ki jönne el megnézni? — roskadt bele Tamasján a székébe.

— Mindenki.

— Mi, minden este?

— Megparancsolhatod nekik — mutatott rá Hwel anélkül, hogy föltekintett volna.

Tudtam, hogy ezt fogja mondani, gondolta Tamasján. Nem gondolhatja komolyan, tette hozzá jólelkűen. Ott van neki a színműve. Nem ebben a világban él, legalábbis ebben a pillanatban nem.

Levette a koronát, s újra meg újra megforgatta kezében. Nem volt benne valami sok fém, de nehéznek érződött. Eltűnődött, mennyire válik súlyossá, ha egyfolytában viselnie kell az embernek.

Az asztalon állt egy üres szék, amely, biztosították efelől, tényleges apját tartalmazta. Szép is lenne, ha arról számolhatnánk be, hogy többet érzett jeges benyomásnál és fülzúgásnál, amikor bemutatták neki.

— Föltételezem, segíthetnék apámnak, hogy kifizesse a Corongot — jegyezte meg.

— Igen, az jó lenne — válaszolta Hwel.

Pörgette kezében a koronát, s gyászosan figyelte a feje fölött ide-oda áramló társalgást.

— Tizenöt év? — kérdezte Lancre polgármestere.