Terry Pratchett - Vészbanyák

Hwel keze megpihent a fiú vállán egy pillanatig. Aztán azt felelte:

— Igazad van, főnök.

— Naná, hogy igazam van. Hogy halad a darab?

— Hmm? Miféle darab? — tudakolta ártatlanul Hwel.

Tamasján gondosan eltávolított egy gipsz homlokcsontot.

— Tudod — válaszolta. — Az a bizonyos. A Lancre Királya.

— Ó. Halad, halad. Haladgat, tudod. Előbb-utóbb sikerülni fog eltalálni a kellő hangot — Hwel szélsebesen változtatott témát. — Tudod, lassan, de biztosan elmehetnénk a folyóig, s onnan hajóval haza. Az jó lenne, nem igaz?

— Másrészt lassan, de biztosan elmehetnénk hazáig a szárazföldön is, útközben némi készpénzre téve szert. Az még jobb lenne, nem igaz? — vigyorgott Tamasján. — Ma este százhárom garast kerestünk, megszámoltam a fejeket az ítéletalkotó monológ alatt. Az a költségek levonása után majdnem egy egész ezüst.

— Apád fia vagy, kétségtelen — jelentette ki Hwel.

Tamasján hátradőlt, s magát nézte a tükörben.

— Igen — értett egyet. — Úgy gondoltam, jobban járok, ha az leszek.

Magrat nem kedvelte a macskákat s ki nem állhatta az egérfogó gondolatát se. Mindig úgy érezte, hogy lehetséges kellene legyen valami olyan megállapodásra jutni az élőlényekkel, mint például az egerek, aminek alapján a rendelkezésre álló ételmennyiséget szét lehetne porciózni az összes érintett érdekeit figyelembe véve. Ez rendkívül emberbaráti szemlélet volt, azaz nem olyan nézet, amelyet az egerek is osztottak, s ezért a boszorkány holdvilágos konyhája nyüzsgött.

Amikor kopogtattak az ajtón, úgy tűnt, hogy az egész padló elrohan a falak felé.

Néhány másodperc múlva újra zörgettek.

Megint csönd támadt. Aztán a kopogtatás megreccsentette az ajtót zsanérjain, s egy hang ezt kiáltotta:

— A király nevében nyissák ki!

Egy másik hang, megbántódva, azt mondta:

— Nem kell ennyire kiabálni. Miért kiabál ennyire? Nem parancsoltam meg, hogy ennyire kiabáljon. Megrémíthet akárkit, ha ennyire kiabál.

— Bocsánat, Sire! A munkakörrel jár, Sire!

— Csak kopogtasson be újra. Egy kissé halkabban, ha kérhetném.

Nem kizárt, hogy a zörgetés valamicskével enyhébb volt. Magrat köténye leesett az ajtó másik oldalán a kampójáról.

— Biztos benne, hogy nem tehetem én magam?

— Nem szokás, Sire, hogy királyok kopogjanak egyszerű kunyhók ajtaján. Jobb, ha rám bízza. NYISSÁK KI A KIRÁLY…

— Őrmester!

— Bocsánat, Sire. Megfeledkeztem magamról.

— Próbálja meg a kilincset.

Az a nesz hallatszott, amikor valaki szerfölött húzódozik valami megtételétől.

— Nem tetszik ez nekem, Sire — közölte a láthatatlan őrmester. — Veszélyes lehet. Ha kíváncsi a véleményemre, szerintem gyújtsuk föl a zsúptetőt.

— Gyújtsuk föl?

— Igenuram. Mindig azt tesszük, ha nem nyitnak ajtót. Úgy kihozza őket, mint a pinty.

— Nem hinném, hogy az helyes lenne, őrmester. Azt hiszem, inkább megpróbálkozom a kilinccsel, ha nincs ellene kifogása.

— Megszakad a szívem, hogy Felséged ilyesmire adja a fejét, Sire.

— Nos, sajnálom.

— Felséged legalább annyit megengedhetne, hogy előbb kipolírozhassam.

— Nem!

— Hát jó, de nem gyújthatnám föl legalább az árnyékszéket…?

— Kizárt dolog!

— Az a tyúkól ott hátul úgy néz ki, mint ami könnyebben kapna lángra egy…

— Őrmester!

— Sire!

— Menjen vissza a kastélyba!

— Mi, és itthagyjam Felséged egyedül, Sire?

— Ez szerfelett kényes ügy, őrmester. Biztos vagyok benne, hogy maga kitűnő tulajdonságokkal rendelkező férfiú, de vannak olyan idők, amikor egy király feltétlen egyedül kell legyen. Egy ifjú hölgyet érint a dolog, remélem, érti.

— Á. Értem a célzást, Sire.

— Köszönöm. Legyen szíves, segítsen le a lóról.

— Sajnálom, hogy annyit akadékoskodtam, Sire. Tapintatlanság volt tőlem.

— Ne is beszéljünk róla.

— Ha Felségednek szüksége van segítségre, hogy lángra lobbantsa a leá…

— Kérem, menjen vissza a kastélyba, őrmester.

— Igen, Sire. Ha tényleg úgy óhajtja, Sire. Köszönöm, Sire.

— Őrmester?

— Igenis?

— Most, hogy kilépek, szükségem lesz valakire, hogy visszavigye a sipkám és csöngettyűim a Bolondok Céhébe Ankh-Morporkba. Úgy látom, maga az ideális férfi erre a feladatra.

— Köszönöm, Sire. Nagyon lekötelez.

— A… ah, égő vágya miatt, hogy hasznos legyen.

— Tényleg, Sire?

— Gondoskodjon róla, hogy az egyik vendégszobában szállásolják el éjszakára.

— Igen, Sire. Köszönöm, Sire.

Az elvágtató ló patadobogása hallatszott. Néhány másodperccel később kattant a kilincs, és a Bolond beóvakodott.

Jelentős mérvű merészség szükségeltetik ahhoz, hogy valaki belépjen egy boszorkány sötét konyhájába, bár valószínűleg nem több, mint amennyi egy bíborszín ing viseléséhez kell, bársony ujjakkal meg cakkozott szegéllyel. Ámbátor megvoltak ennek is az előnyei. Nem voltak rajta csengettyűk.

Hozott magával egy palack pezsgőt meg egy virágcsokrot, de az út során mindkettő megtört. Az asztalra helyezte őket, s leült a hamvadó tűz mellett.

Megdörzsölte szemét. Hosszú volt a nap. Úgy érezte, nem jó király, de egész addigi életét azzal töltötte, hogy keményen dolgozott azon, hogy azzá legyen, amire egyáltalán nem volt rátermett, és nem tágított. Amennyire meg tudta ítélni a helyzetet, egyik elődje se vette a fáradságot, hogy legalább megpróbálkozzék. Annyi a teendő, annyi minden vár javításra, annyi mindent meg kéne szervezni…

S mindennek a tetejébe ott a gond a hercegnével. Ki tudja miért, indíttatva érezte magát, hogy átköltöztesse őt egy levegős torony tisztességes cellájába. Mégiscsak özvegyasszony a szerencsétlen. Úgy érezte, kedvesnek kell lennie az özvegyekhez. De a kedvesség nem sokat ért el a hercegnénél, meg se értette, azt hitte, puszta gyöngeség. Rettentően tartott attól, hogy esetleg majd le kell csapassa a fejét.

Nem, királynak lenni nem tréfadolog. Ettől a gondolattól kicsit fölvidult. Legalább ennyi jót el lehet mondani erről.

És, egy idő múlva, elaludt.

A hercegné nem aludt. Jelenleg épp félúton tartott lefelé a kastély falán, egy lepedőkből összecsomózott kötélen, miután az előző napokat azzal töltötte, hogy fokozatosan kivájta a habarcsot az ablakrács körül, bár, az igazat megvallva, az ember át tudta volna vágni magát az adagos Lancre-kastélyfalon egy darab sajttal. A bolond! Adatott neki evőeszközt és ágyneműt bőséggel! Hát így reagálnak ezek az emberek. Hagyják, hogy a félelem gondolkodjék helyettük. Rettegnek tőle, még akkor is, amikor azt hitték róla, a hatalmukban tartják (és a gyöngék sohasem tartják az erőseket a hatalmukban, sohasem igazán a hatalmukban). Ha ő vetette volna saját magát tömlöcbe, határozott elégedettséggel érte volna el magánál, hogy azt is megbánja, hogy valaha megszületett. De ezek csak pokrócokat adtak neki, s aggódtak miatta.

Nos, vissza fog térni. Nagy a világ, és ő tudja, melyik emelőkart kell meghúzni, hogy aztán az emberek azt tegyék, amit ő akar. És ezúttal nem fogja megnehezíteni a saját dolgát egy férjjel. Gyönge! Ő volt köztük a legrosszabb, nem volt benne elég bátorság, hogy olyan gonosz legyen, mint amilyennek ismerte magát, ott belül.

Nehézkesen lezöttyent a mohára, megállt, hogy elállt lélegzetét visszanyerje, s aztán, kezében döfésre kész késsel, elsiklott a kastélyfal mellett, be az erdőbe.