Terry Pratchett - Vészbanyák

— Kénytelenek voltunk — felelte Mállotviksz Néne.

— Gondoltam is, hogy a pék kissé korai volt múlt héten.

— Nem, nem — mondta türelmetlenül a boszorkány. — Nem úgy működik. Senki sem vesztett semmit.

— Az én számításaim szerint — jelentette ki a férfi, aki egyszerre töltötte be Lancre kikiáltójának, főjegyzőjének, anyakönyvvezetőjének és sírásójának szerepét —, mindnyájan elveszítettünk tizenöt évet.

— Dehogy, mind annyit nyertünk — szögezte le a polgármester. — Magától értetődik. Az idő olyan, mint az ide-oda tekergőző út, de mi átvágtunk a földeken.

— Egyáltalán nem — tiltakozott a hivatalnok, orra elé csúsztatva egy ív papirost. — Nézz ide…

Tamasján hagyta, hogy a vita hullámai újra átcsapjanak a feje fölött.

Mindenki azt akarja, hogy király legyek. Senki sem szentelt egyetlen gondolatot sem annak, hogy én mit akarok. A nézeteim nem számítanak.

Igen, ez az. Senki sem akarja, hogy én legyek a király, pontosan én. Csak történetesen kézre esem.

Az arany nem rozsdásodik, legalábbis természettanilag nem, de Tamasján úgy érezte, hogy a kezében lévő keskeny fémkarika fényének kellemetlen mélysége van. Túlságosan sok zavaros főn ült már. Ha az ember odatartja a füléhez, hallani lehet a sikolyokat.

Ráébredt, hogy valaki más is nézi, az illető tekintete úgy suhant végig az arcán, mint a hegesztőpisztoly a porhanyós jégen. Fölnézett.

A harmadik boszorka volt az, a fiatal… a legfiatalabb köztük, az elmélyült arckifejezéssel meg a sövényfrizurával. Úgy ült ott a jó öreg Bolond mellett, mintha többségi érdekeltsége lenne benne.

Nem is az arcom vizsgálja, hanem a vonásaim. A lány szemgolyói nyomon követték Tamasján ábrázatát nyakszirttől orrig, mint a körző két szára. A fiú bátor kis mosolyt vetett rá, amit a boszorkány nem vett figyelembe. Pont, mint mindenki, gondolta.

Csak a Bolond figyelt rá, s viszonozta a mosolyt egy bocsánatkérő vigyorral, meg apró, cinkostársi ujjbillegetéssel, ami azt mondta: Ugyan mit keres itt két, hozzánk hasonlóan értelmes ember? A nőszemély már megint őt nézegette, ide-oda forgatva fejét, s hunyorogva szemével. Fölváltva méregette a Bolondot meg Tamasjánt. Aztán a legöregebb boszorkányhoz fordult, az egyetlenhez a forró, nedves teremben, aki szert tett egy korsó sörre, s a fülébe susogott.

Azok ketten lendületes, suttogó párbeszédbe fogtak. Ez a beszédmód, gondolta Tamasján, különösképp jellemző a nőkre. Rendes körülmények között az ajtóküszöbön zajlik, s az összes részvevő karba tett kézzel áll, és, ha valaki olyan udvariatlan, hogy elmegy mellettük, hirtelen elhallgatnak, s csöndben lesik az illetőt, amíg biztosan hallótávolságon kívülre nem kerül.

Ráébredt, hogy Mállotviksz Néne abbahagyta a beszédet, s az egész csarnok várakozásteljesen őt bámulja.

— Igen?

— Talán jó ötlet lenne megtartani a koronázást már holnap — jelentette ki Néne. — Nem tesz jót a királyságnak, ha nincs uralkodója. Nem szereti.

Fölállt, hátralökte székét, odament, s megfogta Tamasján kezét. A fiú tiltakozás nélkül követte át a termen, s föl a lépcsőn a trónhoz, ahol a boszorkány a vállára tette kezét, s puhán lenyomta őt a megviselt, vörös plüsspárnákra.

Szék- és padlábak csikorogtak a padlón. A fiú pánikba esve nézett körül.

— Most mi fog történni? — kérdezte.

— Ne izgulj — felelte Néne határozottan. — Mindenki jönni akar, hogy hűséget esküdjön neked. Te csak biccents kegyesen, s kérdezz meg mindenkit, mi a munkája, és hogy szereti-e. Ó, és jobb lenne, ha visszaadnád nekik a koronát.

Tamasján sietve lekapta fejéről.

— Miért? — tudakolta.

— Ők akarják odaajándékozni neked.

— De már az enyém! — tiltakozott kétségbeesve Tamasján.

Néne türelmes sóhajt hallatott.

— Csak a hogyishíják, reális értelemben — válaszolta. — Így sokkal szertartásosabb.

— Úgy érti, irreális?

— Igen — mondta Néne. — De jóval fontosabb.

Tamasján megmarkolta a trón karfáját.

— Menjen Hwelért, és hozza ide!

— Nem, a következőképpen kell cselekedj. Van rá perecedens, tudod, először találkoznod…

— Azt mondtam, menjen és hozza ide a törpét. Nem hallotta, nőszemély? — ezúttal Tamasján pont eltalálta a megfelelő hangszínt és -nemet, de Néne csodálatosan ragadta vissza magához a kezdeményezést.

— Nem hiszem, hogy teljesen fölfogtad, kihez beszélsz, fiatalember — jelentette ki.

Tamasján félig fölemelkedett ültében. Jó sok királyt alakított már, s többségük nem az a fajta király volt, aki kegyesen kezet fogva megérdeklődi alattvalóitól, vajon élvezik-e a munkájuk. Sokkal inkább olyan jellegű királyokat játszott, akik egy jéghideg reggelen rohamot vezényelnek hajnali ötkor, s mégis képesek meggyőzni követőik, hogy ez jobb, mint ágyban maradni. Fölidézte mindet, s Mállotviksz Nénét a királyi fennhéjázás, dölyf és gőg kitörésében részesítette.

— Azt hittük, hogy egyik alattvalónkhoz intéztük szavunk! — dörögte. — S most tegye, amit parancsoltunk!

Néne arca több másodpercig meg sem rezzent, amíg eldöntötte, most mitévő legyen. Aztán magában elmosolyodott, s könnyedén így felelt:

— Ahogy kívánja — s elment és kimozdította Hwelt, aki még mindig körmölt, vackából.

A törpe mereven fejet hajtott.

— Csak semmi főhajtás! — csattant föl Tamasján. — Most mit tegyek?

— Nem tudom. Akarod, hogy írjak neked egy jelölést elfogadó programbeszédet?

— Mondtam neked, hogy nem akarok király lenni!

— Az bizony bajossá tesz egy jelölést elfogadó programbeszédet — értett egyet a törpe. — Jól meggondoltad? Királynak lenni ragyogó szerep.

— De az egyetlen, amit eljátszhat az ember!

— Hmm. Nos, akkor csak mondj nekik nemet.

— Csak úgy? Lesz foganatja?

— Mindenesetre érdemes megpróbálni.

Lancre előkelőségeinek csoportja közelgett a párnára helyezett koronával. Arcukon a székrekedéses tisztelettudás kifejezése honolt, csak egy árnyalatnyi önelégültséggel. Úgy vonultak a koronával, mintha az Ajándék lenne a Jó Kisfiúnak.

Lancre polgármestere a kezével eltakarva száját köhécselt.

— Egy rendes koronázás megszervezése eltart egy ideig — kezdte —, ám szeretnénk…

— Nem — mondta Tamasján.

A polgármester tétovázott.

— Tessék?

— Nem fogadom el.

A polgármester ismét habozott. Ajka mozgott, tekintete enyhén üvegessé vált. Úgy érezte, hogy valahol elvesztette a fonalat, s elhatározta, a legjobb, ha újrakezdi.

— Egy rendes koronázás megszervezése… — kockáztatta meg.

— Nem érdekes — közölte Tamasján. — Nem leszek király.

A polgármester potykamód tátogott.

— Hwel? — esengett Tamasján kétségbeesetten. — Te jól forgatod a szavakat.

— Az itt a gond — mutatott rá a törpe —, hogy a „nem” láthatólag nem tartozik a választási lehetőségek közé, amikor koronát kínálnak föl neked. Azt hiszem, esetleg az ürge meg tudna birkózni egy „talánnal”.

Tamasján fölállt, s megragadta a koronát. Úgy tartotta a feje fölé, mintha csörgődob lenne.

— Hallgassatok ide mindnyájan — szólította meg az egybegyűlteket. — Köszönöm az ajánlatot, nagy megtiszteltetés. De nem fogadhatom el. Már több koronát viseltem, mint amennyit meg tudnátok számolni, s az egyetlen királyságnak, amiről tudom, hogyan kell uralni, függönyök vannak az elején. Sajnálom.