Terry Pratchett - Vészbanyák

Le fog menni végig a messzi határig, s ott átúszik a folyón, vagy talán épít magának egy tutajt. Reggelre kelve már túl messze fog járni ahhoz, hogy esetleg megtalálják, s erősen kétellte, hogy a nyomába erednének.

Gyöngék!

Meglepő sebességgel haladt az erdőben. Végtére is, vannak itt ösvények, elég szélesek a szekereknek, és igazán jól tud tájékozódni. Ráadásul, semmi mást nem kell tegyen, mint hogy lefelé tartson. Ha megtalálja a szurdokot, akkor csak követnie kell a folyásirányt.

És aztán úgy tűnt, hogy túl sok a fa. Még mindig ott volt az ösvény, s többé-kevésbé a jó irányba haladt, de a fák mindkét oldalán sokkal sűrűbben nőttek, mint gondolná az ember, és, amikor megpróbált visszafordulni, egyáltalán nem volt mögötte út. Rákapott arra, hogy váratlan megforduljon, félig-meddig arra számítva, hogy mozogni látja majd a fákat, de azok mindig egykedvűen egy helyben álltak, szilárdan a mohába gyökerezve.

Nem érzett légmozgást, de a fák koronái susogtak.

— Rendben — mondta a hercegné a bajsza alatt. — Rendben. Amúgy is elmegyek. El akarok menni. De visszatérek.

Ezen a ponton az ösvény egy tisztásra nyílt, ami nem volt ott az előző napon, s nem lesz ott a rákövetkezőn, egy tisztásra, ahol a holdfény megcsillant az egybesereglett agancsokon és agyarokon és parázsló szemek zárt sorain.

A gyöngék összefogása lehet, hogy eléggé megvetendő, de derengeni kezdett a hercegnének, hogy az erősek szövetsége égetőbb gondot jelenthet.

Néhány másodpercig teljes volt a csönd, csak halk zihálás törte meg, aztán a hercegné elvigyorodta magát, magasba emelte a kést, s megrohanta az egész bagázst.

A tömegbe verődött élőlények első sorai szétnyíltak, hogy a hercegné elhaladhasson, aztán összezárultak. Még a nyulak is.

A királyság föllélegzett, amikor utolsót lélegzett.

A fenyéren, a hegycsúcsok árnyékában a természet nagyszerű éji kórusa elhallgatott. A tücskök abbahagyták a ciripelést, a baglyok némaságba huhogták maguk, és a farkasoknak más intéznivalói voltak éppen.

Egy dal visszhangzott és zengett szirttől szirtig, visszaverődött fönn a magasban megbújó völgyekben, miniatűr lavinákat okozva. Átszűrődött a gleccserek alatti titkos alagutakon, elveszítve értelmét, ahogy a jégfalak között ide-odacsengett.

Hogy megtudjuk, valójában mit is énekelnek, vissza kell térjünk egész oda le, a hamvadó tűzhöz a menhir mellett, ahol a vissza- és viszontverődő zengések, az egymásnak ellentmondó visszhanghullámok egy apró, idős asszonyra összpontosultak, aki egy üres palackot lóbált.

— …egy csigával, ha csúszásig lelassulsz, de a sün…

— A palack alján jobb az íze, nem igaz — jegyezte meg Magrat, megpróbálva elnyomni a refrént.

— Úgy van — értett egyet Néne, kiürítve csészéjét.

— Van még?

— A hangokból ítélve Gytha végzett vele.

Az illatos hangán ültek, s a holdat bámulták.

— Nos, van nekünk királyunk — jelentette ki Néne. — És ezzel vége az egésznek.

— Neked meg Ángyinak lehet köszönni, de tényleg — csuklott Magrat.

— Mért?

— Senki se hitt volna nekem, ha ti nem álltok ki mellettem.

— Csak mert megkérdeztek minket — felelte Néne.

— Igen, de mindenki tudja, hogy a boszorkányok nem hazudnak, ez a lényeg. Úgy értem, mindenki láthatta, hogy annyira hasonlítanak egymásra, de az lehetett volna véletlen. Tudod — pirult el Magrat —, kikerestem a droit de seigneur -t. Pityergi Komámasszonynak volt egy szótára.

Ogg Ángyi fölhagyott a dalolászással.

— Igen — szólt Mállotviksz Néne. — Nos.

Magrat ráébredt, hogy feszengő lett a hangulat.

— Az igazat mondtátok, ugye? — kérdezte. — Tényleg testvérek, ugye?

— Ó, igen — válaszolta Ogg Ángyi. — Határozottan. Én gondoskodtam az anyjáról, amikor a te… amikor az új király született. És a királynéról, amikor az ifjú Tamasján jött a világra, és ő megmondta nekem, ki a gyerek apja.

— Gytha!

— Bocsánat.

A bor ugyan Magrat fejébe szállt, de az agyában azért még kattogtak a kerekek.

— Várjunk csak egy percet — nyögte.

— Emlékszem a Bolond apjára — mesélte Ogg Ángyi, lassan és kimérten beszélve. — Roppant jóképű fiatalember, az volt bizony. Nem jött ki a papájával, de néha eljött látogatóba. Hogy találkozzon régi barátokkal.

— Könnyen barátkozott — tette hozzá Néne.

— Különösen hölgyekkel — értett egyet Ángyi. — Nagyon kisportolt, az volt, nem? Úgy rémlik, azt hallottam, úgy mászta meg a falakat, hogy ihaj.

— Nagyon népszerű volt az udvarnál — folytatta Néne. — Ennyit én is tudok.

— Ó, igen. Legalábbis ami a királynét illeti.

— A király olyan sokat eljárt vadászni — szőtte a szót Néne.

— A droit-izéje miatt — szögezte le Ángyi. — Mindig fenn volt azzal, úgy biza. Szinte sose ment haza éjjelre.

— Várjunk csak egy percet — ismételte el Magrat.

A másik kettő ránézett.

— Igen? — szólt Néne.

— Ti azt mondtátok mindenkinek, hogy testvérek és Verenc az idősebb!

— Úgy van.

— És hagytátok, hogy mindenki azt higgye…

Mállotviksz Néne összébb húzta maga körül a kendőjét.

— Kötelesek vagyunk igazat mondani — jegyezte meg. — De semmi szükség arra, hogy nyíltak legyünk.

— Nem, nem, te azt mondod, hogy Lancre királya valójában nem…

— Amit mondok az az — közölte szigorúan Néne —, hogy van egy királyunk, aki nem rosszabb a legtöbbnél, és jobb, mint sokan, akinek helyén van az esze…

— Még ha fonákján is — vágott közbe Ángyi.

— …és az öreg király kísértete boldog nyugovóra tért, túl vagyunk egy élvezetes koronázáson, és némelyikünk még bögrét is szerzett, pedig minket nem illet meg, lévén, hogy azokat a gyermekeknek szánták, és, egészében véve, a dolgok sokkalta megnyugtatóbbak, mint amilyenek esetleg lehettek volna. Ez az, amit mondok. Sose törődj azzal, aminek lennie kéne, vagy lehetett volna, vagy illene. Az a fontos, ami van.

— De ő valójában nem is király!

— Lehet, hogy az — mondta Ángyi.

— De most mondtad…

— Ki tudja? A néhai királyné nem tudott jól számolni. Különben is, ő nem tudja, hogy nem királyi vérből származik.

— És te nem fogod elmondani neki, ugye? — kérdezte Mállotviksz Néne.

Magrat fölbámult a holdra, ami előtt épp átsuhant egy-két felhő.

— Nem — felelte.

— Akkor jó — jelentette ki Néne. — Egyébként meg közelítsd meg így. A királyi dinasztiának el kell kezdődnie valahol. Akár vele is kezdődhet. Úgy tűnik, hogy ő komolyan akarja venni, ami jóval több annál, ahogy a legtöbbjük vette. Meg fog felelni.

Magrat tudta, hogy veszített. Az ember mindig veszít Mállotviksz Nénével szemben, csak az volt nyitott kérdés, pontosan hogyan.

— De nagyon csodálkozom rajtatok, tényleg egész megdöbbentettetek — mondta. — Boszorkányok vagytok. Az azt jelenti, hogy törődnötök kéne olyan dolgokkal, mint az igazság meg hagyomány meg végzet, nem igaz?

— Na, pont ez az, amit félreértettél — válaszolta Néne. — Tudod, a végzet fontos, de az emberek tévednek, amikor azt hiszik, hogy az irányítja az életük. Épp fordítva.

— Egye fene a végzetet — értett egyet Ángyi.

Néne szúrósan rámeredt.

— Elvégre nem hihetted azt, hogy boszorkánynak lenni könnyű lesz, ugye nem?