Terry Pratchett - Vészbanyák

Ezt a beszédet halotti csönd fogadta. Szemlátomást ezek nem a kellő szavak voltak.

— A másik probléma az — jegyezte meg Hwel csevegő tónusban —, hogy valójában nincs választásod. Te vagy a király. Ez olyan állás, amiért születésed óta sorban állsz.

— Nem értek hozzá!

— Az nem számít. A király nem olyasvalami, amihez értened kell, hanem egyszerűen az vagy, és kész.

— Nem hagyhatsz itt! Nincs itt semmi, csak rengeteg!

Tamasján megint érezte a fullasztó hűvöset, s a csöndes zümmögést a fülében. Egy pillanatig azt gondolta, hogy lát maga előtt — halványan, ködösen — egy magas, szomorú férfit, aki esdekelve nyújtja felé kezét.

— Sajnálom — suttogta. — Őszintén sajnálom.

A halványuló alakon keresztül megpillantotta a boszorkányokat, akik elmélyülten figyelték őt.

Mellette megszólalt Hwel:

— Csak akkor lenne esélyed, ha akadna másik örökös. Nem emlékszel, hogy lenne fivéred vagy nővéred, igaz?

— Nem emlékszem senkire! Hwel, én…

Újabb bősz vitába kezdtek a boszorkányok. S aztán Magrat megindult, úgy vonult át a termen, mint valami szökőár, mint vértolulás az agyban, lerázva Mállotviksz Néne visszatartó kezét, úgy rontva a trón felé, akár egy dugattyú, maga után rángatva a Bolondot.

— Hé?

— Ööö. Hallóóó!

— Ööö, hé, elnézést, hall minket valaki?

A kastély odafönn tele volt hangzavarral és általános örömujjongással, s senki sem hallotta az udvarias és kétségbeesett hangokat, amelyek visszhangoztak a tömlöcfolyosókon, minden egyes tovatűnő órával egyre udvariasabban és kétségbeesettebben.

— Hümm, hé? Elnézést? Vincell ezt a szörnyű izét kapja a patkányoktól, ha nem haragszanak. Hallóó!

Hagyjuk, hogy lelki szemeink kamerája lassan pásztázzon végig a sötét, ősöreg folyosókon, megtekintse a csöpögő penészt, a rozsdálló láncokat, a nedvességet, az árnyékokat…

— Hall valaki minket? Figyeljenek, ez tényleg túlzás. Ez valami nevetséges tévedés, figyeljenek, a parókák gond nélkül levehetőek…

Hagyjuk, hogy a siránkozó hangok elhalkuljanak a pókhálós sarkokban és rágcsálók kísértette alagutakban, míg végül rekedt suttogás lesz belőlük a hallás küszöbén.

— Hé? Hé, elnézést, nem segítenének!

Egy szép napon valaki csak le fog jönni ide újra.

Valamivel később Magrat megkérdezte Hweltől, hogy hisz-e a hosszas jegyváltásban. A törpe szünetet tartott az ekhós szekér megrakásának feladatában [24] Pontosabban a rakodás felügyelésében. A tényleges részvétel e testi munkában kissé nehéz lett volna, mert az előző napon elcsúszott valamin, és eltörte a lábát. .

— Maximum egy hétre előre — felelte végül. — Na persze, a matiné az más.

Eltelt egy hónap. A koraősz nedves földszaga terjengett a bársonysötét fenyéren, ahol a bágyadt csillagfény visszhangjaként tűz pislákolt.

A menhir szokásos helyén tartózkodott, bár menekülésre készen, amennyiben számvizsgáló bukkanna föl a láthatáron.

A boszorkányok megfontolt csöndben üldögéltek. Ezt a mostanit nem fogják minden idők száz legizgalmasabb boszorkányszombatja közé sorolni. Ha Muszorgszkij most látta volna őket, az éj a kopár hegyen véget ért volna uzsonnaidőre.

Aztán Mállotviksz Néne megszólalt.

— Szerintem remek volt a lakoma.

— Majdnem kidobtam a taccsot — jelentette büszkén Ogg Ángyi. — És Fruzsink kisegített a konyhán és hazahozott kevéske maradékot.

— Hallottam hírét — jegyezte meg fagyosan Néne. — Egy fél disznó meg három üveg habzóbor tűnt el, azt beszélik.

— Szép dolog, hogy egyesek gondolnak az idősekre — folytatta Ogg Ángyi teljesen szégyentelenül. — Szereztem egy koronázási bögrét is — előhúzta. — Azt mondja, hogy „Viva Verenc II. Rex”. Ki hitte volna, hogy Rexnek hívják? De figyeljetek csak, azt nem mondhatnám, hogy nagyon hasonlít rá. Nem rémlik nekem, hogy kilóg a füléből egy fül.

Újabb, rettentően udvarias csönd támadt. Aztán Néne így szólt:

— Egy kissé meglepett minket, hogy te nem voltál ott, Magrat.

— Azt hittük, hogy az asztal tetején fogsz táncolni, vagy ilyesmi — tódította Ángyi. — Azt hittük, föl fogsz költözni a kastélyba.

Magrat mereven a lábára szögezte tekintetét.

— Nem hívtak meg — felelte szelíden.

— Nos, én semmit se tudok meghívásokról — közölte Néne. — Minket se hívtak meg. A boszorkányokat nem kell meghívni, az emberek tudják, hogy ha kedvünk van, úgyis elmegyünk. És mindig hamar találnak nekünk helyet — tette hozzá elégedetten.

— Tudod, ő nagyon elfoglalt volt — motyogta Magrat a lábának. — Mindenfélék elrendezésével, tudod. Ő nagyon okos, tudod. Alapjában.

— Nagyon józan legény — jelentette ki Ángyi.

— Különben is, telihold van — említette meg sietve Magrat. — Teliholdkor az emberlánya boszorkánygyülekezeti összejövetelre kell menjen, nem számít, milyen más, halasztást nem tűrő elfoglaltságai akadnak esetleg.

— Neked halasz…? — kezdte Ogg Ángyi, de Néne erősen oldalba bökte.

— Roppant jó dolog, hogy olyan sok figyelmet szentel annak, hogy a királyság ismét rendesen működjön — jegyezte meg Néne nyugtatólag. — Helyes hozzáállást mutat. Merem állítani, hogy előbb-utóbb mindenre sort kerít. Nagyon igénybe vevő munka királynak lenni.

— Igen — susogta Magrat alig hallható hangon.

Az ezt követő csönd csaknem szilárd volt. Ángyi törte meg, olyan tiszta és törékeny hangon, mint a jég.

— Nos, én hoztam magammal egy üveg pezsgőt — jelentette ki. — Arra az esetre, ha ő… arra az esetre, ha kedvünk szottyan inni egyet — kapott új erőre, s odalengette a palackot a másik kettő felé.

— Én nem kérek — tiltakozott Magrat rosszkedvűen.

— Márpedig inni fogsz, te jány — parancsolt rá Mállotviksz Néne. — Hideg az éjszaka. Jót fog tenni a mellyednek.

Rábandzsított Magratra, amikor a hold kibújt a felhők mögül.

— No tessék — mondta. — A hajad egy kissé piszkosnak tűnik. Úgy néz ki, mintha nem mostál volna hajat egy hónapja.

Magrat sírva fakadt.

Ugyanaz a hold sütött az amúgy jelentéktelen Rham Nitz városára, Lancrétól úgy kilencven mérföldnyire.

Tamasján lejött a színpadról az Egy Troll Ankh -ban befejező felvonását követő tapsviharban. Százak mennek haza ma éjjel azon töprengve, hogy a trollok tényleg olyan szörnyűek-e, mint ez idáig hitték, bár, persze, ez a legkisebb mértékben sem fogja meggátolni őket abban, hogy továbbra is kedvükre utálják őket.

Hwel megveregette a fiú hátát, amikor az leült a sminkelő asztalhoz, s elkezdte levakarni a vastag, szürke iszapot, ami szándékai szerint sétafikáló sziklának tüntette őt föl.

— Derék dolog — mondta a törpe. — A szerelmi jelenet pont jó volt. És amikor megfordultál, s ráüvöltöttél a varázslóra, nem hinném, hogy maradt szék szárazon.

— Tudom.

Hwel dörzsölgette a kezét.

— Ma este megengedhetjük magunknak a vendégfogadót — jelentette ki. — Szóval ha csak…

— A szekereken fogunk aludni — szögezte le Tamasján határozottan, miközben magára kancsított a tükörcserépben.

— De hát tudod jól, mennyi pénzt adott a Bo… a király nekünk! Tollas ágyban alhatnánk egész úton hazáig!

— Szalmazsákok és bőséges haszon vár ránk — közölte Tamasján. — És az fogja kifizetni a te isteneid a mennyekből meg démonjaid a poklokból, meg a szelet meg a hullámokat meg több süllyesztőt, mint amennyit meg tudnál számolni, édes kerti díszem.