Terry Pratchett - Vészbanyák

Mállotviksz Néne föltartotta kezét. A katonák egyik lábukról a másikra álltak, habozva.

— Ő boszorkány, igaz? — kérdezte egyikük puhatolódzva.

— Hogyne! — válaszolta a hercegné.

Az őrök idegesen feszengtek.

— Láttuk, hogy gőtévé varázsoltak embereket — mondta az egyik.

— És aztán hajótörést okoztak nekik.

— Aha, meg küszködtették a küllönfellét.

— Aha.

— Ezt először meg kéne beszélni. A boszorkányokért pótlékot kéne kapjunk.

— Figyeljetek, ő azt tehet velünk, amit csak akar. Még az is lehet, hogy vasorrú bába.

— Ne legyetek ostobák — csattant föl a hercegné. — A boszorkányok semmi olyat nem tesznek. Azok csak koholmányok az emberek ijesztgetésére.

Az őr a fejét rázta.

— Nekem épp elég meggyőzőnek tűnt.

— Persze, hogy annak tűnt, annak is szánták… — kezdte a hercegné. Fölsóhajtott, s kikapta a lándzsát az egyik őr kezéből.

— Majd én megmutatom nektek a boszorkányok hatalmát — fenyegetőzött, s a fegyvert Néne feje felé hajította.

Néne keze kígyómarás-gyorsasággal csapott keresztbe, s elkapta a lándzsát pont a hegye mögött.

— Szóval — mondta —, a végén erre kerül sor, mi?

— Én nem félek tőletek, vészbanyák — közölte a hercegné.

Néne néhány másodpercig mélyen a szemébe nézett Meglepődve mordult föl.

— Igazad van — ismerte el. — Tényleg nem félsz, nem ám…

— Azt hiszitek, hogy nem tanulmányoztalak titeket? A boszorkányságotok csupa ügyes fogás meg illúzió, a gyönge elmék elkápráztatására. Számomra nem tartogat semmi félelmetest. Felőlem nyugodtan tehetsz, amit akarsz. Akár a legrosszabbat is!

Néne egy darabig szemlélte.

— A legrosszabbat? — szólalt meg végül. Magrat és Ogg Ángyi sietve elhúzódtak az útjából.

A hercegné fölnevetett.

— Neked van eszed — adta tudtára. — Ennyit elismerek. És gyors is vagy. Gyerünk, szipirtyó. Vesd be a varangyaid és démonjaid, én majd…

Elakadt a szava, szája tátogott anélkül, hogy akár egyetlen szó előbújt volna rajta. Az ajkai a rettegés vicsorába húzódtak szét szeme túlnézett Nénén, túl a világon, valami másra. Egyik ökölbe szorított kezét a szájához kapta, s kis, nyüszítő hangot adott ki. Megmerevedett, akár egy nyúl, amely épp megpillantott egy hermelint, s kétségtelenül tudja, hogy ez az utolsó hermelin, amit valaha is látni fog.

— Mit tettél vele? — kérdezte Magrat, az első, aki meg mert szólalni.

— Kobakológia — válaszolta Néne, s önelégülten elmosolyodott. — Ahhoz nincs szükség semmilyen Fekete Alissz-féle mágiára.

— Jó, de mit tettét?

— Senki se válik olyanná, mint ő, anélkül, hogy ne húzna föl falakat a fejében — felelte. — Én csak ledöntöttem azokat. Minden sikoly előtt. Minden esdeklés előtt. Minden bűntudatroham előtt. Minden lelkiismeret-nyilallás előtt. Mind egyszerre. Van ennek egy apró trükkje.

Leereszkedő mosolyban részesítette Magratot.

— Egy nap majd megmutatom neked, ha akarod.

Magrat eltöprengett ezen.

— Ez szörnyű — jelentette ki.

— Ugyan már! — Néne félelmetesen mosolygott. — Mindenki ismerni szeretné önmaga igaz természetét. És ő most megismeri.

— Néha az ember kedvesen kell bánjon valakivel, hogy az eredmény elég brutális legyen — helyeselt Ogg Ángyi.

— Szerintem valószínűleg ez a legrosszabb, ami csak megtörténhet valakivel — tiltakozott Magrat, miközben a hercegné előre-hátra himbálta magát.

— Az ég áldjon, leányzó, használd a képzelőerőd! — fakadt ki Néne. — Sokkal szörnyűségesebb dolgok is vannak. Tűk a köröm alá, például. Ez meg az, tüzes fogókkal.

— Vörösen izzó kések föl a végbélbe — folytatta Ogg Ángyi. — Markolattal föl, hogy megvágd az ujjad, amikor megpróbálod kihúzni…

— Ez csak a tőlem telhető legrosszabb — magyarázta pedánsan Mállotviksz Néne. — És ráadásul teljesen rendben van, meg helyénvaló. Egy boszorkány így kéne eljárjon, tudod. Nincs szükség semmi drámai hókuszpókuszra. A legtöbb varázslat a fejekben zajlik Ez a kobakológia lényege. Na már most, ha te…

Gázszivárgáshoz hasonló hang szökött ki a hercegné száján. A feje hirtelen hátrarándult. Kinyitotta a szemét, pislogott, s Nénére fókuszált. Vonásait színtiszta gyűlölet öntötte el.

— Őrség! — kiáltotta. — Megparancsoltam nektek, hogy fogjátok el őket!

Nénének leesett az álla.

— Mi? — nyögte ki. — De… de hát én megmutattam neked igaz valódat…

— És ettől most oda kéne legyen a lelki nyugalmam? — amikor a katonák félénken megragadták Néne két karját, a hercegné odatolta arcát közel Nénééhez, iszonyatos szemöldöke a diadalmas gyűlölet V-je. — A földön kéne csússzak, arról van szó? Hát, vénasszony, láttam teljes pontossággal, hogy mi vagyok, érted, és büszke vagyok rá! Újra megtenném az egészet, csak szilajabbul és hosszabban! Élveztem minden másodpercét, és azért tettem, amit tettem, mert úgy akartam!

Megdübörögtette óriási kiterjedésű mellkasát.

— Ti szájtáti mamlaszok! — harsogta. — Ti olyan gyöngék vagytok. Tényleg azt hiszitek, hogy az emberek alapjában véve tisztességesek lelkük mélyén, mi?

A színpadon tartózkodó tömeg elhátrált diadalmámorának puszta erejétől.

— Nos, én megnéztem a lelkem mélyét — közölte a hercegné. — Tudom, mi vezérli az embereket. A félelem. Csupasz, pokolmély félelem. Nincs köztetek egy se, aki ne rettegne tőlem, el tudnám érni, hogy a bugyogótokat összepisiljétek a rémülettől, és most fogom magam, és…

S ezen a ponton Ogg Ángyi fejbe vágta a katlannal.

— Be nem állt a szája, nem igaz? — jegyezte meg könnyed, csevegő tónusban, miközben a hercegné összeesett. — Ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, szerintem a hölgy egy kissé bogaras.

Hosszú, feszengő csönd támadt.

Mállotviksz Néne köhintett. Aztán azt őt markoló katonákat ragyogó, baráti mosollyal ajándékozta meg, s rámutatott a buckára, ami a hercegné volt.

— Vigyétek el, s tegyétek valahol egy zárkába — utasította őket. A férfiak vigyázzba vágták maguk, megragadták a hercegné két karját, s jelentékeny nehézségek árán talpra ráncigálták.

— Gyöngéden, ha kérhetném — szólt Néne.

Tenyerét dörzsölgetve fordult Tamasjánhoz, aki eltátott szájjal bámult rá.

— Mérget vehetsz rá — sziszegte a boszorkány. — Itt és most, édes fiam, nincs választásod. Te vagy Lancre királya.

— De nem is tudom, hogyan kell királykodni!

— Mindnyájan láttunk téged! Pont jól csináltál mindent, beleértve az üvöltözést is.

— Az csak színjáték volt!

— Hát akkor játssz színt. A királynak levés az… az… — Néne habozott, aztán odacsettintett Magratnak. — Hogyan hívják azokat az izéket, amikből mindig száz van mindenben?

Magrat elképedtnek látszott.

— A százalékokra gondolsz? — firtatta.

— Azokra — hagyta rá Néne. — A királynak levés legtöbb százaléka színészkedés, nézetem szerint. Neked abban kifejezetten jónak kéne lenned.

Tamasján segítségre vágyva a kulisszák felé pillantott, oda, ahol Hwelnek lennie kellett volna. A törpe tényleg ott is volt, de nem szentelt nekik figyelmet. Ott volt előtte kiterítve a szövegkönyv, s dühödten újraírta.

DE BIZTOSÍTHATLAK, HOGY NEM VAGY HALOTT. NEKEM ELHIHETED.

A herceg vihogott. Valahol talált egy lepedőt, maga köré tekerte, s most a kastély elhagyatottabb folyosóin sompolygott. Néha halkan „húúúúú”-zott.