Terry Pratchett - Vészbanyák

Egy testőr érkezett rákmódra oldalazva, még mindig botladozva Hwel taszításától. Rábámult Mállotviksz Nénére.

— Hwel kérdi, mi a fene folyik itt? — sziszegte.

— Mi volt az? — kérdezte Tamasján. — Jól hallottam, azt mondtad „Jövék, úrnőm”?

— Azt mondja, tüntessük el ezeket a nőszemélyeket!

Tamasján a színpad elejére lépdelt.

— Kegyelmed összebeszél tücsköt-bogarat, jóember. Lásd, hogyan térek ki kegyelmed teknöclándzsája elől. Kegyelmed lándzsája, jóember. Ott van kegyelmed átkozott kezében, az istenek szerelmére!

A testőr kétségbeesetten, mereven vigyorgott.

Tamasján tétovázott. Körülötte három másik színész megrögzötten a boszorkányokat bámulta. Fenyegetően elé tornyosulva, akár az adóbevallás elkerülhetetlensége, várt rá egy kardpárbaj, melynek során, kezdett neki úgy tűnni, kénytelen lesz hárítani önnön vad támadásait s végül agyonszúrni magát.

Odafordult a három boszorkányhoz. Kinyitotta a száját.

Életében először cserben hagyta félelmetes emlékezőtehetsége. Nem jutott eszébe semmi szóra érdemes.

Mállotviksz Néne fölállt. Előrelépdelt a színpad szélére. A közönség visszafojtotta lélegzetét. A boszorkány fölemelte kezét.

— El innen, szellem szellemei, minden fortély! Megparancsolom Igazság, hogy… — megakadt — tadamtadam, ítélj!

Tamasján érezte, hogy elborítja a varázslat hűse. A többiek szintén életre lökődtek.

Kiürült tudatuk mélyéről új szavak száguldottak elő, vértől és bosszúvágytól vörös szavak, a kastély kövei közt visszhangzó szavak, szilíciumban tárolt szavak, magukat meghallotta tenni akaró szavak, a színészek száját olyan szorosan markoló szavak, hogy bármiféle kísérlet ki nem mondásukra törött állkapcsot okozott volna.

— Mi az, még most is félsz tőle? — kérdezte Fodorgyanta. — Amikor olyan kába az ivástól? Vedd a tőrét, férjuram — csupán egy pengeszélesség választ el a királyságtól.

— Nem merem — válaszolta Kökéndi, megpróbálva döbbenten ránézni saját ajkára.

— Ugyan, ki fog tudni róla? — Fodorgyanta a közönség irányába intett kezével. Soha többé nem fog ilyen nagyot alakítani. — Látod, ott csak a vak sötét honol. Ragadd meg most a tőrt, ragadd meg holnap a királyságot. Vágj bele, ember!

Kökéndi keze remegett.

— Megvan, asszony — felelte. — Tőr az, amit magam előtt látok?

— Persze, hogy egy átkozott tőr az. Gyerünk, most tedd meg. A gyöngék nem érdemelnek irgalmat. Azt fogjuk mondani, hogy lezuhant a lépcsőn.

— De az emberek gyanakodni fognak!

— Nincsenek-e tömlöcök? Nincsenek-e hüvelykszorítók? A birtoklás a törvény kilenctizede, férjuram, ha egy kés az, amit birtokolsz.

Kökéndi elhúzta a karját.

— Nem tudom megtenni! Ő mindig maga volt a megtestesült kedvesség velem!

— És számára te lehetsz maga a megtestesült Halál…

Dáfid hallotta a hangokat a távolból. Megigazgatta a maszkját, ellenőrizte a tükörben külsejének halálosságát, s a színpad mögötti homályban belekukkantott a szövegkönyvbe.

— „Rettegjetek mostan, Rövidéltű Halandók” — mondta. — „Mert én a Halál vagyok, Aki Ellen… Aki Ellen…”

KI.

— Ó, köszi — hálálkodott oda se figyelve a fiú. — „Ki Ellen Nem Védhet…”

VÉD.

— „Ki Ellen Nem Véd Se Zár, Se Kapuretesz, ím… ím… ím…”

ÍM JÖVÉK BEHAJTANI JÁRANDÓSÁGOM EZEN KIRÁLYOK ÉJSZAKÁJÁN.

Dáfid megroggyant.

— Annyival jobban csinálod nálam — nyögte. — Megvan hozzá a hangod, és vissza tudsz emlékezni a szövegre — megfordult — Csak három sor, és Hwel ki… fog… en… gem… belezni.

Megmeredt. A szeme kitágult, a rettegés csészealjává vált, amikor a Halál csettintett ujjával a fiú merev arca előtt.

FELEJTSD EL, parancsolta, sarkon fordult, s halkan ellépdelt a kulisszák irányába.

Szem híján koponyája tekintette végig a jelmezek sorát, a sminkelő asztal viaszos hulladékait. Üresen tátongó orrlyuka beszippantotta a molyirtó labdacsok, alapozók és izzadság összekeveredett szagát.

Van itt valami, gondolta, ami szinte az istenek hatáskörébe tartozik. Az emberek létrehoztak egy világot a világon belül, ami visszatükrözi az eredetit, nagyon hasonlatosan ahhoz, ahogy egy vízcsepp tükrözi vissza a tájat. És mégis… mégis…

Ezen az apró világon belül erőfeszítéseket tesznek arra, hogy benne legyen az összes dolog, amiről azt gondolná az ember, hogy szeretnének megszabadulni tőlük — gyűlölet, félelem, zsarnokság, és így tovább. Ez fölkeltette a Halál kíváncsiságát. Azt gondolják, hogy szeretnének kiszabadulni önmagukból, s minden művészet, amit megálmodtak ezek a humán szerzetek, egyre beljebb viszi őket. Ez lebilincselte a Halált.

Teljesen konkrét és világos céllal érkezett ide. Van itt egy igénylendő lélek. Nincs idő csip-csupságokra. Ám ugyan mi az idő, tulajdonképpen?

Lába önkéntelen táncot kopogott a köveken. A Halál dzsiggelt, egyedül, a szürke árnyékok közt.

— S A RÁKÖVETKEZŐ ÉJJEL CSILLAGOT AKASZTANAK AZ ÖLTÖZŐDBE — Összeszedte magát, megigazgatta a kaszáját, s csöndben várt a végszavára.

Még soha sem szalasztott el egyet sem.

Kimegy az emberek közé, és tarolni fog.

— És számára te lehetsz maga a megtestesült Halál. Most!

A Halál színre lépett, csontlába kopogott a deszkákon.

RETTEGJETEK MOSTAN, RÖVIDÉLTŰ HALANDÓK, mondta, MERT ÉN A HALÁL VAGYOK, KI ELLEN… NEM… NEM… KI ELLEN…

Tétovázott. Létezése örökkévalóságának során legislegelőször, tétovázott.

Mert noha a Korongvilág Halála hozzászokott ahhoz, hogy emberek millióival foglalkozzék, mégis minden egyes halál bizalmas dolog volt, és személyre szóló.

A Halált ritkán pillantották meg, eltekintve az okkult pártállású népségtől, meg maguktól az ügyfelektől. Azért nem látta meg senki más, mert az emberi agy szerkesztőollója elég okos a még épp elviselhetőnél borzalmasabb látványok kivágásához, csak az volt a gond, hogy itt és most több száz ember ténylegesen arra számított, hogy ezen a ponton látni fogják a Halált, s ezért valóban látták is.

A Halál lassan megfordult, s visszabámult a figyelő szemek százaira.

Tamasján még az igazság markolásában is fölismerte a szorult helyzetbe került színésztársat, s küzdött az ajka fölötti uralomért.

— …nem véd se zár… — suttogta, fintorba zárult fogakon keresztül.

A Halál a lámpaláz mániákus vicsorával vigyorgott rá.

MI? suttogott vissza olyan hangon, mint amikor megütik az üllőt egy nagyon kicsi ólomkalapáccsal.

— „…nem véd se zár, se ajtóretesz…” — mondta bátorítóan Tamasján.

…NEM VÉD SE ZÁR, SE AJTÓ… HUH…, ismételte utána kétségbeesetten a Halál a fiú ajkát lesve.

— „…retesz!…”

…RETESZ.

— Nem, nem tudom megtenni! — siránkozott Kökéndi. — Meg fognak látni! Ott lenn a csarnokban leskelődik valaki!

— Nincs ott senki!

— Érzem, hogy néz!

— Cidriző idióta! Nekem kell megtennem érted? Látod, a lába már a lépcső legfelső fokán!

Kökéndi arcát eltorzította a félelem és bizonytalanság. Visszahúzta a kezét.

— Nem!

A sikoly a közönség felől hallatszott. A herceg félig fölemelkedett székéről, megkínzott ujjait a szájához kapta. Előretántorgott a megdöbbent emberek között.

— Nem! Nem én tettem! Nem így történt! Nem mondhatod azt, hogy így történt! Nem voltál ott! — rámeredt a fölfelé fordított arcokra maga körül, és megroskadt.