Terry Pratchett - Vészbanyák

— Gondolod, hogy elég félelmetes vagyok? — kérdezte, miközben megpróbálta újra fölerősíteni a véget.

Tamasján, aki a púpján üldögélt s szerette volna meginni a teáját, bátorítóan biccentett.

— Azzal semmi gond, haver — jelentette ki. — Ahhoz képest, ha te teszel látogatást, még maga a Halál se kelt félelmet. De megpróbálkozhatnál egy kicsivel több kongassál.

— Hogy érted?

Tamasján letette csészéjét. Úgy tűnt, árnyak futnak át az arcán, a szeme besüppedt, ajka felhúzódott fogairól, bőre megfeszült s elsápadt.

— ÉRTED JÖTTEM, TE RETTENETES RIPACS — intonálta, minden egyes szótag úgy zuhant helyére, akár a koporsófedél. Az arcvonásai visszaugrottak szokásos alakjukba.

— Így — felelte.

Dáfid, aki ezalatt teljesen a falhoz tapadt, kissé ellazult, s idegesen vihogott.

— Az istenekre, nem tudom, hogy csinálod — mondta. — Becsületszavamra, sose leszek olyan jó, mint te.

— Nincs benne semmi különös. És most szaladj, Hwel már így is kötözni való.

Dáfid hálás pillantást vetett rá, s elrohant, hogy segítsen a díszletek átrendezésében.

Tamasján szorongva kortyolt bele a teájába, a színfalak mögötti zajok sebesen pörögtek körülötte, mint megannyi bizonytalanság. Aggódott.

Hwel előzőleg azt állította, hogy a darab körül minden rendben van, kivéve magát a darabot. És Tamasján folyamatosan úgy érezte, hogy maga a dráma próbálja magát más formába kényszeríteni. A tudata egyfolytában más szavakat hallott, épp csak túl halkan ahhoz, hogy kivehesse őket. Majdnem olyan volt, mint kihallgatni egy beszélgetést. Jobban meg kellett emelje a hangját, hogy elfojtsa a zümmögést a fejében.

Ez így nincs rendben. Ha egyszer megírták a darabot, nos, akkor az meg van írva. Nem lenne szabad megelevenednie s elkezdeni kitekergetni magát.

Nem csoda, hogy mindenki állandóan rászorul a súgóra. A darab vonaglott a kezükben, megpróbálva megváltoztatni magát.

Jóságos istenek, boldog lesz, ha végre kikerül ebből a kísérteties kastélyból, el ettől a tébolyult hercegtől. Körbepislantott, úgy döntött, hogy még beletelik némi időbe, míg szólítják a következő felvonás szereplőit, s céltalan elténfergett frissebb levegőt keresve.

Egy ajtó engedett érintésének s kilépett a lőréses oromzatra. Belökte maga mögött az ajtót, elvágva ezzel a színpad neszeit, bársonyos némasággal helyettesítve őket. Felhőrácsok mögé börtönözve fakó naplementét látott, de a levegő olyan rezzenetlen volt, akár a tükörsima tenger, s olyan forró, mint egy kohó. A lenti erdőben valami éji madár visongott.

Elsétált az oromzat másik végébe, s lebámult a merőleges torok mélyére. Messze alant, a Lancre örökös párafelhőben forrongott.

Megfordult, s belesétált egy olyan jéghideg fuvallatba, hogy elállt a lélegzete.

Szokatlan szellők kaptak a ruhájába. Volt valami fura motyogás a fülénél, mintha valaki megpróbálna beszélni hozzá, de nem tudná eltalálni a helyes sebességet. Egy pillanatig mereven állt, hogy lélegzethez jusson, aztán elmenekült az ajtó felé.

— De mi nem vagyunk boszorkányok!

— Akkor miért néztek ki annak? Kötözzétek meg a kezük, fiúk.

— Igen, bocsánat, de mi nem vagyunk boszorkányok!

Az őrség kapitánya arcról arcra nézett. Szeme beitta a csúcsos kalapokat, a kócos, nedves szalmakazal szagú hajat, a betegesen zöldes arcszínt, és a bibircsókok tömkelegét. A herceg testőrkapitányának lenni nem az a fajta állás, ami hosszútávú karrierlehetőséget kínál azoknak, akik kezdeményező képességről tesznek tanúságot. Három boszorkányra volt kereslet, s ezek láthatólag megfelelnek a kívánalmaknak.

A kapitány nem járt színházba. Akkoriban, amikor még a serdülőkor kínjait állta ki, halálra rémítette egy bábszínházi előadás paprikajancsija, s azóta minden erejével azon volt, hogy elkerüljön bármiféle szervezett szórakoztatást, s mindenhonnan távol maradt, ahol elképzelhetően krokodilokra lehetett számítani. Az előző órácskát az őrszobában töltötte csöndes iszogatással.

— Nem azt mondtam, hogy kötözzétek meg a kezük? — csattant föl.

— Peckeljük föl a szájuk is, kap'tány?

— De ha csak meghallgatnának, mi a színházzal vagyunk…

— Igen — válaszolta a kapitány összeborzadva. — Hallgattassátok el őket.

— Kérem…

A kapitány lehajolt, s belenézett három pár ijedt szembe. Teljes testében remegett.

— Ez — mondta — az utolsó alkalom, hogy megeszitek bárkinek is a kolbászát.

Tudatában volt hogy most már a katonák is furcsálkodó pillantásokat vetnek rá. Köhintett, és megemberelte magát.

— Hát akkor rendben van, színi boszorkáim — közölte. — Eljátszottatok a darabot s most itt az ideje a vastapsnak — odabiccentett az embereinek.

— Verjétek őket vasra — mondta.

A másik három boszorkány a színpad mögötti homályban ült, kifejezéstelenül meredve a sötétbe. Mállotviksz Néne fölszedte a szövegkönyv egyik másolatát, amibe időről időre belekukucskált, mintha ötleteket keresne.

— Küllönfelle küszködések meg elkalandozások — olvasta tétován.

— Az rengeteg szörnyűséges eseményt jelent — magyarázta Magrat. — Mindig beleteszik ezeket egy színdarabba.

— Küszködések meg mik? — kérdezte Ogg Ángyi, aki addig nem figyelt.

— Elkalandozások — felelte türelmesen Magrat.

— Ó — Ogg Ángyi egy kissé földerült. — A tengerpartra lenne jó — jegyezte meg.

— Légy szíves, hallgass el, Gytha — mondta Mállotviksz Néne. — Nem neked valók. Azokat csak a küllönfellének szánják, ahogy írja. Valószínűleg azért, hogy fölépülhessen azokból a küszködésekből.

— Nem engedhetjük, hogy ez megessen — vágott közbe sietve és hangosan Magrat. — Ha ennek híre megy, a boszorkányok mindig vén banyák lesznek zöld arcpírral.

— Meg beavatkoznak a királyok belügyeibe — tódította Ángyi. — Amit mi közismerten sosem teszünk.

— Nem a beavatkozás, mint olyan, ellen van kifogásom — jelentette ki Mállotviksz Néne, állát kezébe támasztva. — Hanem a gonosz beavatkozás ellen.

— Meg az állatokkal való kegyetlenkedés ellen — mormolta Magrat. — Az az egész izé a kutyaszemről meg varangyfülről. Senki se használ olyasmit.

Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi gondosan nem néztek egymás szemébe.

— Vasorrú bába! — fakadt ki keserűen Ogg Ángyi.

— A boszorkányok nem is olyanok — folytatta Magrat. — Összhangban élünk a Természet nagy körforgásával, nem ártunk senkinek, és csúnya dolog tőlük, hogy azt mondják, de igen. Forró ólmot kéne öntsünk a csontjaikba.

A másik kettő egy bizonyos mennyiségű meglepődött csodálattal pillantott rá. A lány elpirult, noha nem zöldesen, s a térdét nézegette.

— Pityergi Komámasszony leírta a receptet — vallotta be. — Egész könnyű. Annyit kell csak csinálnod, hogy szerzel egy kevés ólmot, és…

— Nem hinném, hogy az helyénvaló lenne — jegyezte meg Néne némi belső vívódás után. — Esetleg rossz benyomást keltene egyesekben.

— De nem sokáig — mondta Ángyi sóváran.

— Nem, nem követhetünk el ilyesmit — közölte Néne, ezúttal kissé határozottabban. — Soha nem hallanánk a végét.

— Mért nem változtatjuk meg pusztán a szavakat? — javasolta Magrat. — Amikor visszajönnek a színpadra, csak rájuk hatunk, hogy elfelejtsék, amit mondaniuk kéne, s adunk nekik új szöveget.