Terry Pratchett - Vészbanyák

Olyannak akarom a világot, amilyen tényleg, gondolta Néne. Olyannak akarom a múltat, amilyen tényleg volt. Régen a múlt sokkal jobb szokott lenni annál, amilyen most.

És a zenekar rákezdett.

Hwel kilesett egy oszlop mögül, s jelt adott Kökéndinek meg Porontynak, akik kidöcögtek a fáklyafénybe.

Vénember (egy Tekintély): Mi történendett emez országgal!

Vénasszony (egy Banya): Rettenet…

A törpe figyelte őket néhány másodpercig a színfalak mögül, ajka hangtalan mozgott. Aztán visszasietett hátra, az őrszobába, ahol a szereposztás többi tagja még mindig a jelmezbe bújás utolsó, kapkodó fázisánál tartott. Hwel az ügyelők hagyományos, dühös kiáltására fakadt.

— Gyerünk! — parancsolta — A király katonái, futólépés! És a Boszorkányok… hol vannak az átkozott boszorkányok?

Három kezdő növendék jelentkezett.

— Elvesztettem a bibircsókom!

— A katlan telistele undormánnyal!

— Van valami élőlény ebben a parókában!

— Csillapodjatok, csillapodjatok — rikácsolta Hwel. — Minden tökéletesen rendben lesz a premierre!

— Most van a premier, Hwel!

Hwel fölmart egy maroknyi gittet a sminkesasztalról, s odacsapott egy narancs nagyságú bibircsókot. A sérelmezett szalmaparókát tulajdonosa fejére sulykolta, állatállománnyal meg mindennel együtt, a katlant futólag megszemlélte, s kijelentette, hogy pont jóféle undormánnyal van teli, semmi baj az ilyen undormánnyal.

A színpadon az egyik őr elejtette a pajzsát, lehajolt, hogy fölvegye, s elejtette a lándzsáját. Hwel szemét forgatta, s csöndes imát fohászkodott bármely istenhez, aki esetleg épp odafigyel.

Máris minden balul sikerült. Igaz, a korábbi próbákon is akadtak apróbb gyermekbetegségek, de Hwel látott már egy-két hajmeresztő rémséget a maga idejében, s ez itt kezdett a lehető legrosszabb formába lendülni. A társulat beijedtebb volt, mint egy fazék homár. Füle sarkából meghallotta, hogy a színpadon botladozik a párbeszéd, s visszaloholt a kulisszákhoz.

— …megbosszulni atyádurad halálának borzalmát… — sziszegte, s visszanyargalt a reszkető boszorkákhoz. Fölnyögött. Küllönfelle küszködések. Ezek az alakok kéne terrorizáljanak egy egész királyságot. Körülbelül egy perce van a végszavuk előtt.

— Hát akkor — mondta, megtörpéllve magát. — Na már most, kik is vagytok? Ti vagytok a gonosz boszorkányok, igaz?

— Igen, Hwel — felelték jámboran.

— Mondjátok el nekem, kik vagytok — parancsolta.

— Gonosz boszorkányok vagyunk, Hwel.

— Hangosabban!

— Gonosz Boszorkányok Vagyunk!

Hwel elmasírozott a reszkető sor előtt, aztán hirtelen sarkon perdült.

— És mit fogtok csinálni?

A 2. Bozorka megvakarta viszkető parókáját.

— Megátkozzuk az embereket? — kockáztatta meg. — Azt mondja a forgatókönyv…

— Nem HALLAK!

— Megátkozzuk az embereket! — kiáltották kórusban, vigyázzba pattanva, s egyenesen előre meredve, hogy elkerüljék a törpe tekintetét.

Hwel visszadübörgött a sor előtt.

— Kik vagytok?

— Szipirtyók vagyunk, Hwel!

— Milyen szipirtyók?

— Sötét és förtelmes szipirtyók! — ordították, kezdve beleélni maguk a szerepbe.

— Miféle sötét és förtelmes szipirtyók?

— Gonosz sötét és förtelmes szipirtyók!

— Rosszat forraltok?

— Igen!

— Rejtélyesek vagytok?

— Igen!

Hwel teljes, szóra sem érdemes magasságában kihúzta magát.

— Kikvagytok? — süvítette.

— Rosszat forraló, gonosz, rejtélyes, sötét és förtelmes szipirtyók!

— Úgy van! — Reszkető ujjal a színpadra mutatott, lehalkította hangját, s abban a pillanatban egy drámai ihletrészecske sivított át a légkörön, s csapódott alkotóközpontjába, arra késztetve, hogy imígyen szóljon: — És most azt akarom, hogy kimenjetek oda, és pokollá tegyétek az életük. Nem az én kedvemért. Nem az istenverte kapitány kedvéért — szája egyik sarkából a másikba lökte a képzeletbeli szivart, hátralökte a nem létező fémsisakot, s fölreccsent. — Hanem Walkowski káplár és az ő kis kutyulija kedvéért.

A növendékek hitetlenkedve bámultak rá.

Végszóra valaki megkongatott egy bádoglemezt, megtörve ezzel a varázst.

Hwel a szemét forgatta. A hegyekben nőtt föl, ahol az égiháborúk villámló combokkal bércről bércre vonulnak peckesen. Emlékezett olyan viharokra, amelyek átformálták a hegység alakját, s teljes vadonokat lapítottak ki. Valahogy, egy bádoglemez nem volt ugyanaz, akármilyen lelkesedéssel kongatják.

Csak egyszer, gondolta, csak egyetlen egyszer. Hadd sikerüljön, csak egyetlen egyszer.

Kinyitotta szemét, s rámeredt a boszorkákra.

— Mi végre totojáztok itt? — kiabálta. — Takarodjatok ki oda, és átkozzátok meg őket!

Nézte, ahogy kiszáguldanak a színpadra, aztán Tamasján gyöngéden megveregette a fejét.

— Hwel, nincs korona.

— Hmm? — szólt a törpe, akinek elméje mennydörgő-és-villámló gépek konstruálásának módozataival birkózott.

— Nincs korona, Hwel. Muszáj, hogy koronát viseljek.

— Természetesen van korona. Egy nagy azzal a piros üveggel, roppant imponáló, használtuk azon a helyen, aminek az a nagy főtere van…

— Azt hiszem, ott felejtettük.

Újabb bádoghangú mennydörgés hallatszott, ám, ennek ellenére, Hwelnek az a része, amely a darabban élt, meghallott egy el-elakadó hangot a színpadról. Odairamlott a színfalakhoz.

— …számos csecsszopót fojték már meg… — sziszegte, s visszainalt.

— Nos hát akkor, keríts egy másikat — mondta bizonytalanul. — A kellékes ládából. Te vagy a Gonosz Király, muszáj legyen koronád. Siess már, fiam, néhány perc múlva színpadra lépsz. Rögtönözz.

Tamasján visszatévelygett a ládához. Koronák közt nőtt föl, nagy arany koronák közt, amelyek fából és gipszből készültek, a legkiválóbb minőségű üveggel telehintve. Mi több, a Szakmai Hozzáértés kalapkarimáján fogzott. De a legtöbbet a Corongban hagyták. Színpadi tőröket és koponyákat és vázákat húzott elő, az évek hordalékát s akkor, pont a láda fenekén, ujjai rázárultak valami vékonyra és korona alakúra, amit soha senki nem akart föltenni, mert olyan kevéssé hasonlított egy igazi koronára.

Jól hangzana, ha azt mondhatnánk, hogy életre kelt a fiú kezében. Talán úgy is történt.

Néne olyan mozdulatlan ült, akár egy szobor, s csaknem olyan fagyosan. A ráeszmélés borzalma fokozatosan elárasztotta.

— Ezek mink vagyunk — mondta. — A hülye katlan körül. Ez minket akar jelenteni, Gytha.

Ogg Ángyi habozott egy dióval félúton ínye felé. A szavakat hallgatta.

— Soha sem okoztam senkinek hajótörést! — méltatlankodott. — Most mondták, hogy ők hajótörést okoztak! És én soha!

Fönn a toronyba Magrat könyökével a Bolond bordái közé döfött.

— Zöldes arcpír — mondta, a 3. Bozorkára meredve. — Én nem így nézek ki. Nem, ugye?

— Egyáltalán nem — felelte a Bolond.

— És az a haj!

A Bolond kilesett a pártázat résein, mint valami túl mohó vízköpő.

— Szalmának tűnik — jegyezte meg. — És nem is nagyon tiszta.

Tétovázott, ujjaival piszkálgatva a mohabontotta követ. Mielőtt elindult volna a nagyvárosból, kért Hweltől néhány alkalmatos szót, amiket egy fiatal hölgyhöz lehet intézni, s egész úton hazafelé magolta őket. Most vagy soha.