Terry Pratchett - Vészbanyák

Megtalálták az elágazást. Az erdőbe vezetett, amit olyan sok nyomdokvonal keresztezett, mint egy rendező pályaudvart, olyan erdőbe, ahol a tarkód közli veled, hogy a fák utánad fordultak, és téged bámulnak miközben caplatsz, s az ég nagyon magasnak látszik, és még annál is távolibbnak. A meleg idő dacára nyirkos, áthatolhatatlan sötétség lebegett a fatörzsek közt, amelyek olyannyira az ösvény köré tömörültek, mintha szándékukban állt volna teljesen kiirtani.

Hamarosan újra eltévedtek, s úgy döntöttek, hogy olyan helyen eltévedni, ahol azt se tudod, hol vagy, sokkal rosszabb, mint eltévedni a szabad ég alatt.

— Adhatott volna sokkal részletesebb útbaigazítást — morogta Hwel.

— Mint például forduljon a következő banyához — fűzte hozzá Tamasján. — Odanézz!

Kihúzta magát a bakon.

— Hello, jóassz… vénassz… — reszkírozta meg.

Magrat hátralökte a kendőjét.

— Csupán egyszerű rőzsegyűjtögető — acsarogta. Föltartott egy ágat bizonyítéknak. Több órányi várakozás, ami alatt csakis fákhoz szólhat az emberlánya, mit sem javított kedélyállapotán.

Kökéndi megbökte Tamasjánt, aki bólintott, s arcára behízelgő mosolyt rögzített.

— Megosztaná velünk az ebédünk, mam… jóassz… kisasszony? — kérdezte. — Attól tartok, csak füstölt húsunk van.

— A hús rendkívül rosszat tesz az emésztőrendszernek — világosította föl Magrat. — Ha látnátok a saját vastagbeletek belsejét, teljesen elborzadnátok.

— Azt meghiszem — motyogta Hwel.

— Tudtátok azt, hogy egy felnőtt férfi állandóan akár öt fontig terjedő súlyú megemésztetlen véres húst hordoz a beleiben? — közölte Magrat, akinek táplálkozástanra vonatkozó ismeretterjesztő előadásai köztudomásúan azt okozták, hogy teljes családok rejtőztek el a pincében, míg végre el nem ment. — Míg ellenben a fenyőmandula és napraforgómag…

— Nincs véletlenül egy folyó a közelben, amin esetleg átsegíthetnénk? — tudakolta kétségbeesetten Tamasján.

— Ne bolondozz! — intette Magrat. — Csak egyszerű rőzsegyűjtő nénike vagyok, nagy ég, ágakat szedegetek, s netántán útba igazítok eltévedt vándorokat a Lancréba vezető úton.

— Á — sóhajtott Hwel —, gondoltam, hogy ide lyukadunk ki.

— Ott elöl az elágazásnál forduljatok balra, s utána jobbra a nagy sziklánál, amin van egy repedés, el sem lehet téveszteni — magyarázta Magrat.

— Remek — morrant Hwel. — Hát akkor nem is tartjuk föl tovább, biztos rengeteg fát kell még összeszedjen, és így tovább.

Füttyentett az öszvéreknek, hogy ballagjanak tovább, s magában zsörtölődött.

Amikor egy órával később az ösvény elfogyott háznagyságú sziklák között, Hwel gondosan lerakta a gyeplőt, s keresztbe tette a karját. Tamasján rámeredt.

— Most mit csinálsz?

— Várok — válaszolta komoran a törpe.

— Hamarosan be fog sötétedni.

— Nem leszünk itt sokáig — felelte Hwel.

Végül Ogg Ángyi föladta, s előbújt a sziklája mögül.

— Csak füstölt hús van, megértette? — förmedt rá Hwel. — Eszi, nem eszi, nem kap mást, oké? Na már most… merre van Lancre?

— Egyenesen tovább, balra a vízmosásnál, aztán rátértek a hídhoz vezető ösvényre, el se lehet téveszteni — vágta rá Ángyi.

Hwel megmarkolta a gyeplőt.

— Elfeledkezett a nagy égről.

— A francba. Bocsánat. Nagy ég!

— És maga is szerény rőzseszedegető öregasszony, arra számítok — folytatta Hwel.

— Jól kiszúrtad, fiam — felelte vígan Ángyi. — Pedig ami azt illeti, csak mostanában kezdtem bele.

Tamasján oldalba bökte a törpét.

— Megfeledkeztél a folyóról — emlékeztette. Hwel csúnyán nézett rá.

— Ó, igen — mormogta. — És itt várhat, amíg elmegyünk, és keresünk egy folyót.

— Amin aztán átsegítjük — tette hozzá segítőkészen Tamasján.

Ogg Ángyi ragyogó mosollyal ajándékozta meg őket.

— Van rajta egy teljesen megfelelő híd — jelentette ki. — De nem utasítanám el, ha elvinnétek egy darabon. Húzódj arrébb.

Hwel legnagyobb bosszúságára Ogg Ángyi fölkapta a szoknyája alját, s fölküzdötte magát a bakra, ahol betelepedett Tamasján és a törpe közé, addig fészkelődve, mint valami osztrigabontó kés, míg övé nem lett az ülés fele.

— Szó volt valami füstölt húsról — mondta. — Mustár nincs hozzá, mi?

— Nincs — felelte barátságtalanul Hwel.

— Ki nem állhatom a füstölt húst fűszerek nélkül — társalkodott Ángyi. — De azért add csak ide — Kökéndi szótlanul odanyújtotta a kosarat a trupp vacsorájával. Ángyi fölemelte a fedelét, s kritikusan fölmérte a tartalmat.

— Ez a sajt már nem egészen kifogástalan — jelentette ki. — Minél hamarabb meg kell enni. Mi van a bőrkulacsban?

— Sör — bökte ki Tamasján, egy másodperc töredékével az előtt, hogy Hwel nagy lélekjelenléttel azt mondta:

— Víz.

— Állati gyönge vacak — állapította meg Ángyi végül. Kotorászott köténye zsebében a dohányzacskója után.

— Van valakinek tüze? — érdeklődött.

Két színész is odakínált egy levél gyufát. Ángyi bólintott, s eltette a dohányzacskót.

— Pompás — mondta. — Na akkor, van valakinek dohánya?

Fél órával később az ekhós szekerek már átzötyögtek a Lancre-hídon, a kijjebb fekvő tanyaházak közt, és a királyság nagyját képező erdőn.

— Ez lenne az? — firtatta Tamasján.

— Hát, nem az egész — válaszolta Ángyi, aki azért ennél több lelkesedésre számított. — Sokkal több van belőle az amotti hegyek mögött. De ez a lapos része.

— Maga ezt laposnak nevezi?

— Laposkás — törődött bele Ángyi. — De a levegő kristálytiszta. Az ott fönn a palota, ahonnan kitűnő kilátás nyílik a környező tájra.

— Úgy érti, az erdőre.

— Meglátod, meg fogod szeretni — biztatta Ángyi.

— Egy kissé kicsi.

Ángyi ezen eltűnődött. Csaknem egész életét Lancre határain belül élte le. Mindig is pont jó méretűnek vélte.

— Csecse — jelentette ki. — Mindenhol kézre esik.

— Hol van itt mindenhol?

Ángyi föladta.

— Közel mindenhez.

Hwel nem szólt semmit. A levegő tényleg tiszta volt, úgy gördült le a Kostető megmászhatatlan lejtőiről, mint valami arcüregmosás, s a magasan fekvő erdők gyantaillatával terhes. Áthaladtak a kapuján annak, amit itt fönn valószínűleg városnak neveznek, a világpolgár, amivé mostanra lett, úgy döntött, hogy odalenn a síkságon ezt semmivel se tartanák többre beépítetlen területnél.

— Van ott egy kocsma — jegyezte meg Tamasján kétségek közt.

Hwel követte pillantását.

— Igen — erősítette meg végül. — Igen, valószínűleg az.

— Hol fogjuk eljátszani a darabot?

— Nem tudom. Azt hiszem, az a legokosabb, ha fölküldünk a kastélyba, és tudatjuk, hogy itt vagyunk — Hwel megvakarta az állát. — A Bolond azt mondta, hogy a király vagy akárki látni akarja a szövegkönyvet.

Tamasján körbenézett Lancre városában. Elég békésnek látszott. Nem olyan helynek tűnt, ahonnan napszálltakor kikergetik a színészeket. Ahhoz kellett volna lakosság.

— Ez a királyság fővárosa — mutatott rá Ogg Ángyi. — Bizonyára föltűnt, milyen szabályosan megtervezettek az utcák.

— Utcák? — lepődött meg Tamasján.

— Utca — helyesbített Ángyi. — Valamint igen jó állapotban lévő házak, alig kőhajításnyira a folyótól…