Terry Pratchett - Vészbanyák

A színészek lebámultak a hanyatt fekvő banditára. Hwel csizmájával megpiszkált egy megfagyott tejkockát.

— Nicsak, nicsak — mondta elhaló hangon.

— Egyáltalán nem vett figyelembe! — suttogta Tamasján.

— Született kritikus — hümmögött a törpe. Kék-fehér köcsög volt. Fura, mennyire szembeötlenek egyes apró részletek ilyen alkalmakkor. Korábban többször összetörhetett, mert látta, hogy a darabkákat gondosan összeragasztották. Valaki tényleg nagyon szerethette ezt a tejeskancsót.

— Amivel itten dolgunk van — jelentette ki, összekaparva némi logikafoszlányt —, az valami bizarr forgószél. Nyilvánvalóan.

— De tejesköcsögök nem potyognak az égből! — tiltakozott Tamasján, szemléltetve ezzel az elképesztő emberi tehetséget a nyilvánvaló tagadására.

— Erről nem tudok. Hallottam már halakról, békákról, és sziklákról — felelte Hwel. — Semmi sem zárja ki a cserépedényeket — elkezdett magához térni. — Csak egyike azoknak a rendkívüli jelenségeknek. A világnak ezen a részén állandóan előfordulnak, nincs bennük semmi rendellenes. Nyilvánvalóan.

Visszaszálltak a szekerekre, s szokatlan csöndben utaztak tovább. Az ifjú Kökéndi összeszedegette a köcsög minden darabját, amit csak meg tudott találni, gondosan elhelyezte őket a kellékes ládában, s a nap hátralevő részében az eget leste, egy cukortartót remélve.

Az ekhós szekerek fölkínlódták maguk a Kostető poros meredekjein, puszta porszemcsék a kristály homályos üvegében.

— Szerintetek jól vannak? — kérdezte Magrat.

— Összevissza vándorolnak szerteszét — felelte Néne. — Lehet, hogy értenek a színészkedéshez, de az utazásról még van mit tanulniuk.

— Olyan szép köcsög volt — siránkozott Magrat. — Manapság már nem is lehet olyat szerezni. Úgy értem, ha megmondtad volna, mi jár a fejedben, ott volt az a vasaló a polcon.

— Az élet több tejesköcsögöknél.

— A karimája körül százszorszép minta is volt.

Néne füle botját se mozgatta.

— Azt hiszem — közölte —, hogy ideje vetnünk egy pillantást erre az új királyra. Közelről — vihogott egyet.

— Néne, te vihogtál — jegyezte meg sötéten Magrat.

— Nem is! Az csak — Néne megfelelő szót keresgélt — kuncogás volt.

— Fogadok, hogy hajdanában Fekete Alissz vihogni szokott.

— Jobban teszed, ha őrizkedsz attól, hogy úgy végezd, mint ő — vetette oda Ángyi a tűz mellől. — A végén egy kissé fura lett, tudod. Mérgezett almák meg ilyesmik.

— Csak mert kissé… kissé ridegen kuncogtam — húzta föl az orrát Néne. Úgy érezte, hogy indokolatlanul védekezik. — Különben is, nincs semmi rossz a vihogásban. Mértékkel.

— Szerintem — nyilvánított véleményt Tamasján —, eltévedtünk.

Hwel fölnézett a perzselődő bíborszínű tenyérre, ami egész a Kostető égnek meredő csúcsaiig fölhúzódott. Még a nyár derekán is hózászlók lengedeztek a legmagasabb ormokról. A leírható szépség tájképe terült el körülöttük.

Méhek szorgoskodtak a csapás melletti kakukkfűben, vagy legalábbis arra törekedtek, hogy szorgosnak látszódjanak és hallatszanak. Felhővetette árnyékok villantak át a havasi réteken. Az a fajta nagy, üres csönd uralkodott, amit csak olyan környezet hoz létre, amiben nem csak hogy nincsenek emberek, de szükség sincs rájuk.

Vagy útjelző táblákra.

— Már tíz mérfölddel ezelőtt eltévedtünk — közölte Hwel. — Kellene legyen egy új szó arra, amit most csinálunk.

— Azt mondtad, hogy a hegyeket átlyuggatják a törpetárnák — folytatta Tamasján. — Azt mondtad, hogy egy törpe mindig képes megállapítani, hol is van a hegyekben.

— A föld alatt, azt mondtam. Csak kőzetrétegek és sziklaképződmények kérdése. De nem a felszínen. Az egész táj belelóg a képbe.

— Áshatunk neked egy gödröt — ajánlotta Tamasján.

Ám ragyogó idő volt, s elég kellemes ahhoz, hogy — miközben az út keresztülkanyargott az erdő előretolt bástyái, a bürök- és cirbolyacsoportok, között — hagyják az öszvéreket saját tempójukban bandukolni. Az ösvény, Hwel úgy érezte, csak elvezet valahova.

Ez a földrajzi vélelem már sok ember halálát okozta. Az utak nem szükségszerűen vezetnek valahova, csak valahol el kell kezdődjenek.

— Eltévedtünk, igaz? — kérdezte Tamasján valamivel később.

— Ugyan, dehogy.

— Hát akkor hol vagyunk?

— A hegyekben. Teljesen világos bármilyen térképen.

— Meg kéne álljunk, hogy megkérdezzünk valakit.

Tamasján körbepillantott a hullámos tájon. Valahol egy magányos póling bömbölt, vagy esetleg egy borz — Hwel egy csöppet homályosan emlékezett vidéki dolgokra, legalábbis azokra, amik a mészkőrétegnél magasabban helyezkednek el. A napnál világosabb, hogy nincs más emberi lény sokmérföldes körzetben.

— Kire gondoltál? — tudakolta.

— Arra a fura kalapos öregasszonyra — mutatott oda Tamasján. — Már figyelem egy ideje. Állandóan lebukik egy bokor mögé, amikor azt hiszi, hogy megláttam.

Hwel megfordult, és lenézett egy szederbokorra, ami ide-oda ingott.

— Halló, mamus!

A bokor egy fölháborodott fejet sarjadzott.

— Kinek a mamusa? — firtatta.

Hwel habozott.

— Csak amolyan beszédfordulat, asszonyság… kisasszony…

— Úrnő — csattant föl Mállotviksz Néne. — Szegény, öreg rőzsegyűjtő nénike vagyok — tette hozzá kihívóan. Megköszörülte a torkát. — Nagy ég! — folytatta. — Jaj, de megijesztett, ifiúr. Szegény öreg szívem.

A szekerek felől csönd válaszolt. Aztán Tamasján megszólalt:

— Tessék?!

— Mi? — értetlenkedett vissza Néne.

— Szegény öreg szíve mi' csinál?

— Mi van a szegény öreg szívemmel? — érdeklődött Néne, aki nem volt hozzászokva ahhoz, hogy vénasszonyt alakítson, s igen behatárolt repertoárral rendelkezett e téren. Ám az ifjú, boldogulásuk kereső, szerencsét próbáló királyfiakat hagyományosan megsegítik titokzatos, rőzsegyűjtögető öregasszonyok, s neki esze ágában se volt ellenszegülni a hagyománynak.

— Csak az, hogy megemlítette — felelte Hwel.

— Nos, mindegy, nem érdekes. Nagy ég. Úgy vélem, kendtek Lancrét keresik — zsémbelt Néne, sebtében, hogy mihamarabb a lényegre térjenek.

— Hát igen — válaszolta Tamasján. — Egész álló nap.

— Túljöttetek rajta — jelentette ki Néne. — Menjetek vissza úgy két mérföldet, és forduljatok rá a jobboldali ösvényre, a fenyőállományon túl.

Kökéndi megráncigálta Tamasján ingét.

— Amikor t-találkozol egy t-titokzatos idős h-hölggyel az úton — mondta. — Föl kell ajánlanod, hogy m-megosztod vele az ennivalód. Vagy át k-kell segítsd a folyón.

— Valóban?

— R-rettenetes b-balszerencse, ha nem.

Tamasján udvariasan Nénére mosolygott.

— Megosztaná velünk az ebédünk, mamu… anyju… naccsád?

Néne habozott.

— Mi lesz az?

— Füstölt hús.

A boszorkány megrázta a fejét.

— Köszönöm, nem — hárította el nyájasan. — Fölfúvódom tőle.

Sarkon fordult, s elindult a bokrok közt.

— Átsegíthetjük a folyón, ha óhajtja — kiáltotta utána Tamasján.

— Milyen folyón? — firtatta Hwel. — Itt állunk a fenyéren, mérföldekre nincs egyetlen folyó se.

— A m-magad oldalára k-kell állítsd őket — motyogta Kökéndi. — Akkor s-segítenek rajtad.

— Talán meg kellett volna kérjük, hogy várjon itt, amíg mi megyünk és keresünk egyet — fanyalgott Hwel.