Terry Pratchett - Vészbanyák

— Megtiltotta, hogy elmondjam nektek. De azt is mondta, hogy „Úgyis el fognak jönni. Remélem, hogy megteszik.” Tényleg egész fura. Úgy tűnt, nagyon jó kedvében van, amikor ezt mondta. Hümm. Találkozhatnánk az előadás után?

— Ez minden, amit mondott?

— Ó, volt valami arról, hogy megmutatja a boszorkányoknak a jövőjük. Nem értettem. Tudod, tényleg nagyon szeretnék találkozni veled a színház után. Hoztam…

— Azt hiszem, esetleg hajat fogok mosni — rebegte tétován Magrat. — Elnézést, most már tényleg mennem kell.

— Igen, de hoztam neked ezt az ajánd… — rebegte tétován a Bolond, a lány távozó alakját bámulva.

Megroggyant, amikor a nő eltűnt a fák közt, s lepislogott a szorosan ideges ujjai köré tekert nyakláncra. El kellett ismerje, rettentően ízléstelen, de az a fajta ékszer, amit Magrat szeret, csupa ezüst meg koponya. És túl sokba került neki.

Egy tehén, amelyet megtévesztettek bolondsipkájának szarvai, a fülébe dugta a nyelvét.

Mégiscsak igaz, gondolta a Bolond. A boszorkányok néha igenis csúnya dolgokat követnek el az ember ellen.

Eljött a másnap este, s a boszorkányok kerülőúton közelítették meg a kastélyt, jelentős mértékű vonakodással.

— Ha a herceg azt akarja, hogy ott legyünk, akkor én nem akarok odamenni — jelentette ki Néne. — Biztos van valami terve. Kobakológiát használ ellenünk.

— Valami készül — értett egyet Magrat. — Múlt éjszaka a falunkban három kunyhót gyújtatott föl az embereivel. Mindig azt teszi, amikor jókedvében van. Az az új őrmester is igen hirtelen ember a gyufával.

— Borkánk azt mondta, látta a színészeket gyakorolni ma reggel — említette meg Ogg Ángyi, akinél volt egy zacskó dió meg egy bőrflaska, amiből dús, markáns illat áradt. — Azt mondta, az egész csupa kiáltozás meg leszúrás meg töprengés, vajon ki tette, és hosszú részek, amikor az emberek magukban motyognak jó hangosan.

— Színészek — horkant Néne megsemmisítően. — Mintha a világ nem lenne tele épp elég történelemmel újabbak koholása nélkül.

— És ráadásul olyan hangosan kiabálnak — tódította Ángyi. — Az ember a saját szavát se hallja — mélyen a köténye zsebében, volt nála egy kísértett kastélybéli sziklakő. A király ingyen fog belógni.

Néne bólintott. Bár, gondolta, érdemes lesz megnézni. Halvány fogalma se volt róla, Tamasján mit forgat a fejében, de beépített drámaérzéke biztosította arról, hogy a fiú óhatatlanul valami fontosat fog cselekedni. Eltöprengett, vajon le fog-e szökkenni a színpadról, hogy agyonszúrja a herceget, s rádöbbent, őrülten reméli, hogy igen.

— Üdv neked, hogyhíjják — mormolta a bajsza alatt —, végezetül király leszel.

— Mozogjunk már — szólt Ángyi. — Mire odaérünk, megisszák a sherryt.

A Bolond csüggedten várakozott a kis rácsajtón belül. Arca földerült, amikor meglátta Magratot, aztán az udvarias meglepődés kifejezésébe fagyott, amikor észrevette a másik kettőt.

— Ugye, nem lesz semmi baj? — kérdezte. — Nem szeretném, ha valami baj lenne. Kérem.

— Biztos vagyok benne, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz — válaszolta fenségesen Néne, elsuhanva mellette.

— Szasz, csengettyűfej — bökte Ángyi könyökét a férfi bordái közé. — Remélem, hagytad ezt a leányzót lefeküdni késő éjszaka!

— De Ángyi! — fakadt ki Magrat döbbenten. A Bolond arca ijedt, behízelgőnek szánt vicsort öltött magára, amit a fiatalemberek mindenütt produkálnak, amikor okvetetlenkedő, éltes nőszemélyekkel találják maguk szembe, akik megjegyzéseket tesznek intim magánéletükre.

Az idősebb boszorkányok elsöpörtek mellettük. A Bolond megragadta Magrat kezét.

— Tudom, honnan van a legjobb kilátás — mondta.

A lány tétovázott.

— Teljesen rendben van — sürgette a Bolond. — Teljes biztonságban leszel tőlem.

— Igen. Mi sem természetesebb — mondta Magrat, arra törekedve, hogy elnézve a férfi mellett, meglássa, hova tűntek a többiek.

— A szabadban viszik színpadra a darabot, a nagy belső udvaron. Nagyszerű rálátásunk lesz az egyik kaputoronyból, s nem lesz ott senki más. Vittem oda bort meg mindent magunknak.

Amikor a lány még mindig habozott, hozzátette:

— És van ott egy víztároló meg egy kandalló, amit az őrök néha használnak. Amennyiben meg akarod mosni a hajad.

A kastély tele volt emberekkel, akik azzal az udvarias, birkaszerű ügyefogyottsággal álldogáltak szanaszét és szerte, amit az emberek olyankor szoktak magukra ölteni, ha amúgy mindennap látják egymást, s most szokatlan társas körülmények között teszik, mint mondjuk egy munkahelyi összejövetel. A boszorkányok teljességgel észrevétlen vonultak át közöttük, s találtak maguknak helyet a padsorokban a belső udvaron, egy sebtiben fölállított színpad előtt.

Ogg Ángyi meglengette a diószacskót Néne előtt.

— Kérsz? — kérdezte.

Lancre egyik városatyja elcsoszogott mellette, s udvariasan a balján lévő székre mutatott.

— Ül itt valaki? — tudakolta.

— Igen — válaszolta Ángyi.

A városatya zaklatottan a többi padra pillantott, amik szaporán megteltek, majd le a nyilvánvalóan üres helyre maga előtt. Eltökélt arckifejezéssel húzta föl köntöse alját.

— Azt hiszem, hogy mivel a darab hamarosan kezdetét veszi, a barátai kénytelenek lesznek máshol helyet keresni, amikor megérkeznek — jelentette ki, és leült.

Másodperceken belül elsápadt. Foga vacogni kezdett. A gyomrához kapott, s nyögdécselt [22] A jó megfigyelők tudni fogják, hogy azért volt ez így, mert a király már ott ült, s nem azért, mert a férfi hideg vérrel használta a „hamarosan kezdetét veszi” kifejezést. Noha azért százszorosan megérdemelte volna. .

— Nem megmondtam — méltatlankodott Ángyi, miközben a férfi eltántorgott. — Mi értelme kérdezni, ha oda se figyelsz a válaszra? — az üres székhez hajolt — Diót?

— Köszönöm, nem — felelte Verenc király, szellemkezével hárítóan intve. — Tudja, csak egyenesen átszalad rajtam.

— Esengünk, úrinép, figyelmezzenek regénkre…

— Mi ez? — sziszegte Néne. — Ki az a harisnyás fickó?

— Ő a Prológus — mondta Ángyi. — Az elején van rá szükség, hogy mindenki tudhassa, miről szól a darab.

— Egy szót se értek belőle — motyogta Néne. — Különben is, mi az az úrinép?

— Egyfajta nyű — világosította föl Ángyi.

— Ez aztán szép, mondhatom! „Szevasztok, nyüvek, isten hozott titeket a teátrumban”. Ettől kerülnek az emberek megfelelő hangulatba, mi?

Psszt-kórus hallatszott.

— Állati kemények ezek a diók — jegyezte meg Ángyi, kezébe köpve egyet. — Ehhez kénytelen leszek levenni a cipőm.

Néne tőle szokatlan, zavarodott hallgatásba süppedt, s megpróbált odafigyelni a prológusra. A színház aggasztotta. Megvolt a maga mágiája, olyan varázserő, aminek semmi köze sem volt a boszorkánykodáshoz, olyan varázserő, ami nem állt az irányítása alatt. Megváltoztatta a világot, s azt állította, hogy a dolgok másképpen vannak, mint valójában. És még ennél is rosszabb volt. Az a fajta mágia, ami nem tartozik a mágiával foglalkozók hatáskörébe. Közönséges emberek rendelkeznek vele, akiknek fogalma sincs a szabályokról. Megmásították a világot, csak azért, mert úgy jobban hangzik.

A herceg és a hercegné trónján ült, közvetlen a színpad előtt. Amikor Néne rájuk meredt, a herceg félig hátrafordult, s a boszorkány megpillantotta a férfi mosolyát.