Terry Pratchett - Vészbanyák

— Szeretném tudni, szabadna-e téged egy nyári naphoz hasonlítani. Mert… nos, június tizenkettedike például egész szép volt, és… Ó. Hova tűntél?

Verenc király széke szélét markolta, ujjai átcsusszantak rajta. Tamasján parádézott föl a színpadra.

— Ez ő, igaz? Ez a fiam?

A föltöretlen dió kipottyant Ogg Ángyi ujjai közül, s elgurult. Bólintott.

Verenc felé fordította elkínzott, átlátszó arcát.

— De mit csinál? Miket mond?

Ángyi fejét rázta. A király eltátott szájjal hallgatta, amikor Tamasján, rákmódra átbicegve a színpadon, belevágott legfontosabb monológjába.

— Azt hiszem, ő téged akar megjeleníteni — vélte Ángyi hűvösen.

— De hát én sose jártam úgy! Miért van púp a hátán? Mi történt a lábával? — Odahallgatott egy keveset, aztán elszörnyedt hangon hozzátette. — És én egész biztosan nem cselekedtem semmi ilyet! Vagy olyat. Miért mondja azt, hogy azt tettem?

A tekintet, amit Ángyira vetett, tele volt esedezéssel. A boszorkány vállat vont.

A király fölnyúlt, leemelte fantomkoronáját, és megvizsgálta.

— És az én koronám viseli! Nézze, ez az! És azt mondja, hogy én elkövettem mindazt a… — egy pillanat szünetet tartott, hogy hallja a legutóbbi párverset, s hozzáfűzte. — Rendben. Lehet, hogy azt tényleg megtettem. Tehát fölgyújtattam néhány viskót. De hát mindenki úgy csinál! Különben is, jót tesz az építőiparnak.

Visszatette a kísérteties koronát a fejére.

— Miért mondja mindezen dolgokat rólam? — esengett.

— Ez művészet — felelte Ángyi. — Ez hogyishívják, tükröt tart az életnek.

Néne lassan megfordult, hogy a közönségre nézzen. Az előadást bámulták, elragadtatott arccal. A szavak átcsaptak fölöttük az izgatott légkörben. Ez a való. Valóságosabb, mint a valóság. Ez a történelem. Lehet, hogy nem igaz, de annak ehhez semmi köze.

Néne sose szentelt sok figyelmet a szavaknak. Azok olyan súlytalanok. Most azt kívánta, bárcsak több időt fordított volna rájuk. A szavak valóban anyagtalanok. Olyan lágyak, mint a víz, de olyan erőteljesek is, mint a víz, s most átáramlottak a közönségen, alámosva az igazságszeretet gátjait, elsodorva a múltat.

Azok ottan mink vagyunk, gondolta. Mindenki tudja, hogy kik vagyunk valójában, de azokra a dolgokra fog mindenki emlékezni — három locsi-fecsi vén csoroszlya csúcsos kalapban. Mindaz, amit valaha is tettünk, mindaz, akik valaha is voltunk, többé nem fog létezni.

Ránézett a király kísértetére. Nos, nem volt rosszabb a többinél. Ó, lehet, hogy leégettetett néhanap egy-egy kunyhót, egy amolyan oda se figyelő módon, de csak amikor tényleg dühös volt valami miatt, és bármikor abba tudta volna hagyni, ha akarja. Ahol megsebezte a világot, olyan sebeket ejtett rajta, amelyek begyógyulnak.

Akárki írta ezt a Teátrumot, tisztában volt a mágia alkalmazásával. Még én is elhiszem, ami történik, pedig én tudom, hogy nincs benne egy csöpp igazság sem.

Ez a Művészet, amint Tükröt tart az Életnek. Ez az oka, amiért minden pont fordítva van.

Vesztettünk. Nincs semmi, amit tehetnénk ez ellen anélkül, hogy pontosan azzá váljunk, amik nem vagyunk.

Ogg Ángyi erőteljesen megbökte a bordái közt.

— Hallottad ezt? — kérdezte. — Az egyikük azt mondta, hogy kisdedeket tettünk a katlanba! Nem fogok itt ülni, és eltűrni, hogy azt mondják, kisdedeket tettünk a katlanba!

Néne megragadta a kendőjét, amikor a másik megpróbált fölállni.

— Ne tégy semmit! — sziszegte. — Attól csak rosszabbak lesznek a dolgok.

— „Árokban szülészkede a vasorú bába”, azt mondták. Az a fiatal Mili Csipkebogyó lesz, aki nem mert szólni az anyukájának, s kiment rőzsét szedni. Egész éjjel fönn voltam vele — morgolódott Ángyi. — Gyönyörű kislánya lett, az bizony. Az egész rágalom! Mi az a vasorú? — tette hozzá.

— Szavak — mormolta Néne, félig-meddig önmagának. — Ez marad csak a végén. Szavak.

— És most jön egy fickó egy harsonával. Mit fog csinálni? Ó. Vége az Első Felvonásnak — mondta Ángyi.

A szavakat nem fogják elfelejteni, gondolta Néne. Van bennük erő. Átkozottul jó szavak ahhoz képest, hogy csak szavak.

Újabb mennydörgés-zörgés hallatszott, ami azzal a csörömpöléssel ért véget, amit például okozhat egy, a kézből kiesett és falnak csapódó bádoglemez.

A színpadon kívüli világban a hőség úgy nehezedett rá a levegőre, mint valami dunyha, kipréselve magát az életet belőle. Néne látta, hogy egy lakáj a herceg füléhez hajol. Nem, nem fogja megszakítani a darabot. Persze, hogy nem. Azt akarja, hogy szabályosan zajoljék le minden.

A herceg minden bizonnyal megérezte tarkóján a boszorkány tekintetének hevét. Megfordult, rászegezte szemét, s fura kis mosolyt vetett rá. Aztán megbökte feleségét. Mindketten fölnevettek.

Mállotviksz Néne gyakran volt mérges. Ezt egyik erősségének tekintette. Az igaz düh a világ nagy alkotóerőinek egyike. De az ember meg kell tanulja uralni. Ami azt jelenti, hogy nem hagyhatod elszivárogni. Azt jelenti, hogy gondosan gátak közé szorítod, engeded, hogy kialakuljon a nyomás, hagyod, hogy a tudat egész völgyeit elöntse, s akkor, amikor már az egész építmény összeomlani látszik, megnyitsz egy kicsiny csővezetéket az alján, s hagyod, hogy a harag vaskemény gőze áramot adjon a bosszú turbináinak.

Érezte maga alatt az ország földjét, még több lábnyi alapozáson, kockakövön, egy réteg bőrön és két réteg zoknin keresztül is. Érezte, hogy várakozik.

Hallotta, hogy a király így szól:

— A saját húsom és vérem? Miért tette ezt velem? Kérdőre fogom vonni!

Gyöngéden megfogta Ogg Ángyi kezét.

— Gyere, Gytha — mondta.

Lord Felmet hátradőlt a trónusán, s őrülten vigyorgott a világra, ami jelen pillanatban szépnek látszott. A dolgok jobban alakultak, mint legmerészebb reményeiben. Képes volt kivenni, ahogy a múlt elolvad mögötte, akár a jég tavaszi olvadáskor.

A pillanat hatása alatt visszarendelte a lakájt.

— Keresd meg az őrség kapitányát — utasította —, és mondd meg neki, hogy keresse meg és tartóztassa le a boszorkányokat.

A hercegné fölhorkant.

— Emlékszel, mi történt legutóbb, te féleszű?

— Kettőt szabadon hagytunk — válaszolta a herceg. — Ezúttal… mind a hármat. A közhangulat árapálya minket támogat. Az olyasmi befolyásolja a boszorkányokat, erre mérget vehetsz.

A hercegné reccsenve jelezte öklével, mit tart a közvéleményről.

— El kell ismerd, kincsem, hogy a kísérlet láthatólag sikeres.

— Úgy néz ki.

— Rendben van. Ne álldogálj itt, fickó. Mielőtt véget ér a darab, mondd meg neki. Azoknak a boszorkányoknak lakat alatt a helye.

A Halál megigazgatta papírmasé koponyáját a tükör előtt, megfelelő formába ráncigálta csuklyáját, hátralépett s megszemlélte az összbenyomást. Ez lesz az első nem néma szerepe. Jól akarta csinálni.

— „Rettegjetek mostan, Rövidéltű Halandók” — mondta. — „Mert én a Halál vagyok, Ki Ellen Nem… nem… nem.” Hwel, ki ellen nem?

— Ó, az istenek szerelmére, Dáfid. „Ki ellen nem véd se zár, se kapuretesz”, komolyan nem értem, hogy lehet gondod ezz… ne oda föl, ti marhák! — Hwel elcsörtetett a kulisszák mögötti zűrzavaron keresztül két okvetetlenkedő díszletmunkást üldözve.

— Jó — mondta a Halál, konkrétan senkinek. Visszapenderült a tükör elé.

— „Ki Ellen Nem… Ta-Dam Ta-Dam… se Ta-Dam Ta-Dam retesz” — motyogta tétován, s meglengette a kaszáját. A vége leesett.