Terry Pratchett: Vészbanyák

(Főszerepben Három Boszorkány, valamint királyok, tőrök, koronák, viharok, törpék, macskák, kísértetek, szellemek, emberszabású majmok, banditák, démonok, erdők, trónörökösök, udvari bolondok, kínzások, trollok, forgószínpadok, általános ujjongás és küllönfelle küszködések.)

Süvített a szél. Villámok döfködtek összevissza a földbe, mint valami kétbalkezes orgyilkos. Mennydörgés görgött oda-vissza a sötét, esőkorbácsolta dombokon.

Olyan fekete volt az éjszaka, mint a macska belseje. Az a fajta éjszaka volt, amikor el lehet hinni, hogy az istenek gyalogként mozgatják az embereket a végzet sakktábláján. Ennek az elementáris viharnak közepén, a csöpögő rekettyebokrok között tűz világolt, akár a veszettség egy menyét szemében. Mikor a katlan buzogva fölforrt, egy vérfagyasztó hang így rikácsolt:

— Új találkánk vészjele Zápor lesz? vagy ég tüze? [1] William Shakespeare Macbethjének nyitó mondata Szabó Lőrinc fordításában. A regényben számos (elferdített) Shakespeare idézet — Arany János, Németh László, Szabó Lőrinc, Vas István, Vörösmarty Mihály fordításában —, illetve utalás található.

Csönd támadt.

Végül egy másik hang, sokkal mindennapibb hangvétellel, azt válaszolta:

— Nos, tőlem lehetne például a jövő kedd.

Az űr feneketlen mélyén úszik Nagy A'Tuin, a csillagteknőc, hátán hordozva négy óriási elefántot, amelyek vállukon cipelik a Korongvilág tömegét. Parányi nap és hold kering körülöttük bonyolult röppályán, hogy évszakokat idézzenek elő, így valószínűleg sehol másutt a multiverzumban nem szükséges, hogy egy elefánt néha fölemelje a lábát azért, hogy hagyja a napot elhaladni.

Hogy pontosan miért van ez így, talán sosem fogjuk megtudni. Lehet, hogy a világegyetem Teremtője megunta a szokásos teendőket a tengelymenti elhajlással, sugárvisszaverő képességgel, meg forgássebeséggel, és úgy döntött, hogy most az egyszer jót fog mulatni.

Jó eséllyel lehetne arra fogadni, hogy egy ilyen világ istenei feltehetőleg nem sakkoznak, s ez valóban így is van. Igazából az istenek sehol sem sakkoznak. Nincs elég képzelőerejük. Jobban szeretik az egyszerűbb, gonosz játszmákat, amikben az ember Nem Önnön Korlátain Túl, hanem Egyenest az Örök Feledésbe Lép; az összes vallás megértésének kulcsa az, hogy az istenek elképzelése a mulatságról olyan Ki Nevet a Végén, amit letálisra ólmozott kockákkal játszanak.

Varázserő tartja össze a Korongvilágot — varázserő, amit magának a világnak forgása generál, varázserő, ami selyemszál módjára gömbölyödik ki a lét alapjául szolgáló struktúrából, hogy összeöltse a valóság sebeit.

Egy jó nagy adag belőle a Kostető Hegységben végzi, ami a Tengelyhez közeli megfagyott tájaktól egy kiterjedt szigetvilágon át egész a Peremről vég nélkül űrbe ömlő, meleg tengerekig nyújtózkodik.

Nyers mágia sistereg láthatatlanul csúcstól csúcsig, s a hegyekbe földeli magát. A Kostető látja el a világot a varázslók és boszorkányok többségével. A Kostetőn a falevelek akkor is mozognak, ha szellő se rebben. Esténként sétára indulnak a sziklák.

Olykor még a talaj is elevennek tűnik…

Olykor még az ég is.

A vihar tényleg beleadott apait-anyait. Ez volt élete nagy esélye. Éveket töltött tartományokban csellengve — beiktatva némi hasznos munkát heves széllökések formájában —, tapasztalatokat gyűjtögetett, kapcsolatokat alakított ki, alkalmanként gyanútlan pásztorokra ugrott, vagy meglehetősen kicsi tölgyfákat csavart ki tövestül. Most egy érvényesülési lehetőség az időjárásban alkalmat adott neki arra, hogy föllépjen, s abban a reményben építette föl szerepét, hogy az egyik nagy éghajlat esetleg kiszúrja tehetségét.

Igazán remek vihar volt. Volt benne hatásos projekció és szenvedély, s a kritikusok egyetértettek abban, hogy idővel, ha egyszer majd megtanulja uralni mennydörgését, olyan vihar lesz, amire érdemes odafigyelni.

Az erdők harsogva tapsoltak, s teli voltak köddel meg levegőben szállingózó falevelekkel.

Ahogy már kimutattuk, ilyen éjszakákon kezdenek az istenek — nem sakkot — játszani a halandók sorsával s királyi trónokkal. Rendkívül fontos emlékezetünkben tartani, hogy mindig csalnak, egészen a végéig…

Egy hintó érkezett robogva a hepehupás erdei ösvényen, vadul rázkódott, amikor a kerekeket megdobták a fagyökerek. A hajtó verte a fogatot, ostorának kétségbeesett csattanása egész takarosan szolgált ellenpontul a feje fölötti vihar égzengéseihez.

Hátrébb — csak egy kicsivel hátrébb s egyre közeledve — három csuklyás lovas nyargalt.

Az ilyen éjszakákon történnek a gonosztettek. És persze a jótettek is. De egészében véve inkább gonosztettek.

Az ilyen éjszakákon a boszorkányok házon kívül vannak.

Nem hazán kívül. Nem szeretik a külföldi étkeket, s az ivóvízben sem lehet megbízni, és a sámánok mindig elhappolják a nyugágyakat. Viszont a telihold előnyomult a foszlányos felhőkből, és a száguldó levegő teli volt suttogással, meg teljesen félreérthetetlen célzással a mágiára.

Az erdő fölötti tisztásukon a boszorkák imígyen társalgának:

— Pótmamáskodom kedden — mondta az, amelyiknek nem volt kalapja, de fehér fürtök olyan sűrű zsúpfedele fedte, hogy úgy nézett ki, mintha sisakot viselne. — Jászónunk legifjabbik csemetéjére fogok vigyázni. De a pénteket össze tudom hozni. Siess már azzal a teával, kedves. Teljesen kiszáradtam!

A trió legfiatalabb tagja sóhajtott, s a katlanból némi forró vizet mert a teáskannába.

A harmadik boszorkány barátságosan megveregette a kezét.

— Egész jól csináltad — mondta. — Még egy kicsit gyakorolnod kell a rikácsolást. Nem igaz, Ogg Ángyi?

— Nagyon tetszetős rikácsolás, azt gondoltam — felelte sietve Ogg Ángyi. — S látom azt is, hogy Pityergi Komámasszony, nyugodjékbékében, sokat segített neked a kancsításban.

— Kiváló kancsítás — ismerte el Mállotviksz Néne.

A kezdő boszorkában, akit egyébként Magrat Beléndeknek hívtak, számottevően fölengedett a feszültség. Félelemmel vegyes csodálattal tekintett Mállotviksz Nénére. Közismert volt keresztül-kasul a Kostetőn, hogy Mss. Mállotviksz szinte semmit nem tart elég jónak. Ha azt mondta, kiváló a kancsítás, akkor Magrat szeme valószínűleg egyenest az orrlyukába bámul föl.

A varázslóktól eltérően, akik semmit sem szeretnek jobban egy szövevényes hierarchiánál, a boszorkák nem túlzottan lelik kedvük a karrierépítés szervezeti úton történő megközelítésében. Minden egyes boszorkány magánügye, hogy fölvesz-e egy lányt, akinek majd átadhatja a területét, amikor meghal. A boszorkányok természetüknél fogva nem társas lények, legalábbis ami a többi boszorkát illeti, és egyáltalán nincsenek vezetőik.

Nem létező vezetőik közül Mállotviksz Néne iránt viseltettek a legnagyobb tisztelettel.

Magrat keze kissé remegett teakészítés közben. Természetesen roppant örömteli, ám némileg idegtépő is, ha az emberlánya munkaéveit falusi boszorkányként Néne és, az erdő túloldalán, Ogg Ángyi között kezdi meg. Az ő ötlete volt, hogy alakítsanak helyi boszorkánygyülekezetet. Úgy érezte, hogy az, nos, sokkal okkultabb. Legnagyobb meglepetésére a másik kettő beleegyezett, vagy legalábbis nem tiltakoztak túlságosan.

— Gyűrjek kezet? — kérdezte vala Ogg Ángyi. — Mire jó a kézgyűrés?