Terry Pratchett - Vészbanyák

Nem suhogtatta meg. A szempár, ami Néne arcára szegeződve maradt, nem olyasvalakinek a szempárja volt, aki suhogtatással bíbelődik. Olyasvalakinek szempárja volt, aki pontosan tudja, mire valók a kardok. Kinyújtotta a kezét.

— Ide fogod adni nekem — jelentette ki.

Néne félrerántotta a pokróc egyik redőjét, s lenézett egy apró, alvásba burkolózott arcra karjában.

Fölnézett.

— Nem — válaszolta elvi alapokon.

A katona róla Magratra és Ogg Ángyira pillantott, akik olyan mozdulatlanok voltak, mint a menhirek a fenyéren.

— Boszorkányok vagytok? — tudakolta.

Néne bólintott. Villám csapott le az égből és egy bokor úgy ötven ölnyire tűzbe borult. A két katona a férfi mögött motyogott valamit, de ő mosolygott s fölemelte páncélos kezét.

— Elhárítja a boszorkányok bőre az acélt? — kérdezte.

— Tudomásom szerint nem — felelte Néne kiegyensúlyozottan. — Esetleg tehetsz vele egy próbát.

Az egyik katona előrelépett, s óvatosan megérintette a férfi karját.

— Uram, tisztesség ne essék szólván, uram, ez nem jó ötlet…

— Maradj csöndben.

— De rettentő balszerencsét…

— Meg kell kérjelek még egyszer?

— Uram — mondta a katona. Tekintete Nénéébe ütközött egy pillanatra, s reményvesztett rettegést tükrözött.

A vezér rávigyorgott Nénére, akinek egyetlen izma se moccant.

— A parasztmágiád bolondoknak való, éj anyja. Lesújthatok rád, ott, ahol állsz.

— Akkor sújts, fickó — szólította föl Néne, elnézve a férfi válla fölött. — Ha azt súgja a szíved, sújts olyan keményen, ahogy csak mersz.

A kapitány fölemelte kardját. Újra villám cikázott, s néhány öllel arrébb kettéhasított egy sziklát, megtöltve a levegőt füsttel s égett szilícium bűzével.

— Mellé — nyugtázta a vezér elégedetten, s Néne látta, hogy izmai megfeszülnek, ahogy készült lecsapni a karddal.

Szerfelett megdöbbent kifejezés suhant át arcán. Oldalra fordította fejét, és kinyitotta száját, mintha megpróbálna kibékülni egy új ötlettel. Kardja kiesett kezéből, s heggyel lefelé beleszúródott a tőzegbe. Aztán sóhajtott és összecsuklott, nagyon puhán, halomba roskadva Néne lábánál.

A boszorkány kissé megbökte lábujjával.

— Talán nem voltál tudatában annak, hogy mit céloztam meg — suttogta. — Éj anyja, még mit nem!

A katona, aki előzőleg megkísérelte visszatartani a vezért, elborzadva bámult a véres tőrre kezében, s elhátrált.

— N-n-nem hagyhattam. Nem lett volna szabad neki. Ez… ez nem helyes — dadogta.

— Erről a vidékről való vagy, fiatalember? — érdeklődött Néne.

A katona térdre rogyott.

— Veszett Csikaszból, naccsága — válaszolta. Visszanézett az elesett kapitányra. — Ezért meg fognak ölni! — jajgatta.

— De azt tetted, amiről azt gondoltad, helyes — mutatta ki Néne.

— Nem ezért álltam katonának. Nem azért, hogy nekifogjak embereket ölni.

— Nagyon helyes. Én a helyedben elszegődnék matróznak — jelentette ki Néne elgondolkozva. — Igen, egy tengerészeti karrier. Amint lehet, elkezdeném. Valójában most rögtön. Menekülj el, ember. Menekülj a tengerhez, ahol nem maradnak nyomok. Hosszú, boldog életed lesz, ígérem — Egy pillanatig elmerengett, aztán hozzátette. — Legalábbis valószínűleg hosszabb, mint amilyen akkor lenne, ha itt maradnál.

A katona kihúzta magát, hálából, rettegésből és csodálatból vegyített pillantással ajándékozta meg a boszorkányt, s eliramlott a ködbe.

— És most esetleg valaki elmondhatná nekünk, hogy mi ez az egész? — szólt Néne a harmadik férfi felé fordulva.

Ahol korábban a harmadik férfi volt.

Patkók távolodó dobolása hallatszott a tőzegen, aztán csönd.

Ogg Ángyi előrebicegett.

— El tudnám fogni — jegyezte meg. — Mi a véleményed?

Néne fejét rázta. Leült egy sziklára s ránézett a karjában tartott gyermekre. Fiúcska volt, nem több, mint kétéves, és egészen csupasz a takaró alatt. Tétován ringatta, s a semmibe bámult.

Ogg Ángyi megvizsgálta a két tetemet, annak a modorában, aki számára a kiterítés nem tartogat félelmet.

— Talán banditák voltak — szólt Magrat remegő hangon.

Ángyi fejét rázta.

— Fura dolog — mondta. — Mindketten ugyanazt a címert viselik. Két medve fekete-arany pajzson. Tudja valaki, hogy mit jelent?

— Verenc király címere — felelte Magrat.

— Az ki? — kérdezte Mállotviksz Néne.

— Ő uralja ezt az országot — világosította föl Magrat.

— Ó! Az a király! — legyintett Néne, mintha a dolog nem érdemelt volna figyelmet.

— Egymással harcoló katonák. Ennek semmi értelme — hökkent meg Ogg Ángyi. — Magrat, vess egy pillantást a hintóba.

A legfiatalabb boszorkány körbeturkált a kocsibelsőben, s egy zsákkal tért vissza. Kiborította, s valami a tőzegre huppant.

Mostanra a vihar átmorajlott a hegy túloldalára, és a vizes hold híg fényzabkását vetett a nedves fenyérre. Ami megcsillant azon, ami, kétségkívül, egy szerfelett fontos korona volt.

— Egy korona — mutatta ki Magrat. — Vannak rajta olyan szúrós izék is.

— Nahát! — jegyezte meg Néne.

A gyermek bugyborékolt álmában. Mállotviksz Néne ki nem állhatta a jövőbe nézést, de most érezte, hogy a jövendő egyenesen ránéz.

És a boszorkánynak egyáltalán nem tetszett a kinézete.

Verenc király a múltra pillantott, és többé-kevésbé ugyanerre a nézetre jutott.

— Te látsz engem? — kérdezte.

— Ó, hogyne. Egész tisztán, de tényleg — válaszolta az újonnanjött.

Verenc szemöldöke összeráncolódott. Kísértetnek lenni jóval több szellemi erőfeszítést igényelt, mint elevennek lenni: negyven évig ragyogóan elboldogult anélkül, hogy napjában egy-kettőnél több alkalommal el kellett volna gondolkodjék, most meg állandóan muszáj.

— Á — mondta. — Te is kísértet vagy.

— Jól kiszúrtad.

— A fej volt az a hónod alatt — magyarázta Verenc elégedetten önmagával. — Az vezetett nyomra.

— Zavar téged? Visszatehetem a helyére, ha zavar téged — jelentette ki segítőkészen az öreg kísértet. Szabad kezét odanyújtotta. — Örvendek a szerencsének. Serbili vagyok, Lancre királya.

— Verenc. Úgyszintén — Lenézett az öreg király arcába s hozzátette. — Nem emlékszem, hogy láttam volna a képmásod a Hosszú Galérián…

— Ó, az mind az én időm után történt — legyintett Serbili elutasítólag.

— Akkor hát mióta vagy itt?

Serbili lenyúlt és megvakarta az orrát.

— Úgy ezer éve — közölte büszkeségtől csengő hangon. — Élve és kísértve.

— Ezer éve!

— Valójában én építtettem ezt a kastélyt. Épp csinosan kifestettem, amikor az unokaöcsém levágta a fejem, míg aludtam. El sem tudom mondani neked, mennyire fölbosszantott a dolog.

— De… ezer év… — ismételte meg Verenc elgyöngülve.

Serbili karon fogta.

— Nem olyan rossz — tett bizalmas vallomást, miközben az ellenállásra képtelen királyt keresztülvezette az udvaron. — Sok szempontból jobb, mint elevennek lenni.

— Azok akkor átkozottul fura szempontok! — csattant föl Verenc. — Én szerettem életben lenni!

Serbili biztatóan vigyorgott.

— Hamarosan hozzá fogsz szokni — mondta.

— Nem akarok hozzászokni!

— Erős morfogenetikus erőtered van — mutatta ki Serbili. — Értek hozzá. Keresni szoktam az ilyesmit. Igen. Nagyon erős, azt kell mondjam.