Terry Pratchett - Vészbanyák

— Hé! Várjon egy kicsit! — kiáltotta Verenc utánaszaladva.

A Halál nem nézett vissza. Verenc követte őt át a falon; olyan volt, akár a séta a ködben.

— Ez minden? — követelte. — Úgy értem, meddig leszek kísértet? Miért vagyok kísértet? Nem hagyhat itt csak úgy! — Megtorpant, s fölemelt egy ellenmondást nem tűrő, kissé átlátszó ujjat. — Állj! Megparancsolom!

A Halál komoran rázta fejét, s keresztüllépett a következő falon. A király olyan méltóságteljesen sietett utána, amennyire csak telt tőle, s ott találta a Halált a pártázaton álldogáló nagy, fehér ló hevederével babrálva. A ló abrakostarisznyát is viselt.

— Nem hagyhat itt csak úgy! — ismételte meg az egyértelműen ellentétes értelmű bizonyíték dacára.

A Halál odafordult hozzá.

DEHOGYNEM, mondta. ÉLŐHALOTT VAGY, TUDOD? A KÍSÉRTETEK AZ ÉLŐK ÉS HOLTAK KÖZTI VILÁGOT LAKJÁK. NEM AZ ÉN FELELŐSSÉGEM. Megveregette a király vállát. NE AGGÓDJ, tette hozzá, NEM FOG ÖRÖKKÉ TARTANI.

— Akkor jó.

DE LEHET, HOGY ÚGY FOG TŰNNI.

— Valójában meddig fog tartani?

FÖLTÉTELEZEM, MÍG BE NEM TELJESÍTED A VÉGZETED.

— És honnan fogom tudni, hogy mi a végzetem? — tudakolta kétségbeesve a király.

— Nos, hogy tudnám kitalálni?

TUDOMÁSOM SZERINT EZEK A DOLGOK ÁLTALÁBAN NYILVÁNVALÓVÁ VÁLNAK, közölte a Halál, s föllendítette magát a nyeregbe.

— És addig kísértenem kell ezen a helyen — Verenc király körbenézett a huzatos oromzaton. — Teljesen egyedül, fölteszem. Képes lesz bárki is látni engem?

Ó, AZ OKKULTRA HAJLAMOSAK. KÖZELI ROKONOK. ÉS PERSZE A MACSKÁK.

— Gyűlölöm a macskákat.

A Halál arca, ha ez egyáltalán lehetséges, még merevebb lett. Szemgödrében a kék izzás vörösen villant egy pillanatra.

ÉRTEM, kongta. A hangvétel azt sugallta, hogy a sima meghalás túl jó a macskagyűlölőknek. ÚGY KÉPZELEM, A NAGY TERMETŰ KUTYÁKAT SZERETED.

— Ami azt illeti, igen — A király morózusan bámulta a hajnalt. A kutyái. Tényleg hiányozni fognak a kutyái. És a mai milyen remek napnak látszik vadászatra.

Eltűnődött, hogy a kísértetek vadásznak-e. Úgy képzelte, szinte biztosan nem. Nem is esznek, vagy isznak, ami azt illeti, és ez igazán lehangoló. Szerette a nagy, zajos banketteket és életében számtalan korsó jó sört öntött a gallérja alá [2] A gallér alá öntés olyan, mint az ivás, csak több megy mellé. . És pocsék sört, ha már szóba került a dolog. Sose volt képes megállapítani a különbséget, általában másnap reggelig.

Elkeseredetten belerúgott egy kőbe, s komoran észlelte, hogy a lába egyenesen átsuhan rajta. Nincs vadászás, ivás, tivornyázás, se dáridó, se solymászás… Földerengett benne, hogy a testi élvezetek ugyancsak gyérek test nélkül. Hirtelen semmi értelme se lett élni. A tény, hogy már nem tette, egyáltalán nem vidította föl.

NÉMELYEK SZERETNEK KÍSÉRTETEK LENNI, vigasztalta a Halál.

— Hmm? — morogta csüggedten Verenc.

FÖLTÉTELEZEM, NEM IS OLYAN SZÍVET TÉPŐ FÁJDALOM. LÁTHATJÁK, HOGYAN BOLDOGULNAK UTÓDAIK. ELNÉZÉST? VALAMI BAJ VAN?

Ám Verenc eltűnt a falba.

UGYAN, NE IS TÖRŐDJ VELEM, szólt durcásan a Halál. Azzal a tekintettel nézett körbe, ami átlát időn és téren és emberi lelkeken, s észrevett egy földcsuszamlást a távoli Klaccsban, egy hurrikánt Howondaföldön, egy járványt Hergenben.

MINDIG CSAK A GÜRC, motyogta, s sarkantyúba kapta lovát föl, az egekbe.

Verenc átrohant saját kastélyának falain. Lába alig érintette a földet — igazából a padló egyenetlensége azt jelentette, hogy néha egyáltalán nem is érintette a földet.

Királyként megszokta, hogy úgy bánik a szolgákkal, mintha ott se lennének, s kísértetként átszaladni rajtuk majdnem ugyanaz volt. Az volt az egyetlen különbség, hogy nem álltak félre.

Verenc odaért a gyerekszobához, megpillantotta a betört ajtót, a földre hullott lepedőket…

Meghallotta a patkódobogást. Elérte az ablakot, meglátta saját lovát hintóba fogva lóhalálában kivágtatni a nyitott kapun. Néhány másodperccel később három lovas követte. A patkódobogás hangja még egy pillanatig visszhangzott a macskaköveken, majd elhalt.

A király ököllel ütötte a párkányt. Ökle több hüvelyknyire belemerült a kőbe.

Aztán kivetődött a levegőbe, méltóságán alulinak tartva a mélység észlelését, s félig repült, félig rohant, át az udvaron, be az istállóba.

Csupán húsz másodpercébe került megtanulni, hogy a rengeteg dolog közé, amit egy kísértet nem tud csinálni, be kell sorolja a lóra pattanást is. Sikeresen fölmászott a nyeregbe, vagy legalábbis szétvetett lábakkal ült pont fölötte a levegőben, de amikor a ló végül megbokrosodva kitört, a füle mögött zajló rejtélyes dolgoktól minden képzeletet felülmúlóan megriadva, Verenc ott maradt lovaglóülésben öt lábnyi friss levegőn.

Megpróbált futni és eljutott egész úgy a kapuig, mielőtt a levegő kátrányállagúra sűrűsödött.

— Nem tudsz — szólt mögötte egy szomorú, öreg hang. — Ott kell maradnod, ahol meggyilkoltak. Ezt jelenti a kísértés. Nekem elhiheted. Én csak tudom.

Mállotviksz Néne megmerevedett a második sütivel félúton szája felé.

— Valami jön — mondta.

— Bal hüvelyked bizsergéséből tudod? — firtatta Magrat nagy komolyan. Magrat rengeteget tanult a boszorkaságról könyvekből.

— A fülem bizsergéséből — közölte Néne. Szemöldökét fölvonva Ogg Ángyihoz fordult. A jó öreg Pityergi Komámasszony a maga módján kitűnő boszorkány volt, de túlságosan képzelődő. Túl sok virág, meg romantikus képzelgés, meg ilyesmik.

Néha-néha egy villám lobbanása megmutatta az egészen az erdőig terjedő fényért, de az eső a meleg nyári talajon ködkísértetekkel töltötte meg a levegőt.

— Patkódobogás? — kérdezte Ogg Ángyi. — Senki se jön föl ide ilyenkor éjszaka.

Magrat félénken körbelesett. A hangafüves pusztán itt-ott óriási menhirek álltak, eredetük az idők homályába veszett, s azt beszélték róluk, hogy megvan a maguk mozgalmas magánélete. Megborzongott.

— Mi van itt, amitől félni kéne? — nyögte ki sikerrel.

— Mink — felelte Mállotviksz Néne önelégülten.

A patkódobogás közelgett, s lelassult. S aztán a hintó ott zötyögött a rekettyebokrok között, a lovakat hámjuk tartotta állva. A hajtó leugrott, odarohant a batár ajtajához, kihúzott bentről egy nagy batyut, s a trió felé iramlott vele.

Már megtette a fél utat a nedves tőzegen keresztül, amikor megtorpant s rettegő tekintettel bámult Mállotviksz Nénére.

— Minden rendben — suttogta a boszorkány, s a suttogás olyan tisztán hallatszott a viharban, mint a harangszó.

Néhányat előrelépett, s egy alkalmas módon épp akkor lobbanó villám lehetővé tette számára, hogy egyenesen a férfi szemébe nézzen. Aminek az a jellegzetes fókusza volt, ami elárulta azoknak, akik Beavatottak, hogy a férfi nem néz többé semmire ezen a világon.

Egy utolsó rángatózó mozdulattal Néne karjába lökte a batyut, és előrezuhant, egy íjpuskából kilőtt nyílvessző tollai álltak ki hátából.

Három alak érkezett a tűzfénybe. Néne fölnézett egy másik szempárba, ami olyan jeges volt, mint a Pokol lejtői.

Tulajdonosuk félredobta az íjpuskát. Egy pillanatra megcsillant láncinge az átázott köpönyeg alatt, mikor előhúzta a kardját.